A francba! Én aztán igazán nem tehetek róla, hogy a BKV átszámozta a buszokat, és átrendezte az útvonalakat! És arról sem, hogy ennélfogva rossz buszra szálltam fel. Na jó, végülis nem történt nagy baj, egy kicsit tovább mentem, ezért gyalogolnom kellett, aztán visszaszálltam valami villamosra, amiről meg előbb sikerült leszállnom. Hiába, formában voltam. De végül beértem az állásinterjúra. Ahogy ácsorogtam a buszon, eszembe jutott egy régi történet.
Gyes után új munkahelyre mentem. Az első napom volt, egy novemberi hétfő reggel, szakadó esőben. A gyerekeket alig lehetett felébreszteni. Nyűgösek voltak, hol az egyik bőgött, hol a másik. A reggeli véletlenül a földön landolt, a tea kiborult. Elromlott a kapunyitónk, mire sikerült kiszabadítani magunkat, a Kicsi fogta magát és tök pucérra vetkőzött. Játszásiból. Jó, a zokni rajta maradt. Másfél órán keresztül araszoltam a városban, lámpától lámpáig, már elindulni is felesleges volt, akkor is késésben voltam. Az óvodától betelefonáltam, hogy sajnos csak most tudok menni, igazán elnézést, de rémes volt ez a reggel, mire azt mondta a főnököm, ő is rémesen sajnálja a dolgot, de előre megmondta, késés nincs. Hát ez volt az én antrém, ami egyben kilépőül is szolgált. Csak ültem az ovi lépcsőjén az esőben, bőgni sem volt erőm. Akkor nagy nehezen visszavettek a régi munkahelyemre, ahonnan ugye nemrégiben viszont kitettek.
Szóval ezen gondolkodtam, az egész históriától kivert a víz, mert bár régen volt, de sikerült újból átélnem az egészet.
Különben meg kicsit szorított a csizmám, és a harisnyám futott, mert reggel beleakadt a körmöm. Még jó, hogy nem látszott. Egyébként térdig érő decens sötét szoknya, klasszikus fehér blúz, ezüst kitűzővel a gallérján. Slussz, ennyi, nem több. Ha kellek, így is kellek, ha meg nem...
Az iroda előterében volt időm megszámolni, hányan jöttünk ugyanarra az állásra. Pontosan tizenketten ültünk, inkább feszegtünk. Mondjuk nem értettem, mi a frásznak hívtak egyszerre, ugyanarra az időre ennyi embert. Aztán kiderült, a dolog lényege a csoportterápiában rejlik. Merthogy egynéhány feladatot csoportosan kellett megoldani, egymás előtt. Na, én ehhez már öreg vagyok, azt hiszem. De aztán csak beadtam a derekam, végülis mit veszíthetek. Érzésem szerint, bohóckodtam, de biztos van erre valami nagyon tudományos szakkifejezés. Utoljára sor került a főnökünkkel való személyes beszélgetésre. A pasi úgy tíz évvel fiatalabb nálam, farmeres srác. A beszélgetés kellemes volt, oldott, s bár nagyon szeretném ezt a munkát, nem fűzök hozzá nagy reményeket. Nyilván nálam fiatalabbat választ. Gyerek nélkül, valami tapasztalattal azért. Egy laza, sportos csajt. Nem egy, férje szeretőjével terhelt középkorú nőt. Na, majd meglátjuk.
Ez az egész állásinterjú arra azért jó volt, hogy ne Andrással meg Ancsikával foglalkozzak. Hogy egy kicsit jobban odafigyeltem magamra, hogy időt szántam a gyerekekre. Valahogy csak ki kell kecmeregni ebből az önsajnálatból, lépnem kell. Azt kell elsősorban eldöntenem, hogy akarom-e visszakapni a férjemet. Hogy tudok-e majd újra bízni benne, hogy képes vagyok-e megbocsátani. Egyiket se tudom még igazán. Azt igen, hogy hosszú éveket töltöttünk egymással. Hogy mindig velem volt, amikor kellett. Hogy soha senkivel nem tudtam olyan jót dumálni, mint vele. És eszembe jutott a fiúk születése. Ott volt, mellettem volt, akkor is. Tudom, mennyire várta mindkettőt, és azt is jól tudom, hogy igazán jó apja a srácoknak. De ha most arra gondolok, hogy Ancsikával jobban érzi magát, hogy vele osztja meg minden gondolatát, hát egyszerűen bepárásodik a szemem,és még mindig üvölteni tudnék a fájdalomtól. Mert fáj, rémesen fáj.
De még otthon volt anyuka is. Anyuka meggyőzése arról, hogy apuka milyen magányos és számkivetett lehet néküle, nem volt egyszerű. A végén már olyasmiket mondtam, hogy a férfiakat nem lehet magukra hagyni, mert túl azon, hogy éhen halnak, ágyban dohányozva felgyújtják a házat. Igaz, hogy apuka nem dohányzik, de ez elhanyagolható részlet. Szóval sikerült hazaküldeni anyukát, aki azért csak elmondta, hogy az ő fiacskája mennyi mindent megtesz a családjáért, és hogy nekem ezt igazán respektálnom kell.
És akkor a pályaudvaron azt találtam mondani neki válaszképp, ha majd Andriska eldönti, hogy végül ki a fontos neki, akkor elgondolkozom én is. Valószínűleg azóta is ezen az egy mondaton töpreng.
Hogy mi lesz a következő program? Azt hiszem, romeltakarítás.
Felgöngyölítem én ezt az Ancsika problematikát.
Folytatjuk...
« előző rész || következő rész »
• A megcsalás módjai – a rendelő padlója
• A megcsalás módjai – a régi barát
• A megcsalás módjai – az egyalkalmas
