Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mindig fájdalmas kiszállni egy kihűlt kapcsolatból, hát még, ha gyerekek is vannak. De vajon önzőség az, ha valaki boldog akar lenni? A Dívány tanácsadó sorozatában Steiner Kristóf válaszol.
A megromlott házasságokban, kapcsolatokban élőknek rendszerint meggyőződésük, hogy a másik fél a hibás, ám olyan viszonyok is akadnak, ahol az érzelmi kötődés mindkét oldalon egyaránt egyre csak lazul, míg végül teljesen eltűnik. Marad helyette két ember, akiket összeköt a rutin, meg az emlékek, no és a tény, hogy mindketten félnek kilépni a kacsolatból. „Nem akarok azért maradni egy rossz kapcsolatban, mert félek az egyedülléttől. A gyerekekről viszont gondoskodni kell, és azt akarom, hogy a lehető legkevésbé sérüljenek. Gyávaság, vagy gyengeség, de nem merek szakítani” – írja olvasónk a Dívány tanácsadó sorozatának szánt levelében, majd hozzáteszi: talán luxus, hogy a két gyerek mellett mindene megvan, nem verik naponta, a férje nem alkoholista, mégsem elégszik meg azzal, amije van. Vajon mi a rosszabb? Ha a gyerekek úgy nőnek fel, hogy érzik, nincs minden rendben a szülők között, vagy az, ha anyjuk esélyt ad a családtagok egyéni boldogságára, cserébe viszont – ahogy ő fogalmaz – elveszítik a kicsik apjukat?
Inkább pocsék házasság, mint válás?
“Harminckét éves lány vagyok, két kisfiam van, ők négy és fél, illetve másfél évesek. A párommal kilenc éve vagyunk együtt, házasság nélkül, de egyébként minden tekintetben a hosszú közös életre rendezkedtünk be. Az életünk átlagosan zajlik: én itthon vagyok a kisebbik fiunkkal, teszem, ami az anyukák dolga, mellette most fejezem be a főiskolát levelezőn. A párom dolgozik, nagyon megbízható, felelősen foglalkozik a család ügyeivel, bevásárol, ha kell. A fiúknak jó apja, fürdeti, eteti őket, sokat játszik velük, kirándulnak. Mindezek ellenére nagyon más jövőt képzelünk el magunknak: ő tanyát szeretne, kertet, állatokat, függetlenséget ettől a mókuskeréktől, én maradni akarok: most kezd kinyílni a világ, hogy a fiúk kicsit cseperednek, hogy mi mindenhez is kezdhetnék. A fő gond mégsem ez, hiszen ha a ragaszkodás nagy lenne, mindketten kompromisszum-készek lennénk. Nem tudatosult bennem, hogy ekkora bajt okoz, ha nem állok ki magamért, ha a béke kedvéért inkább hagyom, legyen minden úgy, ahogy ő akarja: ha nem akar beszélgetni, ne tegyük, ha a hegyekben akar nyaralni, menjünk oda, ha szeretkezni akar, tegyük. Mostanra viszont teljesen elfogytam. Azt, hogy ekkora a baj, nem mondtam ki, nem tudom megtenni, akkor ő áldozat lenne, mártír, én meg az összes többi. Beszélgetni nem lehet, nincs gyengédség, bók vagy egy kedves megjegyzés rólam bárki előtt. Mert ő nem olyan típus, ahogy mondja. De már egyáltalán nem is kell. Ő még próbálkozik, de én már nem érzek semmit, időnként mégis engednem kell, ez viszont így olyan, mintha magamat erőszakolnám meg, neki meg hazudok, nem mintha nem érezné, hogy nincs minden rendben. Próbál kiszedni belőlem valamit, vagy egy vallomást, hogy mi lehet a bajom, vagy egy gesztust, egy ölelést, bármit, de ezzel csak ront a helyzeten. Tudom, hogy mi javasolt ilyenkor, a több kettesben töltött idő, romantika, ezt tudom. De egyetlen sejtem se akarja ezt megtenni.
