A megbélyegzés nem hatékony az elhízás kezelésében.
Ha több kalóriát viszünk be, mint amennyit felhasználunk, hízunk. Ennyi. Nincs min vitatkozni. Viszont ezzel magyarázni a kövérséget olyan, mint a testrészek összedörzsölésére redukálni a szexet.
Rendesen meghízni melós. Hosszú évek kitartó túlevése, és az evés felett gyakorolt kontroll hiánya kell hozzá, amit messze nem csak a tudatlanság, a gyengeség vagy a lustaság okoz. Az evési szokásainkat rengeteg észrevétlen tényező is befolyásolja, aki tüntetett már el egy tál nokedlit a konyhapult mellett révedezve, ette már valaha pukkadásig magát egy mulatságon, esetleg merítette ki egy szakítás után a teljes hazai csoki-, keksz- és gumicukorkészletet (vagy egyáltalán tart ilyet), az tudja, miről beszélek.
Annyi lappangó körülmény hat a kalória-bevitelünkre, hogy a Cornell Egyetemnek megéri külön kísérleti labort fenntartani a témára specializálódott kutatóknak. Brian Wansink gasztropszichológus és munkatársai mókás kísérleteiből tudjuk, hogy mennyire szoktuk túlzabálni magunkat, ha nem az ételre figyelünk; ha a nass csak karnyújtásnyira van tőlünk, ha menőnek hiszünk egy fogást; vagy ha nagy társaságban eszünk. A tényleges igényeinknél többet eszünk akkor is, ha a tévé előtt kosztolunk, ha keveset alszunk, vagy ha csupán szemmértékre döntünk a vacsora mennyiségéről.
És most úgy tűnik, zabálásra késztet az is, ha úgy érezzük, megbélyegeznek, lenéznek, hátrányosan megkülönböztetnek a kövérségünk miatt. Legalábbis Brenda Major, a Kalifornia Egyetem pszichológusának és kollégáinak kísérlete alapján. A Journal of Experimental Social Psychology aktuális számában megjelent vizsgálatban fiatal nők csoportjának egyik felével "Fogyjon le, különben elveszti a munkáját!", a másikkal pedig "Szokjon le a dohányzásról, különben elveszti a munkáját!" címmel olvastattak fiktív cikket a kutatók. Később a cikkek tartalmát össze kellett foglalni egy kamerának, majd a nőket egy szobába vezették, ahol mindenki azonos ideig, azonos mennyiségű rágcsálnivalóval volt összezárva. A vizsgálat alatt a pszichológusok mérték az elfogyasztott étel mennyiségét, és kérdőív segítségével azt is, hogy a nők mennyire érzik magukat képesnek arra, hogy kontrollt gyakoroljanak az étkezés felett.
Logikus, hogy azok a túlsúlyos emberek, akinek felhívjuk a figyelmét a kövérség hátulütőire, majd kevesebbet esznek. Hát nem. Ennek ugyanis a kísérletben éppen az ellenkezője történt. Azok, akik magukra vették az olvasottakat (vagyis alapból daginak tartották magukat) többet nassoltak és kevésbé érezték kontrollálhatónak az elfogyasztott kalóriamennyiséget, mint testsúlyukkal elégedett társaik. Az utóbbiakra egyébként éppen úgy hatottak a cikkek, ahogy azt várnánk: el akarták kerülni a hátrányos megkülönböztetést, hát több erőt próbáltak összpontosítani a kaja feletti kontrollra.
A vizsgálat tanulsága az, hogy egyáltalán nem mindegy, hogyan állunk hozzá a túlsúlyos emberekhez. Hiába vezet valakit pusztán a jó szándék, amikor az őscsernusi gyakorlathoz méltón lehordja a kövéreket, hiába állítjuk be a fogyást egyszerűnek, hiába fogjuk a kudarcot az akaraterő hiányára, ezekkel nemhogy nem motiváljuk a súlyproblémákkal küzdőket, de épp az ellenkező hatást érjük el náluk: növeljük bennük a tehetetlenség érzését. Korábbi pszichológiai vizsgálatok ugyanis kimutatták, hogy a stressz - legyen az hirtelen, egyszeri, vagy éppen hosszú távon fennálló - csökkenti az önkontrollra fordítható energiánkat, ráadásul a stressz okozta hormonális változások eleve a cukros, zsíros, magas kalóriatartalmú ételek iránti sóvárgást erősítik. Mi lehetne pedig súlyosabb stresszforrás, mint a rendszeres megaláztatás, az értéktelenség érzése? A gúnyos pillantás a munkahelyi menzán, az eladócsaj félmosolya ruhavásárláskor, vagy az arckifejezések, ahogy az ember bepréseli magát a székbe a buszon, nyilván szégyent ébresztenek. Folyamatosan. Minden nap. Bárhová lép be valaki kövéren, hátrányból indul, mivel a megítélésében központi szerepet fog játszani a súlya, és az az üzenet, ami hozzá tapad: az, hogy lusta, hogy gyenge, hogy nincs önkontrollja. Ha pedig rendszeresen hallunk valamit magunkról, az már önmagában elég ahhoz, hogy elhiggyük, hogy mi is ennek megfelelően kezdjünk vélekedni önmagunkról, hogy beleragadjunk egy káros viselkedésbe, hogy kövérek maradjuk.
Ha épp feltenné a kérdést, hogy akkor mégis mit lehet tenni, hogyan kellene motiválni a túlsúlyos embereket, hogy lefogyjanak, hagyja. Én már felírtam magamnak. Már csak a tökéletes válasz birtokosát kell megtalálni. Addig is a lényeg: ha önnek fontos bárkinek is a testsúlya, bánjon vele kedvesen.
