Csináljon viccet a saját nyomorúságából!

Ön tudja, milyen a saját humorstílusa? Mások szerencsétlenségével, esetleg a sajátjával poénkodik? Négyféle humorstílus is létezik.

Ha önnek jó a humorérzéke, az egyrészt arra utal, hogy szereti és megérti a humort vagy annak bizonyos fajtáját, másrészt arra, hogy hajlamos a viccelődésre vagy szeret poénos történeteket mesélni. Egy-egy poénos elszólás megkönnyítheti a flörtölést, nehéz helyzetekben oldja a feszültséget, és akár egy tárgyalás során is bevágódhat az ügyfeleknél egy jó viccel vagy önironikus megnyilvánulással. Persze, csak akkor, ha jól időzít, illetve ha a beszélgetőpartnerhez és a helyzethez illő humorfajtát választja. A sértő, agresszív vagy érthetetlen poénokkal ugyanis csak a környezete ellenszenvét fogja kivívni.

„Az, hogy valaki vicces, nem feltétlenül utal jó szociális készségekre és jóllétre, lehet egyszerűen a személyiség hibája is” – állítja Rod Martin, a University of Western Ontario pszichológusa The Psychology of Humor című könyvében. A szakértő szerint a humor egy kétélű kard: segít a kapcsolatok kiépítésében vagy megbirkózni az élet nehézségeivel, de van, aki az önbecsülését ássa alá vele vagy ellenségeket szerez a rossz poénokkal. „Akárcsak a beszéd vagy az írás, a humor is egy kommunikációs forma, amit mindannyian másképp használunk” – vallja Martin, akárcsak azt, hogy azok, akik a körülöttük lévő világra derűs toleranciával tekintenek, saját hiányosságaikkal szemben is sokkal elnézőbbek.

Mitől függ, hogy milyen a humorunk?

Többek között gondolkodásának nyíltsága vagy zártsága is összefüggésben állhat azzal, ahogyan egy humoros ingerre reagál, ahogyan azt megérti, vagy ahogyan képes megnevettetni társait. Meggyőződései, hiedelmei, az újhoz, szokatlanhoz való nyílt vagy zárt viszonyulásai fontos szerepet játszanak a környezetéből jövő humoros ingerek értelmezésében, illetve a környezete felé irányuló humoros töltetű mondanivalójának megfogalmazásában, létrehozásában.

Újabb kutatások szerint az, hogy mit mennyire tartunk viccesnek, függ az életkorunktól is. A Psychology and Aging című folyóiratban közzétett tanulmány különböző korú felnőttek reakcióit elemzi: a kísérletben 30 fiatal (17-21 év), 22 középidős (35-56 év) és 29 idős (64-84) felnőtt vett részt, akik olyan televíziós sitcomokból néztek és értékeltek videórészleteket, mint a Mr. Bean vagy a The Office. Az eredmények szerint a fiatal és középidős korosztály viccesnek találta az agresszív (becsmérlő, másokat kifigurázó) humorstílust, míg az idősebb korosztály csak az úgynevezett affiliációs humorral szimpatizált, ahol a szereplők vicces vagy kínos szituációkban összefognak és együtt válnak a nevetségessé.

A mai napig is megoszlanak a szakértői vélemények arról, hogy van-e valamilyen összefüggés a humor és az intelligencia között. Dr. Paul McGhee kutatásai során megállapította, hogy a humor megítélésekor mindkét agyféltekénk működésbe lép: a bal agyfélteke, ami a nyelvért és a logikus gondolkodásért felelős, azonosítja és felismeri egy viccben a részleteket, a csattanót, míg a jobb agyfélteke segít a humor megítélésében és megértésében. Ann S. Masten minneapolisi gyermekpszichológus 10-14 éves diákokon végzett kísérlete pozitív összefüggést mutatott ki az IQ, az iskolai teljesítmény és a humor létrehozása között. Egyes kutatók azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy a kognitív fejlődést olyan tényezők is befolyásolják, mint például a temperamentum vagy különböző érzelmek, amik a vizsgálatok során néha feledésbe merülnek.

