De hogyan zajlik a folyamat? Miért vágyunk folyamatosan nassolásra és miért sóvárgunk csoki után? Megmondjuk.
Átkozottul kéne egy kis csoki. Mogyorós. Nem, marcipános. Fekete. Vagy jó a tejcsoki is, mondjuk nugátos. Csak egy kevés. Annyira szépen eszem mostanában, és olyan kemény volt ez a nap. De jól nyomtam. Vagy nem. Szomorú vagyok. Dühös. Nem tudok dönteni. Egyedül vagyok. Épp semmi dolgom. Ez az én időm, az én pillanatom, az én két percem. Kényeztetés kell. Öröm. Megérdemlem.
Ezer okot tudunk felhozni az éhség nélküli evésre, az édességre, a rágcsálni valókra. A legtöbbünknek van olyan kaja az életében, amire ilyenkor sóvárog, legyen az a csoki, nápolyi, gumicukor, mandula, pogácsa vagy hamburger. Egyszerűen kell. És ha megvan, ha beleharapunk, ha megízleljük, feloldódunk az élményben, örömöt érzünk, kielégülést, és abban a pillanatban teljesen mindegy, hogy az az étel jót tesz-e nekünk vagy sem, hogy belefér-e diétánkba vagy az aktuális étrendünkbe. Nem számít. Sóvárgunk utána, megszerezzük, bekebelezzük. Az már a miénk.
Aki súlyproblémákkal küzd, aki elégedetlen a testével, aki folyton diétázik, az különösen hajlamos megtapasztalni ezt az érzést: rendszeresen, naponta akár többször is jön az inger, a vágy, a sóvárgás. Ráadásul a sóvárgás olyan energiával képes elborítani az agyat, mintha alapvető testi szükséglet lenne mögötte. Pedig nem. Az éhségérzetünket ugyanis számos agyterület, rengeteg hormon befolyásolhatja, és ezeknek csak egy része reagál a tápanyaghiányra, a konkrét testi szükségletekre. Annyi összefonódás, kölcsönhatás befolyásolja ez a folyamatot, annyi az egymást átfedő szabályzókör, hogy egy harvardi kutatócsoport szerint konkrétan olyan a rendszer, mint egy elképesztően színes Jackson Pollack festmény. Vagyis ilyen:
De ha nem a fiziológiai szükségleteink, akkor mégis mi az ördög hajt minket bizonyos ételek felé? Mi okozza a sóvárgást?
Genetikailag vágyunk a zsírosra
Őseink túlélése szempontjából elengedhetetlen volt, hogy zsírban, cukorban gazdag ételeket fogyasszanak, ahányszor csak lehetőségük nyílt rá. Ez pedig nem esett meg túl gyakran. Tehát ezekre a kosztokra, pontosabban az irántuk való sóvárgásra genetikailag elő vagyunk huzalozva, nem véletlen, hogy a zsíros, cukros cuccok fogyasztásakor az agyban dopamin szabadul fel, az agyi jutalmazó központunk felpörög, mi pedig megtanuljuk, hogy a zsír és a cukor jóbarát. Mit tesz hát az ember, amikor szomorú, kész van, ideges, fáradt, amikor kellemes érzésekre vágyik, de azok nem jönnek maguktól? Stimulálja magát. Mondjuk kajával. Az pedig elég hatásos. Egy kísérletben például, ahol a részvevők szomorú képeket és zenét hallgattak, miközben funkcionális MRI-vel pásztázták az agyukat, a gyomorba kapott zsírinfúzió egyértelműen csökkentette a negatív érzéseket és az azokkal összefüggésben álló agyterületek aktivitását.
Mivel hamar megtanuljuk, hogy a zsíros, cukros ételektől jobb lesz a kedvünk, könnyen rájuk is lehet kattanni. Éppen úgy, mint a drogokra. Vagy még inkább. A patkányok legalábbis, ha a kokain vagy a cukor között választhattak, inkább az utóbbira mentek rá. Ha pedig mi egy kicsit is hasonlítunk rájuk, akkor nem csoda, hogy annyian meghízunk. Minél több cukrot és zsírt eszünk, annál több cukorra és zsírra vágyunk. Ráadásul minden sarkon meg is kapjuk.
Ha már elhízott, gyakrabban sóvárog
A gyakori nassolás, a cukrok és a csoki tehát képesek függőséget kialakítani, nem véletlen, hogy a drogfüggők és a kényszeres evők agyában (pontosabban a prefrontális kérgében) hasonló strukturális változások állnak be. Ez magyarázza a viselkedésükben megfigyelhető kontrollhiányt, és azt is, hogy a fogyasztás a rengeteg negatív következmény, a mindennapi életben tapasztalt hátrányok ellenére (lásd hurkák) ugyanúgy fennmarad.
A túlsúlyos és kövér embereknél az átlaghoz képest gyakrabban bukkan fel a sóvárgás. Minél többször alkalmazunk ugyanis egy módszert a szomorúság, a rossz érzések elűzésére, minél inkább ráállunk egy bizonyos típusú öngyógyításra, annál kézenfekvőbb lesz. Automatikussá válik, szokássá, amihez a legkisebb stressz esetén is hozzányúlhatunk. A túlsúlyos emberek pedig pontosan ezt csinálják. A vizsgálatok legalábbis azt mutatják, hogy ők gyakrabban igyekeznek menedzselni a szomorúságot, magányt, az értéktelenség érzését, a félelmet vagy a reménytelenséget kajával. Az evés azonban csak rövid távon hat pozitívan a hangulatunkra, később jön a lelkiismeret-furdalás, majd a szégyen, és ahogy napról napra próbáljuk felvidítani magunkat, beindul az ördögi kör. Sóvárgás, zabálás, szégyen – és aztán kezdődik az egész elölről.
Persze, nem kéne ennek így lennie. Nem kellene, hogy szégyeljük magunkat, és nem kellene a szégyen elől menekülni sem. Omar Manejwala addikciókkal foglalkozó pszichiáter szerint ebben az esetben arról van szó, hogy önmagunk szeretete feltételekhez kötött. Például, hogy akkor szeretjük magunkat, akkor kapunk jutalmat, ha elérünk egy célt, ha képesek vagyunk valamire. És ez rossz megközelítés. Ám Manejwala nem azt mondja, hogy az embernek a kövérségét kellene szeretnie és azt sem, hogy továbbra is annyi cukrot tömjön magába, amennyit akar. Hanem inkább azt, hogy az önelfogadás, önszeretet része a gondoskodás, az, hogy szeretnénk vigyázni magunkra, azt tenni, ami kell a testünknek. Ez pedig nyilvánvalóan nem a két nap koplalás után betömött krémes-halom. Használja az erősségeit, úgy könnyebb lesz.
