Minden változik. Mindig. A magány sokszor szegődik társunkként, még akkor is, amikor a látszat szerint, kapcsolatban élünk. Kozmikus sebességgel cserélgetjük a partnereket, és cserélgetnek minket is. Néha, már be sem merjük vallani, még magunknak sem, mit is szeretnénk valójában, mert azt gondoljuk, reménytelen. Pedig, lehet, hogy csak nem tudunk jól kérni. Akkor most nyomjunk egy „delete" gombot, vegyük tudomásul, hogy megváltoztak a dolgok körülöttünk, és nézzük, mi a legjobb, amit kihozhatunk belőle. Ebben segít ez a sorozat.
Elhagytak? Tudod, hogy mást is. Mindnyájan hagytunk már el férfit, és mindnyájan maradtunk egyedül, abban az állapotban, amikor a legnyitottabb szívvel dől hátra az ember egy szerelemnek, és abban él, hogy ez most tényleg örökké tart. Abban él, mert ezt mondja a szíve, meg a pasi is. Jönnek a meglepetések, a szerelmes szavak, a kedves, figyelmes sms-sek, és akkor egyik pillanatról a másikra - de szó szerint -, közli, hogy elköltözik.
Nem másik nőért, nem azért, mert kiszeretett belőlünk, hanem azért, mert rájött, hogy ez neki túl sok, túl nagy felelősség, nem így képzelte. Nem gondolt bele, hogy működik egy kapcsolat, de ha ennyi felelősséggel, alkalmazkodással, odafigyeléssel jár, akkor nem akar kapcsolatot. Nem alkalmas rá. Nem, nem én vagyok a hibás, én szerettem, körbeugráltam, a kedvenc sütijeit sütöttem naponta, de értsem meg, túl sok vagyok, túl jó, túl derűs, túl kedves, túl szép, és túl sok szeretet árad belőlem. Sőt, csak az árad, és ez fárasztja.
A világ, szerinte ennél sokkal egyszerűbb. Van a pénz, és a megvehető dolgok, és ez mozgat mindent. Arra a sok felesleges, lélek nevű micsodára nincs szükség. Az érzelmek a szenvelgés kategóriájába tartoznak.
Ismerős szövegek? Persze, hogy ismerősek!
És egyedül maradunk, újra és újra.
Tök mindegy, hogy gyönyörűek vagyunk, vagy átlagosak, okosak, vagy butácskák, természetesek, vagy kimódoltak, dundik, vagy karcsúak, alacsonyak, vagy magasak, fiatalok, középkorúak, vagy öregek.
Tök mindegy.
A pasik, jönnek, mennek, mint a gyorsvonat. Főleg mennek.
És jön a magány, a lehangoltság, a romantikus filmek és a csoki zabálás. És az önvád, hogy én mekkora barom vagyok, hogy belementem, amikor látnom kellett volna előre... Mondták a barátok, de nem érdekelt.
Ja, és akkor, arról még nem beszéltem, hogy légüres teret teremtettünk magunk körül miatta, hogy kiélhesse rajtunk birtoklási vágyát. Most meg kaparhatjuk össze az elhanyagolt barátokat, a bocsánatukért esdekelve!
Az ember lánya ilyenkor az önbecsülés legaljára jut, még annál is mélyebbre. Megéli a halált, a halálos magányt, a visszafordíthatatlan, és megváltoztathatatlan egyedüllétet, ahonnan nincs kiút. A rémülettel terhes magányos éjszakákat, a süket csöndet, ahol akár üvölthetsz is, fel se tűnik senkinek. Sőt, rosszabb helyzetben talán még az sem, ha már meghaltál. A pánikot, amelyet alig bírsz elűzni, mert rémülttel markolja a szívedet, s a jóvátehetetlen kétségbeesést, a „mindjárt felébredek ebből a rémálomból" érzést, amiből nincs ébredés.
Mondják, a „filmet", amiben mi vagyunk a főszereplők, mi írjuk.
De ezt nem mi írjuk!
Mi nem ezt akarjuk!
Ki az a barom, aki magányos akar lenni? Őszintén, szívből!
Nem az egoista, önző, karrierista dominákra gondolok, de valahol a lelkük mélyén még ők sem akarnak magányosak lenni, csak hazudják maguknak.
Minden nő szeretetre, gyengédségre, biztonságra vágyik. Hogy írhatnánk magunknak ilyen szörnyű thrillert?!?
Szakítás után, ültem az asztalnál, turkálva a három napos lazannyát, és hirtelen, ahogy a villámra meredtem - istenem ez az ő villája, és azzal próbálok ételt vinni a számba -, kibámultam üveges tekintettel a kertbe, a gyönyörű madárdalos, élettől vibráló kertbe, és önkéntelenül feltört belőlem a kiáltás: Cserélje már le valaki a mozigépészt!
És akkor hirtelen megvilágosodtam!
A „hasat be, cicit ki, vegyünk egy bomba jó új rucit, és rontsunk be a fodrász szalonba egy tuti dögös frizuráért módszer" elavult. Nem működik!
Nem a hasunkkal, cicinkkel, ruhánkkal, frizuránkkal baj. Sőt egyáltalán nem velünk van a baj!
Eltűnődtem azon, hogy mikor voltam boldog. Úgy igazán. Abban a lebegős érzésben tudva magam, amit egy teljes biztonságban, kiegyensúlyozottságban érez az ember.
És rájöttem, hogy nagyon ritkán.
Ezen elgondolkoztam.
Mit is jelent tulajdonképpen boldognak lenni?
Furcsa, de igazából, nem érzelmekhez kötött dolog. A boldogság egy állapot, amit folyamatos szeretet áramoltatással lehet fenntartani. Boldogság, ha szabad vagyok. Szabad pedig akkor vagyok, ha tudom mi a dolgom a világban, s megteremtem a lehetőségét, hogy azt tegyem.
A boldogság tehát semmilyen kapcsolathoz nem köthető, mondhatni, nem kapcsolatfüggő. Mégis állandóan boldogságról beszélünk kapcsolatok, főleg párkapcsolat ürügyén.
Nagyon megváltozott a világ, ezt mindenki érzi.
Nagyon megváltoztak a kapcsolatok is. Ezt szinte minden beszélgetésünkben szóvá is tesszük, ostorozva magunkat és másokat, hogy milyen sekélyes lett minden, hogy sms-ben, meg net-en tartjuk a kapcsolatot egymással.
Hol vannak már a bulik, a nagy vacsorák, ebédek, kirándulások, a meghitt ünnepek? És mondogatjuk, hogy ez nem jó így. És hol vannak a régi kapcsolat modellek, a családok, a tartós kapcsolatok, a házasság szentsége, a szüzesség erénye? Hol van a család?
Tényleg, hol?
Ez a film már nem az a film, amit eddig néztünk. Tulajdonképpen már rég egy másik mozit nézünk csak nem vettük észre.
Nem a mozigépészt kell lecserélni, hanem a „szemüveget", amivel eddig néztünk. Próbáljuk meg együtt. Nem lesz könnyű, de muszáj, mert a mozigépész az egyetlen fix pont az életünkben.
Hát akkor lányok, kalandra fel!
Ez a film ugyan kicsit szokatlan formanyelvvel készült, de rajtunk múlik, hogy siker lesz-e belőle!
Rajtunk pedig ne múljon!
