A menedékházat még abból a korszakból ismerjük, amikor épp egymással harcoltunk. Volt egy kis kihagyás, egy csöppnyi zavar Andrással, épp szabadulni készültünk egymástól, amikor Joe besétált egy ajtón. Szerinte én hagytam nyitva, direkte miatta, szerintem meg egy ki-bejáró, lifegő kapocsnak köszönhető, ami egy erőteljesebb nyomásra megadta magát. A helyszín az egyetemi tornaterem öltözője volt, odajártunk hetente egyszer kézilabdázni. Emlékszem, épp a fűzővel babráltam, amikor a Joe belendült – a szerintem – zárt ajtón. „Hoppá! – mondta vidáman – azt hiszem eltévesztettem az ajtót". Én meg nem feleltem semmit, mert annyira átlátszó volt az egész, ahogy állt néhány másodpercig és nézett. „Pedig zárva volt” – mondtam kicsit később, mire ő, „hogy azért nem vagyok valami gyors reagálású hadtest”. Itt zártam le a beszélgetést, kiléptem mellette az ajtón. És persze a terem ajtajából visszafordultam. Akkor néztem meg először, úgy igazán a magas, barna fiút, aki még mindig az ajtóban állt, és ördögien mosolygott. „Bármit gondolsz is, felejtsd el!” – sipítottam.
Aztán persze megvárt, én vörös fejjel, csatakosan szédültem ki, kapkodtam a levegőt, ő pedig azzal kedveskedett, hogy szerinte én nem vagyok jó átlövőnek, az ilyen kicsinek, és kereknek beállósnak kell lenni. Olyan szemtelen volt, pimasz, és nyegle, hogy földbe gyökerezett a lábam. „Te szerencsétlen, hát mit tudsz te a kézilabdáról?!?" – vágtam hozzá foghegyről, sajnálkozva. Egy órával később csak kiderült, hogy elméleti továbbképzése a gyakorlatból fakad, lévén ő az egyetemi csapat kapitánya.
Sokáig nem értettem, mit is akarhatnánk egymástól. Én épp befejeztem a középiskolát, terveim között nem szerepelt semmi, ami bármilyen normális életvitellel kapcsolatos, nem akartam tanulni, ugyanakkor viszont nyomasztott a tehetetlenségem. Egy tervtárban helyezkedtem el, némi protekcióval, akkoriban (is) így ment minden, és ez az állás lett volna bármilyen velem hasonszőrű félfelnőtt álmai netovábbja. Csak az enyém nem. Reggelente blokkoltam, szigorúan fél7-re kellett járni, és nyolckor már ott tolongtam az olajtervező cég összes alkalmazottjával a tetőtéri étteremben. Ahol már javában főtt a babgulyás, meg a kelkáposzta, de volt persze reggeli is, szép sárga belsejű főtt tojás, meg virsli és ivólé. Majd egy éven keresztül minden áldott nap ezt ettem. Reggeli után szépen visszagaloppoztam rejtekemre, a tervtárba. Ember nem tudott a létezésemről. Tulajdonképpen bármit tehettem, akár fejen is állhattam volna órákig, az sem tűnt volna fel senkinek. Csupán egyetlen egyszer jött be egy mérnök, egy titokzatos számot mondott, valami kőolajvezeték terv számát, a katalógusban még megtaláltam, de sajnos a polcon már nem. Rengeteg polc volt, nekem minimum térképpel kellett volna tájékozódnom köztük, így aztán azt füllentettem, valószínűleg már kikölcsönözte valaki. A kolléga hitte is, nem is, de soha többet nem jött.
Ebbe a semmittevésbe, Andrással történt közös megegyezéses szakításunkba robbant be Joe.
Az orvosira járt, harmadéves volt, iszonyú eltökélt, babérokra vágyó, nagy arc. Egy darabig csak így hívtam, a Nagy Arc. És nem értettem, vajon mi a fenéért cipel magával kirándulni, teszi kötelezővé néhány mozi megtekintését, és miért firtatja állandóan, hogy kezdeni kéne magammal valamit. Ott ültem a meccsein, aztán meg vitatkoztunk egymással, örökösen vitatkoztunk. Én rászoktam a dohányzásra, ő nem győzte bizonyítani, hogy ebbe aztán rövid időn belül belehalok. Hiába magyaráztam neki, hogy az egyetemi klubjában ő passzívan többet szív magába, mint én a napi 3 szálammal. Ő szaunázni szeretetett, én meg futni. Szerinte én idealista voltam, én szerintem ő meg egyszerű, gyarló lélek. Én lekvárnak hívtam a lekvárt, ő meg jamnek. Én hajnalban keltem, ő délig aludt. Viszont remekül szaxofonozott, és rém érzéki volt a pillantása, a simogatása. A barátnőim persze odáig voltak tőle, az Andrást már le is írták, csak a Joe létezett, az okos, romantikus Joe, és törekvő Joe, aki majd gyerekeink apja lesz.
