A párom nem értette, nem is érthette a mi titkunkat. Sőt, azt sem, miért kívánom egyre kevésbé a testi kapcsolatot vele...
Kettőnk szövetsége erősebb mindennél
Karomban tartom a kislányomat, és nézem, ahogy alszik. Nem merek megmozdulni, nehogy megzavarjam a nyugalmát. Álmában mosolyog. Én is mosolygok, pedig nagyon fáradt vagyok. Őszintén szólva hónapok óta nem aludtam igazán jót. De megéri. Kettőnk szövetsége erősebb mindennél. Erősebb a mindent elsöprő szerelemnél is. Sokkal erősebb. Nem lehet elmesélni, szavakba önteni, csak megtapasztalni. A férjem nagyszerű ember, mégis kiszorul ebből a szövetségből. Sosem növekedett a testében élet, sosem érezte a mohó kis szájat a mellén, sosem élte át azt, hogy egy kis emberke élete csupán tőle függ. Mondták, természetes dolog, hogy az édesanya érdeklődése a gyerek születése után a férje iránt megcsappan. Sosem hittem ebben. Hogy Ő, akit annyira szeretek, kevésbé lesz fontos számomra? Kizártnak tartottam. Pedig így lett. No, nem arról van szó, hogy kevésbé szeretném, csak a fontossági sorrend változott meg. És a vágy tűnt el belőlem jó ideje.
Eljött az a pont, amikor azt éreztem: Ő egy betolakodó
A történet akkor kezdődött, mikor rájöttem: kisbabát várok. A gondolataim a születendő gyermekem körül kezdtek el forogni. Aztán elkezdett nőni a pocakom, és egyre inkább éreztem fizikailag is a másállapotomat. Ezzel együtt a szexuális vágyam is lankadt. Egyre kevésbé kívántam az együttléteket, amelyek egyre nehezebbé is váltak. Aztán eljött az a pont, amikor azt éreztem: Ő egy betolakodó. Aki zavarja a baba nyugalmát. Még az is eszembe jutott, hogy együttléteink alkalmával esetleg megbökheti a kicsit. Tudtam, hogy hülyeség, mégis egyre inkább próbáltam óvni kettőnk nyugalmát. Az utolsó hónapokban már eszembe sem jutott a szex. A férjem pedig, úgy tűnt, megérti a megváltozott helyzetet. Aztán mindkettőnket elvarázsolt a hirtelen érkezett új családtag. Teltek a hetek, és engem minden percben lefoglalt a kisbabánk. Borzasztó fáradt voltam, és közben elképesztően boldog. Lassan felgyógyultam a szülésből, de továbbra is etetéstől etetésig, pelenkázástól fürdetésig léteztem. Mentek a hónapok, és a férjem lassan szóvá tette a dolgot. Ám nekem továbbra sem volt késztetésem a szexre. Egyszerűen nem kívántam az együttléteket, a testi érintését. Nem értettem, hogy miért nem érti: nekem ez most nem fontos, és csak a babára tudok gondolni. A helyzet egyre súlyosbodott, vitákat szült, majd elcsendesedtünk. Nem próbálkozott többet, és ki-ki élte tovább a maga életét.
A férjem egy évig bírta mellettem szex nélkül
A férjem egy évig bírta mellettem szex nélkül. Megcsalt, amin ma már egy cseppet sem csodálkozom. Ő rengetegszer próbálkozott, én pedig a szőnyeg alá söpörtem a problémát, és nem próbáltam érte tenni. Ma már tudom, hogy tennem kellett volna. Át kellett volna kattintanom az agyamat. Elutazni kettesben. Vagy megkérni a nagymamát, hogy vigyázzon a picire. Gyertyát gyújtani, és kettesben tölteni egy estét. Rendbe tenni a kapcsolatunkat. Nem tettem. Azt hittem, majd megoldódik magától. Nem történt meg. A házasságunk tönkrement, a férjem elköltözött, majd elváltunk. Azt hiszem sokan követnek el hasonló hibát, hagyják kihűlni a kapcsolatukat, hiszen senki sem készít fel minket a megváltozott helyzetre. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a szerelemért folyamatosan meg kell dolgozni. És arra nem csak nekünk, de a gyerekeinknek is szüksége van...
