Ezért nem érzi, mennyire beteg, ha a gyereke is az

Három napja fekszünk itthon a gyerekkel betegen. Ronda egy vírus, émelyítő, kínzó tünetekkel. A fiam a takaró alatt pihen egész nap, ha lehet, én is ezt teszem, egyébként meg ápolom, persze, ahogy tudom. Nem is nehéz. Aztán megjön a nagyi, hogy átvigye magához a szomszédba, hadd legyen néhány órám aludni, ha már éjszaka nem tudok. A gyerek a nagyi vállán távozik, még integetek az ajtóból, aztán összeomlok, fetrengek, szenvedek, és hirtelen rámtör, hogy valójában milyen átkozottul pocsékul vagyok. De hol volt eddig ez az érzés? És vajon hová tűnik a betegség, amikor kiderül, hogy épp az év legjobb koncertje lesz este? És hogyan tudjuk fél órára összekapni magunkat a lázból, ha épp vizsgázni kell menni?  

Ahhoz, hogy erre valami magyarázatot találjunk, először is azt kell tudni, hogy kórkép és a betegség nem ugyanaz. A kórkép a testünk, a szerveink konkrét (jobb esetben) beazonosítható baja, az ideálistól eltérő működése, míg a betegség egy szubjektív állapot, rajtunk múlik. A tüneteink észlelése, értelmezése, értékelése, és az, hogy ezekkel mit kezdünk, mind tőlünk függnek. Pontosabban attól, hogy milyen korábbi tapasztalataink vannak, milyen emberek vagyunk, milyen az aktuális élethelyzetünk, milyenek a körülményeink, a hangulatunk. Részben ezért van az is, hogy különböző dolgoktól is leszünk jobban: egyeseket a méregtelenítés, másokat a vudu vagy a gyógyszerek gyógyítanak meg

1

De bárhogy is, a gyógyuláshoz az immunrendszer munkájára van szükség, és ha ő nyugodtan melózhat, akkor beindulnak a munkáját segítő viselkedéses változások is (azaz nekiállunk rendesen pihenni), amire a gyengeség, fáradtság, letörtség motivál. Ilyenkor nincs kedvünk igazán semmihez, csak döglünk nyomottan, és hagyjuk, hadd végezze az immunrendszer a dolgát. A tapasztalat azonban az, hogy ezt a viselkedést a körülmények erősen befolyásolhatják. 

Egy, a The Atlantic által idézett tanulmányból pedig kiderül, hogy amit mi is tapasztalunk, azt az állatoknál tudományos kutatások sora is bizonyítja. A kutatók azt vizsgálták, hogy az állatok esetében a szociális környezet mennyire erősen befolyásolja, hogy átadják-e magukat a betegviselkedésnek. Az eredmények szerint pedig amikor a betegségviselkedés a szociális lehetőségek ellen hat, akkor az állatok képesek lecsökkenteni vagy teljesen elnyomni a kellemetlen testi tüneteket. Vagy legalábbis úgy viselkedni, mint akik elnyomták. Az egéranyák például inkább gondoskodnak az utódokról, minthogy maguk gyógyuljanak (helló, kis laboratóriumi sorstársaim!), a párzási időszakban az egérhímek nekiállnak egészségesnek mutatni magukat, a hierarchiában alacsonyabban fekvő egyedek pedig általában kevesebb betegségviselkedesét produkálnak, hiszen az ő túlélésükhöz kiemelten lényeges, hogy megőrizzék helyüket a rendszerben. 

Hogy hogyan lehetséges mindez a mi a testünk szintjén? Hát úgy, hogy ez az egész odabent egy bonyolult, egymásra minden szinten hatással lévő rendszer. Az immunrendszerünk például az idegrendszerünkkel szoros összeköttetésben teszi a dolgát. Működése számos dologtól függ, a szeretteink támogatásától a biztonságérzésünkön át egészen a napi szintű feszkók mennyiségéig. Mindenre, ami odakint a környezetünkben zajlik, reagál a testünk, hol észrevétlenül, hol nagyon is nyilvánvalóan. 

 

Hozzászólna? Facebook-oldalunkon megteheti!

Kövessen minket a Facebookon is!

 
Oszd meg másokkal is!
Mustra