Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
J
ó, hely ez a Nefelejcs utcai Honolulu! – mondta köszönés helyett, amikor kiszállt a kocsiból.
Én mindenre megesküszöm, ami szent, de tényleg mindenre, hogy abban a pillanatban, amikor megláttam, egyszerűen megállt a szívem. Nem attól, amit láttam, mert bár a Joe hozta a formáját, és nem mintha szándékomban állna dicsérni, de észveszejtően sármos negyvenessé érett, ugyanakkor mégsem ettől ájultam el. Hanem attól, ami volt. Ha jobban belegondolok, amióta férjhez mentem, szültem, anya lettem, és a fontos állomások között néha elábrándoztam néhány percre, ki is voltam, lettem valójában – megfeledkeztem arról, milyen az, igazán nőnek lenni. Micsoda hülyeség! Az ember azt gondolná, ha szerelemből megy férjhez, márpedig én azt tettem, ha hosszú éveken keresztül él valakivel valami boldogság-biztonságféle puha pamacsfelhőben, akkor kizárt, hogy hiányozzon az életéből „a tudok én izgalmas nő lenni!” fejezet.
Miért is kellene? Ugyan miért?
- Na, mármost vadvirágom, úgy áll a helyzet, hogy túl korán van. És túlságosan hosszú éjszakák után telefonáltál rám a semmiből, úgyhogy keressünk valami nyugodt helyet. Gyere, szállj be!
Akkor már nem nagyon tudtam tartani magam. Kellemes sötétséget láttam magam előtt, jó volt beleszédülni. És úgy, ahogy voltam, összeestem a járdaszegélynél.
Amikor magamhoz tértem, Joe pofozgatott. Nem mondanám, hogy szelíden.
- Juli, ne szórakozz itt nekem, gyere vissza! – morogta, mintha legalábbis odaátról kellene indulnom.
- Jobban vagy?
- Aha – pihegtem.
- Jól rám ijesztettél. Mi a frászt csináltál magaddal?
De addigra már a járdaszegélyen ült, a fejem az ölében pihent.
-Mit csináltam magammal? Nem is tudom. Én csak összeestem, rettenetes éjszakám volt. Kimerültem.
Végigsimított az arcomon, félresöpörte a szemembe lógó tincseket, aztán csak nézett, elvesztem ebben a nézésben.
- Vadvirág, gyönyörű vadvirágom! Mondd a nevét, és az a férfi halott!
- F-el kezdődik a neve – suttogtam.
- Úgy érted f, mint asz?
Bólintottam, elmosolyodtam, ő meg felnyalábolt, kissé setesután berakott a hátsó ülésre, valami plédfélével is betakart. A Joe, akit tizenkét éve nem láttam, aki egy időre újra elhitette velem, hogy az örök femme fatale kizárólag én lehetek, maga a megtestesült végzet.
Megcsörrent a telefonom, a kabátzsebemben volt, pont rajta feküdtem.
- Ne vedd fel, hagyd! – kérlelt Joe, de valahogy kitornáztam a készüléket, meg kellett néznem a kijelzőjét.
- Anyám az. Tudnia kell, mi van velem. A gyerekek…
- Akkor vedd. Anyádat vedd fel.
- Anya!
- Kislányom, sejtem, már sejtem mi van itt, bár ne tudnék róla. Neked viszont azt kell tudnod, hogy András hazajött, itt fekszik a küszöbön, és azt mondja, nem mozdul onnan, amíg te haza nem jössz. És tudom, hogy megteszi. Olyan állapotban van.
- Az ajtót be tudod zárni tőle?
- Hogy mondtad?
- Hogy az ajtó zárható-e?
- Ezt most hagyd abba! Teljesen elment a józan eszed? – eszmélt fel anyám. – Mindjárt kelnek a gyerekek, lépjenek át rajta???
- Lépjenek – mondtam és összecsuktam a telefonom.
- Akkor mi legyen? Vigyelek mégis haza? Ha akarod, megteszem, bár úgy reméltem tizenkét év hallgatás és egy ígéret után, miszerint nemsokára jelentkezel, talán végre elmeséled, mi is történt. Ennyi jár, ha nem is több.
- Jó. Vigyél hozzád, ha lehet.
- Nem megy, ki kellene tennem a nőt. Zokon venné.
- Megértem, én is.
- Akkor?
De már nem kellett felelnem. Egy piros lámpánál álltunk, valami felüljárón, épp ráláttam a hajnali városra. A tetőkre, az imbolygó füstcsíkokra. Furcsa érzés volt ez a kis magamra ébredés. Mintha visszatáncoltam volna az időben. Joe hátranézett, én bólintottam.
- A menedékház – mondtuk ki egyszerre. Hát nekivágtunk. Egy hosszú éjszaka még hosszabb reggelének. Mert a regényes történetekhez regényes színhely is dukál. Így van rendjén.
Folytatjuk...
« előző rész || következő rész »
• A megcsalás módjai – a rendelő padlója
• A megcsalás módjai – a régi barát
• A megcsalás módjai – az egyalkalmas
