Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Inkább kétségbeesett, és nyilvánvalóan arról szól, hogy az illető nőnemű ismerősünk házának tájéka igen régen látott férfiembert, így erős hiány mutatkozik e téren. Majd aznap érkezik valaki mástól egy másik bejegyzés: életem egyik legcsodálatosabb hétvégéjét töltöttem a barátaimmal, és aki nem jött el, az bánhatja! Ugye, ez egy újabb kódolt üzenet arról: te aljas kis pondró, az utolsó pillanatban lemondtad a wellness hétvégét velem, de én akkor is annyira jól éreztem magam, vedd tudomásul, és még pezsgőt is adtak a szobához. (Persze egészen kézenfekvő, hogy az illető ezt nem veszi tudomásul, maximum szánalmasnak tartja. Ha egyáltalán elolvassa...)
A kérdés az, hogy ismerőseink miért is gondolják úgy, a közösségi oldalakon publikált napi kis szösszeneteikben mindenkivel meg kell osztaniuk azt, ha éppen a szingli gödör legalján járnak, avagy, hogy van még élet utánad is Bélám! Mi ugyanis nem feltétlenül szeretnénk olvasni ezeket, sőt, néha legszívesebben már mi kérnénk elnézést, hogy a baráti körünkben képviseltetik magukat a Kétségbeesettek Országos Szövetségének tagjai.
Mindenkinek van egy taktikája az életre, egy mondat, ami alapján ő működik. Van, aki a „jaj, nekem milyen rossz, sajnáljatok" című szerint éli mindennapjait. Ő az, akiről pontosan tudjuk, ha egy kisebb fájdalom belenyilallt a fogába, vagy a hajhagymái egy kedd reggel rendetlenül viselkedtek, ráadásul minden nap csalódik a férfiakban. Őt szeretni, dédelgetni, vigasztalni kell, és biztatni arról, hogy mindjárt elmúlik a fene nagy görcse, igaz - és ebben legyünk egészen biztosak - másnapra már új nyavalya érkezik. De hát mit tegyünk, ő a barátnőnk, aki ilyen.
A másik típus pedig, akivel bármi történik, akkor is „annyira szuperül" van. Vele szemben az egyetlen lefegyverző taktika, ha szépen melléállunk a csatasorba, és fennen hangoztatjuk: igen, minden férfi nős, hülye, aki meg nem, az persze meleg és hurrá az öntudatos, független nőknek! Természetesen joggal merül fel a kérdés, hogy a facebook feltalálása előtt mi volt az ilyen, magánéletüket idegesítő módon, a közösségi oldalakon élő ismerőseinkkel? Ők voltak azok, akik minden szakítás után a busójárás mintájára sírták tele akár a metró falvédőjét is és jártak egyik helyről a másikra, hogy mindenki tudomást szerezhessen a életük minden apró eseményéről. Ők csak akkor működnek, ha a magánéletük közügy lesz. Nyitott könyvként látták meg a napvilágot, és eszükbe sem jut néha becsukni magukat. Talán annak idején, ha nem ordítottak elég hangosan édes szüleikkel, akkor azok bizony nem hallották meg, hogy Pistike elvette a homokozó lapátot és ezt a viselkedésmintát még nem tudták levetkőzni.
Jó, mindannyian mások vagyunk, ezt tudomásul kell venni. Egy megoldás azonban még mindig van, végső esetre: az elrejt funkció. Így, ha idegesítő barátnőinktől nem is, még idegesítőbb kommentjeiktől minden bizonnyal megszabadulunk. Ők pedig, ha győzik szuflával, írják le naponta százszor, csak bátran, hogy annyira fáj a szívem, még jó hogy szuper barátaim vannak, és minden tökéletes szingliként, megyek ejtőernyőzni! Ha jó nekik...