A vágy, hogy valakivel szenvedélyes, intim kapcsolatba kerüljek, persze nem tűnt el belőlem. Ez pedig tovább bonyolítja a dolgot. Nem futókalandra, hanem felvállalt érzelmekre, szerelemre, gyengédségre vágyom, hogy kerek legyen, ami nem az. És biztos az sem segít, hogy van, aki keresi a társaságomat, a rajongás kölcsönös, sőt elveszett másik felemet vélem felfedezni az illetőben. És ha még kell egy csavar, az az, hogy már szinte arra vágyom, hogy a párom találjon magának valaki mást, hogy fellélegezhessünk. Nem a bűnbak szerepét akarom rásózni, de nem látom a kiutat.
A dolog nehézségét nyilván a gyerekek jelentik. Talán luxus, hogy a két gyerek mellett mindenem megvan, nem vernek naponta,nem alkoholista, stb., és én mégsem elégszem meg azzal, amim van. Mi a rosszabb? Az, ha a gyerekek ebben élnek, hiszen valahol ők is érzik, őket is bántja, ha nincs rendben köztünk valami, vagy az a rosszabb, ha elveszítik az apjukat? A külsőmmel és az önbizalmammal nincs baj, bár az önimádat jegyei igen távol állnak tőlem,azért kétgyerekes anyukaként is sikerült jó nőnek maradnom. Azt viszont tudom, hogy így sokkal nehezebb lenne párt találnom, két gyerek rettenetesen sok egy olyan világban, ahol az egy éjszakás kalandon felül mindenfajta felelősség és elköteleződés rémisztő. Azon kívül, mint a magyar nők többsége, én sem a családfenntartó, hanem az arról gondoskodó szerepben tündököltem évek óta, ami nem is volt ellenemre. Ezzel együtt jár viszont, hogy az anyagi lehetőségem arra, hogy egy ilyen helyzetben a saját lábamra állhassak, a minimálisnál is kevesebb. Félek felvállalni, hogy én rúgom fel a dolgot, hiszen rengeteg mindent kaptam tőle. A családomban nem volt válás, annál több pocsék házasság. Így aztán nem teszek semmit, csak állok, hárítok, és várom, hogy saját súlya alatt mikor roppan össze az egész. Még arra sincs lehetőségem, hogy beszéljek róla, és főleg visszajelzést kapjak, nem mintha nem lennének barátaim, de most a hozzám közel állók, és engem, az életemet jól ismerők nincsenek abban a lecsendesedett állapotban, hogy igazán velem tudjanak gondolkodni, mondhatnám, mindenkinél áll a bál."
Minden házasságnak megvan a maga energiaszintje
A napokban láttam egy nagyon izgalmas dokumentumfilmet, amiben az emberi érzelmeket és viselkedést a fizika és a kémia törvényeivel hozták összefüggésbe az alkotók. Az egyik legelgondolkodtatóbb jelenet az volt, amikor a narrátor egy a szoba közepén a plafonra rögzített láncra függesztett vasgolyót elengedett, a nehéz súly pedig hamarosan visszalendült hozzá, nagyjából egy milliméter távolságra az orrától, a továbbiakban pedig ez a távolság egyre csak nőtt. „Így működik az élet: a világon minden csakis veszíthet az energiájából - ezért mertem megkockáztatni, hogy a vasgolyó nem fogja szétverni az arcomat. Az egyetlen módja annak, hogy erősebb lendületet kapjon az, ha nem egyszerűen csak elengedem a levegőben, hanem hozzáadok az energiájához, és meglököm" – magyarázta. Bár a téma látszólag nem kötődik a kihűlt kapcsolatokhoz, a valóságban az emberi viszonyok is pontosan így működnek: legyen szó barátságról vagy szerelemről, ha nem invesztálunk bele energiát időről időre, a lendület törvényszerűen csökkenni fog. A házasságok során sajnos általánosnak mondható, hogy ha az egyik fél nem ad energiát a kapcsolatnak, a másik pedig igyekszik időről időre meglökni a dolgot, akkor az aktív fél elfárad, és egy ponton elege lesz az egészből. És bár a legjobb eset nyilván az, amikor mindketten egyaránt invesztálnak a kapcsolatba, bármily bizarrul hangzik is, azért az is egy viszonylag egyértelmű helyzet, ha egyik fél sem lök a kapcsolaton. Ilyenkor mentesülünk egymás hibáztatása alól, és semmi más dolgunk nincs, mint eldönteni, mit is akarunk, majd végül körültekintően kilépni az „energiamentes" kapcsolatból.
