Anyuka elvonatozott, én pedig felhívtam délben a férjemet, egy kis apró hazugsággal, miszerint szükségem lenne a kocsira a bevásárláshoz, ezért beugrok a munkahelyére a kulcsért, meg a forgalmiért. Majd letettem a telefont, ideje se legyen nemet mondani, visszakérdezni. Valójában arra gondoltam, felmérem a terepet, megnézem magamnak ezt a kis csirkemongúzt élőben, hátha örökre elmegy a kedve attól, hogy ágyba ráncigálja Andrást.
Előtte még leültem András asztalához. Gondoltam, éppen csak belenézek a fiókjába. Hát rosszul gondoltam. Kulcsra zárta ugyanis. Formás kis gombóc dagadt a torkomba, a szemem könnybe lábadt. Te, Úristen! Ennyire nem bízik bennem??? Ja, hogy erre az egészre nem derült volna fény, ha én most nem ülök ide? Hát persze. Akkor ebből bizonyára az következik, hogy én vagyok a becstelen, az aljas dög, aki az ő motyójában turkál. Oké, csak nyugalom, a vérnyomásom hirtelen meglódult, kipirult az arcom. Igen? Akkor most fordítsunk. Ha ő, aki csal, eleve azt feltételezi rólam, hogy kutatok a személyes dolgaiban, akkor nekem, aki meg vagyok csalva, ez a minimum, ami jár.
Kimentem a konyhába egy késért.
Nem gondoltam volna, hogy egy nyomorult zár ennyire bonyolult szerkezet. A filmekben minden egyszerűbb. A francba, hát egy hajcsattal is ki lehetne nyitni! Nem volt mit tenni, feladtam a dolgot, tudomásul véve, hogy egy bontókalapáccsal hatékonyabb lennék.
És eljött a pillanat, hogy elinduljak. Húztam még egy kicsit az időt, már épp ott tartottam, felhívom, meggondoltam, nem megyek. De eszembe jutott anyuka tekintete, amikor azt fröcsögte, hogy az Andriska mindent megtesz értünk, bezzeg én, a kombinés maca… Ennyi elég volt, hogy felpörögjek.
András munkahelyén őrült nagy nyüzsgés volt, persze néhány kollegáját ismerem régről, velük összemosolyogtunk, de a tekintetem csak a csirkemongúz Ancsikát vadászta. A hosszúcombú, kiskosztümös, trendi, szemüveges csajt. Mert így képzeltem.
Hát egy ilyet se láttam, sőt, egyetlen nő sem volt az irodában, bárhogy erőltettem a szemem. András kezembe nyomta a kocsikulcsot, kételkedve nézett, én meg mosolyogtam, nem tudom mi a frászért, mert dugába dőlt mindaz, amit terveztem, de azért csak mosolyogtam, és a lift felé indultam.
A liftajtóban félre kellett állnom, mert egy fiatal, szürke kardigános lány, egy kis egérke lépett ki. Nem is figyeltem rá igazán, de ahogy beléptem a liftbe, meghallottam, ahogy valaki köszön. Így: "szevasz Ancsika!" Erre csukódott be az ajtó. Tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy neki szóltak-e, vagy valaki egészen másnak, de addigra már bíborszínben játszott az arcom. És hiába kapkodtam idegesen a gombokhoz, hogy megállítsam a liftet, késő volt.
Leértem a földszintre. Számolni, legalább százig számolni - mondogattam magamban. - Egyenletesen lélegezni, csak nyugi! Beültem a kocsiba, indítottam, majd leállítottam a motort.
Nem tudom megmagyarázni mi történt velem. Kiszálltam, és visszamentem András irodájába. Elképzelésem sem volt, hogy mit mondok majd neki, zakatolt a fejem, csak azt a kis dögöt láttam, egérkét, aki még csak nem is hosszúcombú, és végképp nem csirkemongúz.
Berohantam az irodába.
Egérke épp ott állt Andrással szemben, a férjem valamit nézegetetett a papírjai között.
- Hát akkor jó napot! - vágtam ki, hogy szikrázott a levegő körülöttem.
Mindketten rám néztek, én egyenesen András szemébe.
– Jézusom, Juli, valami baj van? Nekimentél valakinek? – nézett rám.
– Hát baj az van, Andriskám. Baj van, érted?!?
És ekkor a csirkemongúzhoz fordultam.
– Bemutatkoznék, ha már a férjemen osztozunk, legalább ismerjük egymást személyesen – mondtam és kezet nyújtottam Egérkének.
Most is látom a riadt tekintetét, érzem az erőtlen kézfogását, és hallom, ahogy erőtlenül, alig hallhatóan azt mondja, örvendek, Beatrix vagyok…
- Micsoda? Kicsoda? Hát nem Ancsika? – szóltam vissza, de már nagyon rosszat sejtettem. Megfordult velem a világ.
– Nem, Ancsi épp most ment el… - dadogta.
Úgy rémlik, ott helyben megállt a szívem.
Nem emlékszem rá, hogy jutottam le az irodából, de most is látom őket, ahogy engem néznek, majd ahogy András lehajtja a fejét.
Már dagadtra bőgtem az arcomat. A kocsiban, aztán itthon is.
Ha eddig nem volt baj, hát most csináltam. Ez már biztos.
Borzalmas, annyira rettenetes, hogy mindez velem történt, el se hiszem!!! Mintha csak egy filmet néznék, valami csöpögős szappanoperát. A legjobb az lett volna, ha ott helyben megnyílik alattam a föld. Akkor ugye jól eltűntem volna örökre, se magyarázkodás, se félreérés, se szégyen, se semmi. Túl lehet ezt élni? Ugye, nem?
Már telebőgtem a klaviatúrát, még jó hogy nem ráz ez a szar, mindent gyűlölök, de leginkább önmagamat.
És mindjárt hazajönnek a gyerekek.
És mindjárt hazajön a férjem.
A volt férjem...
Nincs erőm tovább írni.
Folytatjuk...
« előző rész || következő rész »
• A megcsalás módjai – a rendelő padlója
• A megcsalás módjai – a régi barát
• A megcsalás módjai – az egyalkalmas
