Január 9.
Nem esett nehezemre áthurcolkodni a gyerekszobába, bőven elég volt beleszagolni a hálószobába, és csak nézni azt a marhát, aki taccsra vágja magát mindenáron.
Ilyen sajnálkozós hajnalom volt, pedig azt hiszem, jobb lenne, ha magamat sajnálnám. Helyette(m) megesik a szívem az anyósomon, aki mellesleg azt hiszi, hogy nekem van szeretőm, és kerekperec lekurváz, mgesik a szívem a férjemen, aki épp most szereti ki magát a házasságunkból. Hát normális az ilyen nő? Már rég szét kellett volna törnöm a fején a herendi készlet valamelyik roppant értékes darabját, vagy ahogy mostanában szokás, felnyomni a cuccait az egyik eladós portálra. Már régesrég vendettát kellett volna vennem, bár ez a szó itt talán nem annyira helyénvaló, de tény, hogy túl kellene lennem ezen az egészen.
Most, az ünnepek alatt megint megnéztem a Maugham regényből készült Csodálatos vagy, Júliát. Az tényleg mesteri, ahogy a félretett, idősödő, egykori első számú sztár elégtételt vesz a fiatal, ám annál tehetségtelenebb színházi üdvöskén. No, nem a szakmai féltékenység okán. Nem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a lány elcsavarta Júlia fiatal szeretőjének fejét... Szóval valami ilyesmit kellene tennem. Csak hát színésznő se vagyok, az a kevés, amit meg képzelek magamról, hogy bizonyos helyzetekben hogyan is reagálnék, hamar lehámlana rólam. Kiesnék a szerepemből, és akkor nincs tovább. Ezért nincs szükség nagy jelenetekre, bár isten bizony, nagyon benne lennék!
András dél körül ébredt, addigra végighallgattam Anyuka összes történetét a szalonspicces Apukáról, mert ugye ő csak szalonspicces lehetett (aha, képzelem), meg arról, hogy egy csepp mandulalikőrtől ő lánykorában hogy megszédült... Közben megfőzte a húslevest, ahogy az ő kisfiacskája szereti, néhányszor megemlítette, hogy ne csináljak nagy ramazurit, ha felébred Andris, lesz annak épp elég baja anélkül is.
Épp megütni készölt a guta, már alig bírtam visszatartani magamat, nehogy elmeséljem Anyukának az ő kisfia mindennapjait. Erős felindulásból. De erőt vettem magamon, mint egy hős, mint egy igazi jellemhős(nő). Inkább felöltöztem, elindultunk a srácokkal a városba, gondoltam, kedvünkre tekereghetünk. De nem számoltam a hideggel, a francba, rettenetesen fázott a lábam, meg a szmoggal, bár ezt csak utólag tudtam meg – már hogy volt -, és csak mentünk egyik üzletről a másikra, tulajdonképpen majdnem fölöslegesen. Mondjuk, a fiúk megmutogatták nekem, hogy mit nem hozott a Jézuska, és ha lehet, akkor előjegyeztetnék szülinapra, esetleg húsvétra. Úgy csillogott a szemük, hogy beleszédültem, és örjítő vagy sem, de mindig rájövök, hogy valójában szerelmes vagyok mindkét fiamba. A fiús anyukák pontosan ismerik ezt az érzést, ezt a semmivel össze nem hasonlító zsongító, mámorító érzést.
Még akkor is így néztem őket, és csak nevetgéltem velük, amikor Anyuka vacsorája előtt jól begesztenyepüréztünk egy cukrászdában. Teleettük magunkat, én még legurítottam egy dobostortát is. Anyuka meg kapja be a levesét, gondoltam.
Úgy döntöttem, nem szólok Andráshoz. Nincs miért. Kérdezzem? Ugyan minek. Majd.
A hétfői interjúra összpontosítok, most ez a fontos. Minden más csak ez után jöhet.
Még mamucika hazaexportálása is. Mert hogy így lesz, annyi szent!
Folytatjuk...
« előző rész || következő rész »
• A megcsalás módjai – a rendelő padlója
• A megcsalás módjai – a régi barát
• A megcsalás módjai – az egyalkalmas
