Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A féltékenység mellett a kirekesztettségtől való félelem is motiválhatja a nők közötti hatalmi harcokat.
Elsőre mindössze rosszindulatú feltételezésnek tűnhet, hogy a nők állandóan vetélytársat látnak egymásban, és az életük minden területén jelen van a féltékenység és az intrika, csakhogy néhány kutatás is készült a témában – amik alá is támasztják az előbbieket. Az eredmények szerint ugyanis a női kollégák szolidaritás helyett legtöbbször inkább egymás ellen fordulnak. Utánajártunk, mi lehet ennek az oka.
A nők az elmúlt évtizedekben egyre növekvő erőt képviselnek a munkaerőpiacon, és többségük már képes áttörni azokat a korlátokat, amik a korábbi generációk számára megakadályozták a sikeres karrier kiépítését vagy vezetői pozíciók betöltését. Ha a szociálpszichológiában csoporton belüli kivételezés néven ismert jelenséget vesszük alapul, vagyis hogy az emberek előnyben részesítik azokat, akik az ő szociális csoportjukba tartoznak, akkor feltételezhetnénk, hogy a nők szövetséget alkotnak, és kollégaként támogatást és segítséget nyújtanak egymásnak a munkahelyükön is. Ám ha így gondolnánk, nagyot tévednénk, mutat rá a Psycholgy Today cikke.
A legutóbbi kutatások szerint a nők különösen olyan helyzetekben nem támogatják társaikat, amikor a férfiak többségben vannak körülöttük. Az egyik magyarázat szerint így próbálják megakadályozni, hogy kirekesztődjenek a munkahelyükön – véli Alecia M. Santuzzi, a Észak-Illinois Egyetem segédprofesszora. „Azzal, hogy nem segítenek egy másik nőnek, tulajdonképpen elkülönítik magukat egy alapjában kirekesztett csoporttól. Inkább távolságot tartanak kollégáiktól, mintsem hogy megbélyegzés vagy negatív sztereotípiák áldozatai legyenek.” Santuzzi szerint amikor a nők alulreprezentáltak egy munkahelyen, kevesebb lehetőséget látnak az egyéni sikerre, ez váltja ki belőlük az individualista viselkedést, illetve azt, hogy vetélytársként tekintsenek a többi nőre.
Fölényeskedett velem és megalázott
„Egy ügynökségnél dolgoztam, és a közvetlen felettesem egy olyan lány volt, akivel elég jó barátok voltunk, mielőtt a főnököm lett" – emlékszik vissza a 34 éves Barbara. „Nagyon bizarr viszony alakult ki közöttünk, ugyanis míg a magánéletben továbbra is együtt jártunk moziba, vásárolni, sőt a pasiügyeinket is megbeszéltük, munkahelyi szituációkban borzasztóan kezdett viselkedni velem, fölényes hangon beszélt állandóan és többször is csúnyán megalázott az irodában. Amikor meg akartam beszélni vele, mindig az volt a reakciója, hogy ne legyek amatőr, ez csak munka, és ha elrontok valamit, annak következményei vannak. Lehet, hogy a barátságunk zavarta, és nem akarta, hogy részrehajlónak gondolják, de ez a dolog szép lassan megölte a kapcsolatunkat. Egyszerűen nem tudtam vele már jól érezni magam. Végül máshol kaptam állást, azóta néha váltunk pár üzenetet a Facebookon, de ennyi.”
A 26 éves Petra is megtapasztalta, milyen egy féltékeny vetélytárs. „Az előző főnököm négy éven át kínzott, leginkább a külsőm miatt. Egy nálam alig pár évvel idősebb nő volt, aki folyamatosan az öltözködésemet kritizálta, nem tudtam olyan ruhát felvenni, ami nem volt túl szűk, túl kihívó, túl kivágott. Azt mondta, miattam az összes kolléganőm rosszul érzi magát, és egy idő után már paranoiás lettem, és azt hittem, tényleg utálnak a többiek is. Többször jeleztem a cég HR-esének, hogy nem hagy békén, de semmi nem történt. Nem akartam felmondani, mert a munkámat szerettem, de végül mégis leléptem. Személyes kudarcként könyveltem el, hogy ki tudott fúrni, de akkor egyszerűen nem tudtam semmit tenni ellene.”