Mi a csodáért őrizgetted a számomat? – kérdeztem tőle, amikor lehuppantunk a menedékház egy szőnyeggel takart padjára.
- Nyugalom Vadvirág. Most te vagy soron. Olyan sokáig bíztam abban…
- … hogy visszamegyek? – vágtam közbe.
- Csak abban, hogy felhívsz.
- Ha felhívlak, egy dolgot mondhattam volna. Egyet.
- Az pedig nem ment. Szerettem, hogy sokat beszélsz. Hogy mindig mindenkor mondod a magadét. Kivéve, ha az érzelmeidről volt szó, mert akkor hallgattál.
- Most viszont az a helyzet, hogy már nem tudok semmit. A világon semmit.
Joe mögém ült, magától értetődő természetességgel ölelt át. Olyan ismerős volt a mozdulat, olyan megnyugtató, olyan kerek egész. Borzongatóan finom. Néztem a kezét, a hatalmas, lapát kezét, hogy a csodában képes kisgyerekeket operálni ekkora böhöm nagy kézzel, morfondíroztam, elképzelhetetlen. Azt tudtam, hogy gyereksebész lett. Annak is készült. Azt szerettem benne a legjobban, hogy amit tervezett, azt valóra álmodta.
Nem mozdultunk, nem is mertem volna. Álla alatt a fejem, keze keresztben rajtam, a combomon pihent.
- Ugye nem alszol? – kérdeztem.
- Miért kellett neked állandóan dacolnod? Örökkön örökké? Mondd meg, hogy miért? Egyébként aludni ráérek, van most két napom. Két hét után, napi 3-4 órányi alvással csoda, hogy még talpon vagyok. De vagyok, most itt veled, s ha szerzünk kávét, biztos, hogy kibírom még estig. De még ne mozdulj, ne ugrálj, ne kelj fel innen! Adj még egy kis időt.
Hát adtam. Nem esett nehezemre. Újra végigéltem magamban azt az egy évet, nyilván ő is. Mire a végére értem, fájt, már nagyon fájt. És roppantul sajnáltam magam. Két kövér könnycsepp gurgulázott lefelé az arcomon, hopp Joe kezére pottyantak. Erre zsebkendőt húzott, és felitatta.
- Most mi a fenét csinálsz? – robbant ki belőlem. Zavar, hogy összekönnyeztelek?
Válaszra sem méltatott, összehajtogatta, és zsebre tette. „Most ezt fogom őrizni egy darabig, ezt a két kis könnycseppet belőled!” – mondta és felnevetett.
Itt tört meg a varázs, már röhögtünk, mert ez tényleg annyira giccsesre sikeredett, és mégis olyan szép kis jelenet volt.
Két órán keresztül meséltem egyfolytában. Mindent, ami csak eszembe jutott. Még az anyósomat is, bár azt igazán kihagyhattam volna. Mint a kuktaszelep, amely épp most emelkedett fel. Csak úgy maradt. És csak hömpölyögtek a szavak, a fájdalmak, a sebek. Aztán persze meséltem a srácokról, mint az életem legértelmesebb és leggyönyörűbb feladatáról, és abban a pillanatban, ahogy rájuk került a szó, már lelkifurdalásom támadt. Otthagytam őket, a küszöbön fekvő apjukkal, és anyámmal, aki most kénytelen valahogy rendet teremteni.
- Te, ez a történet olyan, mintha megírtad volna – szólt egyetlenegyszer közbe Joe.
- Na, na, na! – kiáltottam.
- Jó, abban azért van valami, hogy ilyesmi csak veled történhet meg.
- Ja – nyugtáztam. - És te? A feleséged az, akit nőnek hívsz?
- Nem. Bár megnősültem. Egyszer, régen.
- Nem tudtam.
- Nem tudhattad, Írországban történt.
- Elmondod vagy kitaláljam?
- Ha nem rohansz haza, ha egy kicsit még kibírod anélkül, hogy most oldj meg mindent, akkor igen. Bár lehet, hogy nem fogsz nevetni, kicsit se, drámai az egész. Rég nem beszéltem róla.
Én meg bólintottam, és néhány órával később már pontosan tudtam, hogy mi is legyen Andrással, velem és a repedezett házasságunkkal.
Folytatjuk...
« előző rész || következő rész »
• A megcsalás módjai – a rendelő padlója
• A megcsalás módjai – a régi barát
• A megcsalás módjai – az egyalkalmas
