A bűntudatérzés képessége nélkülözhetetlen a közösségben élés szabályainak fenntartásához, de súlyos, személyes árat fizetünk érte.
Amikor a 13-14. század idején egész Európában elterjedt a pestis, a járványt az emberek Isten büntetésének vélték, ami a rossz erkölcseik miatt sújtja őket. Hogy megtisztítsák lelküket és elhárítsák a halálos betegséget, véres, önostorozó körmenetekkel vezekeltek. A civilizáció fejlődésével már túlhaladtunk azon, hogy ostorral a kezünkben vonulva, magunkat ütlegelve várjunk a kiengesztelésre, de ma is megvannak a módszereink az önbüntetésre.
Talán önnel is előfordult már, hogy a falba tudta volna verni a fejét, mert valami nem úgy sült el, ahogy szerette volna, vagy megfosztotta magát valami örömforrástól, mert bűntudata volt, és úgy érezte, nem érdemli meg a jutalmat. A PsychologyToday.com cikke szerint az önbüntetés sokkal gyakoribb jelenség, mint azt gondolnánk.
Szeretjük büntetni magunkat?
Az egyik legnagyobb tévhit az önsanyargatással kapcsolatban, hogy csak mentálisan instabil emberekre jellemző. Egy nemrégiben készült kutatás során főiskolai és egyetemi hallgatókat kértek meg arra, hogy önállóan választva idézzenek fel egy emléket arról, amikor szomorúak voltak, egy olyat, amikor épp vásárolni indultak, illetve egy olyat, amikor amikor bűntudatuk volt. Ezután a résztvevőket hat gyenge áramütéssel ingerelték. A legelső elektrosokkhatás a már érezhető, de fájdalommentes szint volt. A kísérleti csoport tagjaival tisztázták, hogy önkéntesen növelhetik az elektromos inger erősségét (fontos kritérium, hogy a kontrollcsoport egy tagja sem volt mazochista vagy érzelmileg instabil). Azok a résztvevők, akik a feladat során egy szomorú élményt, vagy egy vásárlás emlékét idézték fel, nem emelték fel az elektrosokk szintjét a kellemetlen fájdalomküszöbig. Velük szemben azok, akik a kísérlet alatt a bűntudat érzésére koncentráltak, jóval magasabbra, az enyhén fájdalmas tartományba emelték az önkéntes elektromos sokkhatást.
A bűntudat enyhítésére szolgáló önostorozási hajlamot más tanulmányok is leírták: a kísérleti alanyoknak egy társuktól kellett eltulajdonítaniuk néhány lottószelvényt, majd fagyos vízbe tartaniuk a kezüket. Az eredmények kimutatták, hogy azok a „bűnösök”, akikkel a sértett személy egy szobában tartózkodott a kísérlet ideje alatt, sokkal hosszabb ideig hagyták kezüket a kellemetlenül hideg vízben. "Amit fontos kiemelni ezekből a kísérletekből, az az, hogy a résztvevők nem egy halálos csapást próbálnak kivédeni az önbüntetéssel, hanem csillapítani akarják a bűntudatot, amit egy számukra ismeretlen személy meglopása keltett bennük" – írja dr. Guy Winch a PsychologyToday.com oldalon.
Önsanyargatás és bűntudat
A bűntudat egy ún. proszociális érzelem, aminek feladata, hogy megőrizze a fontos kapcsolatokat és fenntartsa a közösségek szabályos működését. De súlyos, személyes árat is fizetünk azzal, ha állandó bűntudatunk van: a megoldatlan rossz érzés nem engedi, hogy élvezzük az életet, vagy hogy pozitív érzelmeink virágozzanak. Az önbüntetés gyakorlásával lelkiismeretfurdalásunkat szeretnénk enyhíteni és megpróbálunk új esélyt adni magunknak. Az önmarcangolásnak egyébként kettős szerepe van: nem csak a belső rossz érzéseinktől segít megszabadítani, de arra is hatással van, hogy mások milyennek látnak minket.
Egy másik friss tanulmány kimutatta, hogy minél nagyobb és mélyebb egy vétkes bocsánatkérése, annál őszintébbnek és komolyabbnak tekinti a környezetük is azt. Ez a megállapítás az észak- és dél- amerikai, az európai és az ázsiai kultúrákra egyaránt igaz – függetlenül a népek vallási meggyőződésétől. Az önbüntetés vagy egy kiadós bocsánatkérés által a vétkesek próbálják jóvátenni helytelen tetteiket és kiegyenlíteni a számlát, hogy hírnevüket ne szennyezzék be és tisztességesnek tartsák őket.
Kik hajlamosak az önbüntetésre?
Az evolúciós pszichológia szerint más-más módon, de mindannyian részesei vagyunk az ún. hírnévmenedzsmentnek, hogy megőrizzük helyünket a családban, a baráti vagy munkaközösségben. Minél hajlamosabb valaki arra, hogy rosszat gondoljon vagy feltételezzen magáról, annál nagyobb valószínűséggel bünteti is magát, hogy orvosolja az imidzsét. Egy vizsgálat szerint azok, akik különösen hajlamosak a szégyenérzetre, sokkal inkább hajlanak az önbüntetésre is, mint azok, akik lazábban kezelik ezt a témát. Az önbüntetéshez tehát nem kell feltétlenül őrültnek lenni, ez egy igen gyakori jelenség napjainkban is.
Viszont van bölcsebb megoldás
Létezik kevésbé megszégyenítő és fájdalmas módja is a kiegyenlítésnek, mint az önostorozás modern formái. A PsychologyToday.com ad egy tippet a megfelelő bocsánatkérés öt lépésére:
- egy őszinte „sajnálom”;
- annak kifejezése, hogy mennyire megbánta, amit tett;
- annak a belátása, hogy ellenszegült a társadalmi normáknak és elvárásoknak;
- egy empatikus kijelentés, amiben beismeri, hogy megbántotta a másikat;
- illetve megkérni a sértettet, hogy bocsássa meg a bűnét.
Bár nincs még egyértelmű bizonyíték rá, az önbüntetés az önbecsülésre is káros hatással lehet. Lehet, hogy mások megbocsátanak nekünk, és nyilván mi is nagyon elnézőek tudunk lenni magunkkal szemben, de a nyilvános önmegalázás rombolja a pozitív énképet, míg a megbocsátás rövid távú előnyei jó hatással vannak az önértékelésre. A lényeg, hogy olyan megoldást kell keresnünk a bűntudat enyhítésére, ami gyógyítja az érzelmi és pszichológiai sebeket, ahelyett, hogy felszakítaná azokat.
