A másik elvesztése ugyanúgy hat az agyunkra, mint a fizikai sérülés, ráadásul még függők is vagyunk. A szakítás neuropszichológiája.
Mert bizony tényleg átkozottul fáj. Rendes, kínzó testi tünetekkel jár: zúgó fejjel, gyengeséggel, hányingerrel, remegéssel, összeszoruló mellkassal. De miért? Hogyan? Hiszen igen, persze iszonyú dolog – főleg akaratunkon kívül – elveszíteni valakit, akit szeretünk, aki addig nap mint nap velünk volt, akivel megosztottuk az életünket. Aztán elmegy, marad az üresség, marad a magány, de mitől fáj közben így a testünk? És mi ez a tébolyult sóvárgás a másik után, a kifordulás önmagunkból, a düh, a dráma és a durcáskodás folyamatos, véget nem érő köre? Ezt mi az ördög csinálja? A szakítás neuropszichológiája következik.
Nem véletlenül fáj
Amikor elesünk, megsérülünk, megégetjük magunkat, akkor az agyban (többek között) az elülső cinguláris kéregnek nevezett terület aktivizálódik. Ez felelős a fizikai fájdalom érzéséért, és ahogy az agykutatók funkcionális MR vizsgálataiból kiderül, ez a terület pörög fel akkor is, amikor egy szoros szociális kötelék felbomlik. Vagyis mindegy, hogy a partnerünk rúg ki vagy megéget minket egy forró kávésbögre, az agyunk ugyanazt érzékeli, ugyanazt a fájdalmat. Az, hogy a konkrét tünetekért, a gyomorösszeszorulásáért, a szúró mellkasi érzésért pontosan mi a felelős, még nem teljesen tiszta, de valószínűleg a felbolydult vegetatív idegrendszer okozta hormoncunami tehet róla.
Evolúciós szempontból nézve a fájdalom fontos jelzés, segít a túlélésben, hiszen megtanít arra, hogy a fájdalmat okozó ingert legközelebb elkerüljük. Őseink azonban nem élhettek túl egymás nélkül, a szociális kapcsolatoknak, a csoportnak rendkívül fontos szerepe volt az életünkben (és van persze most is a miénkben, csak kicsit máshogy). A közeli kötelék felbomlása, a magány tehát a génjeink továbbörökítése szempontjából életveszélyes állapot, olyan, amit érdemes elkerülni. Nem véletlen, hogy olyan átkozottul fáj.
Aztán teljesen megzakkanunk
Azt eddig tudtuk, hogy a szerelem mentális káosz, ahogy azt is, hogy a viszonzatlan szerelem esetén olyan agyterületek válnak aktívvá, melyek a függőségben, kockázatvállalásban, szorongásban, depresszióban, kényszeres viselkedésben és a harag kontrollálásában is részt vesznek. És tényleg. A kirúgott fél a szakítás után gyakran mutat kényszeres viselkedést: folyton azon kattog, mit rontott el és hogyan szerezhetné vissza a másikat. Egy szintén funkcionális MR-rel végzett kutatásban az épp kirúgott vizsgálati személyek arról számoltak be, hogy az ébren töltött idejük 85 százalékban agyaltak exükön. Megfigyelhető volt náluk az az érzelmi kontroll hiánya, hogy hetekig, hónapokig kajtatták volt partnerüket, telefonáltak, írtak, időről időre felbukkantak. Mindeközben persze tudták, hogy ezt nem kéne, hogy béna, hogy butaság, nem is véletlenül, hiszen a viselkedéskontrollért felelős orbitofrontális kéreg azért igyekszik végezni a dolgát. De a függőséget nehéz lenyomni.
A szerelem ugyanis egyfajta függőség, éppen olyan, mint cigizni vagy kokaint használni, csak ebben az esetben a jutalom nem a drog, hanem a másik személye. Attól azonban, hogy a másik elérhetetlen lesz, hogy a jutalom megszűnik, az agyi jutalmazó-rendszer még aktív marad, mi pedig továbbra is akarjuk, sóvárgunk utána, vágyunk rá. Hiába tudjuk, hogy többé nem kaphatjuk vissza, még reménykedünk, hiszen az agyunk erősen elő van huzalozva a jutalomra. Különösen igaz ez egy hosszú kapcsolat után, hiszen ilyenkor az ember rengeteg olyan szokást, rutint alakít ki, aminek része a másik. Ezek pedig az agyunkban is tükröződnek, és ezeknek a kapcsolatoknak, hálózatoknak a felbontása időigényes. Meg bonyolult. Nagyon bonyolult.
Ha pedig az agyunk nem kapja meg a jutalmat, ha elveszik a drogunkat, ha hiába sóvárgunk, frusztráltak, dühösek, hisztisek leszünk. Még jó, hogy szakítás után a kortizol nevű hormon szintje nő a szervezetünkben, míg a noradrenalin csökken, pont úgy, mint szorongás és depresszió idején. Így legalább a dühöngések közötti szünetben lehet kiadósakat sírni is.
És mi jön utána?
Nyilván a bölcsességek. Például, hogy az idő majd megoldja. De tényleg. A sóvárgás idővel csökken, az agyunk új szokásokat sajátít el, megszokjuk a másik hiányát. A kutatások szerint ilyenkor jön a legjobban a társas támogatás, a család, a barátok jelenléte, a rendszeres társaság. És ilyenkor elég jól jön a szerelem is. Bár az ember frissen kirúgva, az exéről álmodozva a legkevésbé sem vágyik új kapcsolatra, de annál jobb hosszú távú fájdalomcsillapító nincs. Rövid távon azért van: paracetamolnak hívják. Nem vicc, kutatók egy csoportja tesztelte, hogy ha a szakítás pont úgy fáj, mint a fizikai sérülés, akkor vajon hat-e rá a fájdalomcsillapító. Hatott. Persze a másik elvesztésének feldolgozását nem ússzuk meg ennyivel.