Ön hogy szórakoztat?

Dr. Rod Martin és munkatársai négy fő humorstílust határoztak meg a különféle személyiségtípusok alapján:

Affiliációs humor: ha önnek ún. affiliációs (összekötő, ragasztó) humorstílusa van, akkor biztos lehet benne, hogy szeretik a társaságát, mert szereti feldobni a hangulatot, egy-egy szórakoztató és tréfás megjegyzéssel vagy tettel erősíti a csapat kohézióját és mindig benne van az ugratásokban. Az ilyen személyek kedvesek, figyelmesek, két lábbal a földön járnak, kényelmetlen helyzetekben pedig könnyedén oldják a feszültséget, sőt saját hibáikon is szeretnek nevetni. Az egyik legnépszerűbb amerikai tévés beszélgetős műsor háziasszonya, Ellen DeGeneres például főként jó természetű humorának köszönheti népszerűségét.

Énvédő humor: leggyakrabban az osztály vagy közösség bohócai élnek ezzel a stílussal azért, hogy a velük történt negatív dolgokat pozitívvá tegyék. Martin szerint a kapcsolatépítő és az énvédő humor magasabb szintje jobb kapcsolatkezdeményezési készséggel, a személyes információk hatékonyabb megosztásával, a közeli ismerősökkel fenntartott pozitívabb és kielégítőbb kapcsolatokkal, valamint alacsonyabb szintű magányosságérzéssel és szorongási szinttel társul.

Megalázó humor: ez az agresszív humorfajta arra jó, hogy kritizáljunk, ugratással és szarkazmussal gúnyt űzzünk másokból. A stand-up komikusok legkedveltebb célpontjai a politikusok, ami többnyire ártalmatlan poénkodás. De ha valóságban valaki kínos történeteket mesél másokról a barátai előtt azért, hogy jó színben tűnjön fel, az az agresszió társadalmilag elfogadott kibontakoztatása. Amikor az ilyen módon viccelődő emberek viselkedését kérdőre vonják, megesik, hogy azzal az egyszerű válasszal vonják ki magukat a felelősség alól, hogy hát de ők csak vicceltek.

Az agresszív humor a társakkal folytatott gyakoribb negatív interakciókkal, alacsonyabb empátiás képességekkel, a társas kapcsolatokban felmerülő problémák kevésbé hatékony megoldási képességével jár együtt és a kapcsolatokkal való kisebb mértékű elégedettségre utal – állítja Dr. Tisljár Roland pszichológus, a DEOEC egyetemi adjunktusa.

Énleértékelő humor: legjobb példája a Woody Allen-féle mazochista önszidalmazással, önironikus gesztusokkal való megnevettetés. Ironizálni pedig nem könnyű, Jakabffy Éva Zoé pszichológus szerint ugyanis felfogásához, gyakorlásához bizonyos fokú intelligencia, de legalábbis agyi érettség szükséges. Az önirónia talán csak arra szolgál, hogy az ember megelőzze a mások általi kinevettetést. Aki önmagán humorizál, az elképesztő történetekkel képes traktálni hallgatóit saját nyomorúságáról, szétszórtságáról, agyi és egyéb teljesítményének hanyatlásáról. Az önirónia célja a taktikázás és forrása az önismeret.

Az énleértékelő humor alacsonyabb asszertivitással társul, a közeli barátokkal folytatott interakciók gyakran negatívabbak, az önironikus személy nagyobb mértékű magányossággal, szorongási szinttel, bizonytalan kötődési mintázattal, valamint a társas támogatás és a kapcsolati intimitás alacsonyabb általa észlelt szintjével jellemezhető. Fontos ugyanakkor, hogy ez a negatív humorstílus az agresszív humorral ellentétben nem függ össze negatívan a kapcsolati partnerek irányában kifejeződő negatív értékeléssel és elégedetlenséggel.