A női versengés szinte mindig a felszín alatt zajlik
„Egy munkahely több szempontból is ideális terepe a versengésnek. Olyan közösségekről beszélünk, ahol az egyéni teljesítménynek, karriernek, pénznek, és más juttatások elérésének kiemelten fontos szerepe van a csoport életének irányításában, és a résztvevők egymáshoz való viszonyának meghatározásában” – beszélt a Díványnak a jelenségről Kuna Gábor pszichológus. „Olyan embereknek kell hosszú időt egymás közelségében eltölteni, akik a személyes előmenetelüket egymással szemben tudják megvalósítani, akik egymás ellenében küzdenek meg korlátozott erőforrásokért. Ebben a környezetben a versengés természetes jelenség, és a szolidaritás és együttműködés csak korlátozott mértékben érvényesülhet. Mindenki verseng tehát mindenkivel, de a férfiak egymás közötti versengése mind eszközeiben, mind stílusában, mind következményeiben jelentősen különbözik a nők egymás elleni küzdelmétől.”
Evolúciós okok miatt (is) tépik egymást a nők
A nők féltékenyek egymásra. Pont. Ezzel kár vitatkozni, főleg, hogy az Ottawai Egyetem szakemberei által végzett felmérés ezt bizonyítja is, írja a Jezebel.
Az egyetemi kísérlet során a női önkénteseket párosával egy szobában helyezték el, ahova később beküldtek egy harmadik nőt is, vagy topisan, vagy szexin felöltözve. Az alanyok reakcióit rögzítették, és ezeket a felvételeket egy olyan csoportnak mutatták meg, akiknek fogalma sem volt arról, mi váltja ki a videón látható reakcókat (nem tudtak a harmadik nőről). A passzív agresszivitás értékelése során a csoporttagok főként azokat a nőket ítélték féltékenynek, akik a szexisen felöltözött idegenre reagáltak.
A kutatás vezetői, Tracy Vaillancourt és Aanchal Sharma szerint egyértelmű, hogy a nők fenyegetve érzik magukat olyan társaik miatt, akik szexuálisabban nyitottabbak, így könnyebben eléhetőek a társadalom férfitagjai számára.
Férfiközpontú világban és férfiközpontú munkakultúrában élünk, ahol a férfiak számára a nyílt versengés kifejezetten támogatott, sőt, szinte elvárt viselkedés. Nem titok, nem szégyen, lehet nyíltan csinálni, a környezet pedig kifejezetten férfiasnak és kívánatosnak tekinti. A szakember szerint ezért a férfiak maguk is természetesnek veszik ezt, a neveltetésük során meg is tanulják, hogyan kell csinálni, és a helyén is kezelik ezt – ám a nőkkel már egészen más a helyzet.
„Egy férfi munkavállaló egy versengő munkahelyen is képes többé-kevésbé komfortosan érezni magát, érzelmileg nem megy tönkre benne, képes néha együttműködni, szolidárisnak lenni, vagy akár egy jót is sörözni a többiekkel. A nők egymás közötti versengése viszont egy férfias kultúrában valami nem túl elegáns, nem túl helyénvaló dolognak tűnik. Mivel a környezet ezt nem támogatja, és a lányok is azt tanulják, hogy ez nem szép dolog, ezért a női versengés szinte mindig a felszín alatt zajlik. Pletyka, rosszindulatú megjegyzések, szurkálódások csapnak össze, és egy idő múlva követhetetlenül bonyolult hatalmi játszmák indulnak be. Egy ilyen közegben hamar az egymás iránti ellenszenv, negatív érzések válnak uralkodóvá, és a szolidaritás, együttműködés esélytelenné válik."
A szociálpszichológiai kutatások azt mutatják, hogy a férfivezetők számára a nők előléptetésénél, kinevezésénél tudattalanul is nagy súllyal esik latba a külső, a szexuális vonzerő – mondja a pszichológus. „A ki nem mondott, de mindenki által tudott és tapasztalt egyenlőtlenség, az igazságtalan kiválasztási szempontok tovább növelik a nők közötti konfliktusok és ellenségesség esélyét, és tovább nehezítik a szolidaritás kialakulását. További sajátossága a férfiközpontú kultúrának, hogy ha egy nő vezető pozícióba is kerül, sokkal kevésbé érzi magát biztonságban, és otthonosan ebben a helyzetben. A női vezetők belső bizonytalansága és félelmei tovább szítják a velük együtt dolgozó, helyzetüket fenyegető más nőkkel szembeni ellenérzéseket.”