Néma feleségnek férje se érti a szavát
Ám mielőtt erre sor kerülne, elkerülhetetlen a beszélgetés. Bármily kellemetlen és kínos, a szétválásnak éppoly kihagyhatatlan pontja a kommunikáció, mint az együttmaradásnak. Olvasónk leveléből kiderül, hogy a jelenlegi helyzethez is a beszélgetés hiánya vezetett, és hát ahogy mondani szokás, néma gyereknek anyja se érti a szavát. Aki boldogtalan, és nem beszél arról, min szeretne változtatni, arról soha senki sem tudja meg, hogy szenved. A csendes szenvedés pedig nemcsak boldogtalan házassághoz és örömtelen élethez vezet, hanem hosszútávon egy csomó testi és lelki betegség okozója is lehet. Nem beszélve arról, hogy ha valakinek fontosa gyermekei boldogsága, az, hogy megtanuljanak helyt állni az életben és a saját emberi kapcsolataikban, akkor nem engedheti meg magának, hogy díszlet-családban nevelje fel őket. Végtelenül fontos az is, hogy – bármily elfoglaltak a barátok a saját problémáikkal – másokkal is megosszuk az érzelmeinket, hiszen, hogy még egy közhellyel éljek, több szem többet lát, és több szív többet érez. Felesleges attól tartani, hogy a barátok saját gondja hatalmasabb, mint ami apró-cseprő lelki ügyeink. Gyakran épp azzal segítünk egymáson, hogy megosztva a problémáinkat eltereljük a figyelmet a saját, mindennapi küzdelmeinkről. Mégis mi lehet a legrosszabb reakció? „Te hülye vagy, maradj a seggeden!" – és akkor mi van? Legalább hallottunk egy véleményt. Jöhet a következő.
Modern családok, elavult eszmék
Ami pedig a függetlenedést illeti: 2014-ben szerencsére már nem elvárás senkivel szemben, hogy klasszikus felállásban nevelje a gyerekeit. Ahol pedig mégis, ott pont itt az ideje eloszlatni ezeket a megkövült normákat. Természetesen semmi gond a papa-mama-gyerekek családmodellel, és kívánom minden normális családnak, hogy maradjanak együtt örökkön örökké, ha nekik ez jó. De ha nem jó, akkor semmiféle társadalmi nyomás nem vehet rá senkit arra, hogy hamis értékek szerint nevelje a gyerekeit. Az, hogy valakinek elválnak a szülei, még nem jelenti azt, hogy apa (vagy anya) nélkül nő fel. Azt sem jelenti, hogy a gyerekeknek szomorú sorsuk lesz. Sőt, még azt sem, hogy rettenetes nyomorban és szegénységben fognak felcseperedni. Naná, hogy nehéz kilépni a komfortzónából, és átgondolni azt, hogy miben vagyunk jók, mire vágyunk, mivel kereshetnénk pénz vagy kitől kérhetnénk szívességet, amíg talpra állunk. Csakhogy ezeknek a kérdéseknek a halogatása minimum olyan nehéz és fájdalmas, mint új életet kezdeni. Ugyanígy el lehet rugaszkodni a hagyományos kapcsolatoktól anélkül, hogy felbontanánk a köteléket: én a magam részéről bizonyos vagyok benne, hogyha kapcsolatban élve úgy érezném, hogy rátaláltam (egy másik) nagy ő-re, kerek perec kimondanám a páromnak: „Gondban vagyok: azt hiszem, kezdek belebolondulni valaki másba. Elképzelhetőnek tartod, hogy ahelyett, hogy emiatt véget vetnénk a házasságunknak, előbb kipróbálnánk, hogy vajon másokkal boldogabbak vagyunk-e, vagy szerinted ez egy destruktív és járhatatlan út a megoldásra?". Ha az ember higgadtan beszél, esélyt se ad a drámára, és így ahelyett, hogy olyasmit várna el a másiktól, amit ő maga sem tud betartani, őszintén elmondja azt, mi jár az agyában. Mi baj származhatna az őszinte kommunikációból? Ha pedig mégis negatív következményei lesznek, akkor még mindig ott van az örök aduász: ennek pont így kellett történnie. Olvasónknak címezve a kérdést: ha a lelkében már eleve elvetette ezt a szerelmet, és titkon még várja is, hogy vége szakadjon, akkor nem ez a legmegfelelőbb élethelyzet arra, hogy az ember végre konzekvenciák nélkül mondhassa el, mire vágyik?
