Szoktam meditálni. Tegnap váratlanul ott termettem magam mellett, vagyis szembe jöttem. Furcsa pillanat volt, nagyon izgalmas, a szívverésem felgyorsult, forróság öntött el gyomortájon. Ahogy közeledtem felém, azon merengtem, átöleljem-e magam üdvözlésképp, vagy inkább ne. Pontosabban, hogy szívből jövő lenne-e, ha megölelődznék magammal. (Nemrég, hasonló szituban képtelen voltam rá, és ez aztán nagyon elszomorított.) De most ment. Szívből. Bár volt benne egy kis olyan, hogy na, gyere, te hülye, te...
Ennek örültünk.
Leültünk egymás mellé beszélgetni. Nevetgéltünk baromságokon. Méregettük egymást, hogy ki a tutibb.
Meghívtam a titkos barlangomba, ahová egy fából tákolt lifttel lehet lejutni.
Elfogadtam a meghívást, bár kicsit féltem, hogy nem túl korai-e.
Ez a barlang nagyon mélyen van és nagyon rozoga a lift. Ahogy beléptünk a tákolmányba, már más ruha volt rajtunk. Rajtam hosszú, fekete csipkeruha, rajtam pedig ugyanez vérvörösben. A lift inogott, zörgött, szörnyű hangokat hallatott. Kétszer majdnem elakadt, de végül megérkeztünk. Beléptünk a végtelen terembe. Félhomály, édes-fanyar illatok, pára. Vaskos gyertyák mindenütt.
Vörös ruhám alját felfogtam, hogy le tudjak ülni.
Mellém ültem, én is megemeltem fekete csipkeruhám szélét. Néztük egymást, mosolyogtam. Én is. Hülye egy pillanat.
Te vagy a szigorúbb, mondtam nekem, folyton papolsz, magyarázol.
Csak nevettem, hát persze, valakinek szigorúnak is kell lenni, ha én is folyton vörös ruhában lennék, széthullanánk, talajt vesztenénk. Muszáj. Lazíts kicsit, mondtam nekem, néha szabad. A vörös, azt hiszem, jobban áll.
Teáztunk. Én, amikor nem láttam, egy kis rumot is töltöttem bele.
Aztán hirtelen megfagyott bennem a vér. Valaki néz. Egészen biztos. A terem egy sötét sarkában áll, félig a falnak lapulva, és figyel.
Én.
Csak én lehettem, hiszen végig egyszerre láttam magunkat a fekete és a vörös ruhában, egymás mellett, egymás ellen.
Lehet, hogy mégis táncolok veled.
« előző rész || következő rész »