Vigyázzon mit kíván, mert még megkapja
Végezetül pedig mindenekelőtt – még mielőtt az ember szétrúgná mindazt, amit idáig felépített –érdemes alaposan átgondolni, hogy nem egyszerűen a saját motiválatlanságunkat és céltalanságunkat látjuk-e bele az egész életünkbe és a minket körülvevő emberekbe. Aki savanyú képpel ül le vacsorázni, annak nem fog ízleni az étel – és ez bizony nem a szakács hibája. Sokszor könnyebb külső körülményekre kenni, hogy nem lettünk azok, akik lehettünk volna – viszont sohasem érdemes, ugyanis nem vezet sehová. Rengetegszer látok ismerősöket, barátokat hangzatos szavakkal kilépni munkahelyekről, elköltözni hazulról, mondván: „Visszatartott a fejlődésben!", ám néhány hónap után, amikor az újdonság varázsa elmúlik, gyakran kiderül: a boldogságra éppen annyi esélyük lett volna a korábbi élethelyzetükben, ha vannak céljaik, és nem a környezetüktől várják a nagy boldogság megérkezését. Ekkor pedig sok esetben már késő visszavágyni. Ahogy Dorothy mondta az Ózban, miután a sok-sok megpróbáltatás után a saját ágyában ébredt fel Kansasben: „Ha a boldogságomat nem találom meg a farmunk kerítéséig, valószínűleg nem is veszítettem el."
"Hagyjon fel az ön-felmentéssel!"
Tóth-Horváth Gábor pszichológus szerint nagyon gyakori, hogy házasságban élő nők a gyerekek érdekére hivatkozva maradnak egy számukra kényelmetlen vagy boldogtalan élethelyzetben. Ez általában addig tart ki, amíg nem dől össze magától a helyzet vagy nem érkezik valaki az életükbe, aki segít felismerni: az elvált szülők is képesek megadni mindent a gyermekeknek, amire szükségük van. „A gyerekeket nem szabad érzelmi pajzsnak használni, már csak azért sem, mert még kártékonyabb, ha egy ponton a szenvedő feleség már nem képes egyben tartani a helyzetet, és a gyereknek mondja ki: 'Csak miattad nem váltam el apádtól'. Igen, a gyereket megviseli a válás, de ésszel, kedvességgel és odafigyeléssel nem hagy maradandó lelki sebeket. Ami pedig a válás utáni pártalálást illeti: elég körbenézni, és látható, hogy az elvált szülők jelentős része talál magának új párt: rengetegen vannak, akik elválnak, és újra férjhez mennek. Senki sem állítja, hogy gyerekkel könnyű új társat találni, de a 'lehetetlen' egy nagyon erős szó erre a milliók és milliók által napi szinten megtapasztalt és sikeresen megoldott élethelyzetre" – véli a szakember.
Segítségre, tanácsra szorul?Kérjük, írjon a divanycoach@mail.index.hu címre, és tanácsadóink válaszolnak itt, az Ego life coach sorozatában, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve!
