Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A legtöbb fővárosi embernek tavasszal kevésbé esik jól a metrón zsúfolódni, ezért kerestünk alternatív közlekedési eszközöket. Összeállításunkban négy nő mondja el a tapasztalatait négy remek eszközről, köztük a gyakorta kikerülhetetlen BKV-ról. A teljesség igénye nélkül válogattunk, ezúttal nem tértünk ki a motorcsónakos és a helikopteres közlekedésre, de a sárkányrepülős és a görkorcsolyás városi tapasztalatokat sem említettük meg.
Autó: a lusták és auragyengék vára
„Elsősorban lusta és/ vagy auragyenge egyének elsőszámú közlekedőedénye, ugyanis az autó amolyan mini várként funkcionál. Ráadásul akkor indul, amikor én akarom, csak az ül mellettem, akit én akarok, arra megy, amerre én akarom, nem kell róla átszállni, nem kell üres helyekre vadászni, ha fáradt vagyok és egyébként is megkímél mindenféle nehéz tárgy (fullos női táska, bevásárlószatyor stb. cipelésétől)" - mondja Hajnalka.
Autóval járni azonban nem elsősorban a kényelem vagy gyorsaság miatt jó. A gyorsaság egyébként is ritka erény a városban. Autózni azért jó, mert vezetni jó. Vannak persze olyan egyének, akik nem szeretnek vezetni, mégis, a fentebb említett okok miatt megteszik; ezzel sajnos nem csak maguknak okoznak folyton gyötrelmes perceket a forgalomban, de autóstársaiknak is. Ám azok, akik élvezettel vezetnek, pontosan tudják, milyen remek érzés, amikor az ember alatt sok tucat ló ereje dübörög, a sztereóból ordít az ütem, és kivételes, dugómentes szakaszokon, neadjisten egy 70-es táblánál, kicsit odaléphet neki. Ahogy gyorsul a kocsi, hármasba, négyesbe, vagy akár ötösbe kerül a váltó, olyan érzésünk támad, hogy uralkodhatunk a gépek, sőt a fizikai világ felett is. Bár ez csak egy óriási érzéki csalódás, attól még elképesztően jó." Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Hajnalka az utóbbi hetekben belefáradt a budapesti parkolóhelyekért folytatott kilátástalan küzdelembe, és vett egy BKV bérletet. Most felváltva autózik, és nem túl sűrű villamos és HÉV-járatokra várva pallérozza a türelmét.
Eljutottunk a BKV-hoz, amelyik a szó legszorosabb értelmében komolyan veszi a tömegközlekedést, és viszonylag nagy segítségére van a budapesti embernek abban, hogy idővel felismerjen magán néhány civilizációs betegséget. Meglepődtünk, amikor kézhez kaptuk Laura agitáló mondatait.
BKV: a metró hangulatos, a troli nosztalgikus
„Sokan szidják a BKV-t, hogy sikkasztók, bunkók, és mocskosak a buszok, ami végül is érthető, nem beszélve arról, hogy a havibérlet ára maholnap átlépi a tízezres lélektani határt. Én azért szeretek tömegközlekedni, mert kiszámítható, gyors és ha nincs tömeg, még le is lehet ülni. A Lőrinc - Moszkva tér utat egyszer 45 perc alatt tettem meg. Hol van ehhez képest a gépkocsis közlekedés?
Mivel a BKV különböző szolgáltatásait naponta használom, elsőként a metrót emelném ki: a metró gyors, kiszámítható, tiszta, hangulatos, rejtélyes és gyakran még ülőhely is van. Ami viszont bosszantó, az a minden kijáratnál álló ellenőr, aki állandóan kéri a jegyeket, bérleteket. Többször megfogadtam már, hogy a nyakamba akasztom, mint egy pass-t. Viszont gyakran cserélik a garnitúrát, ugyanis egyre több udvarias ellenőrrel találkozni, aki nem röhög a füledbe, amikor a lépcső másik oldalán őrködő haverjának mesél egy altesti sztorit - hanem előre köszön, megköszöni, hogy elővetted a jegyet, ne adj Isten még jó utat is kíván. A felszíni közlekedésből kiemelném a Combinót melynek szintén gyakori vendége vagyok - sokan szidják, hogy kicsi, nincs levegő stb. de én maximálisan elégedett vagyok vele: nem zörög, gyors (nyáron van légkondi, télen fűtés) és mutatós - a régi típusokhoz képest mindenképp. A trolit szinte soha nem használom, így csak annyit tudok róla mondani, hogy nosztalgikus, és szerintem egész Európában már csak nálunk van ilyen holmi."
A biciklis kampányok számát és erejét tekintve ez a legmenőbb közlekedési forma, ezért is örültünk, hogy Eszter Tatjána Anyaginhez írt leveleinek a terjedelmét tekintette követendő példának élményei kifejtésekor.
Bicikli: Gyorsabb a tömegközlekedésnél
„Kora tavasztól késő őszig biciklivel közlekedek a városban. Körülbelül másfél éve pattantam nyeregbe, mert rájöttem: a biciklizés egyrészt valóban sokkal gyorsabb, mint a tömegközlekedés, másrészt pedig mindennapi sportnak sem utolsó. Nem tartom magam elvakult bringásnak: hóban és mínuszban például nem tekerek. Egy kis eső viszont még nem zavar.
Mielőtt biciklizni kezdtem, nem gondoltam volna, hogy tényleg jóval gyorsabb a tömegközlekedésnél. Legalább 10 perccel előbb érek oda mindenhova - ami néha elég sokat számít. De igazából nem is ez a 10 perc a lényeg, hanem az, hogy az utazással töltött idő nem nyűg, hanem kellemesen telik: nem kell idegenekkel összepréselődve a metrón vagy a buszon nyomorogni, nem kell félórákat várni a 17-es villamosra, mert ismét beparkolt a sínekre egy autós, és esténként nem kell a menetrendhez igazítani az indulást. Ehelyett a levegőn vagyok, olyan gyorsan, vagy éppen lassan tekerek, ahogy akarok, nem zavar senki, elmerülhetek a gondolataimban és nézelődni is tudok. Megfigyeltem, hogy ha biciklivel megyek be dolgozni, sokkal jobban érzem magam egész nap. Másrészt fontos nekem, hogy mindennap mozogjak legalább félórát - a biciklizéssel ezt is megoldom. Bevásárolni is bicajjal járok, járunk. Van hátul kosaram és a hátizsákban minden elfér.
Beszerzek egy szűrőmaszkot
Hogy mennyire biztonságos a biciklizés itt, a városban? Én eddig szerencsésnek mondhatom magam, mert csak egyszer ütöttek el - akkor is csak majdnem, az autó éppen csak súrolta az első kerekemet. Az egyébként hibás sofőr ellenben rendes volt: kiszállt a kocsiból és bocsánatot kért. Nekem tehát egyáltalán nincsenek rossz tapasztalataim az autósokkal, én sokkal inkább egy-két gyalogos részéről érzékelek némi türelmetlenséget - pedig tényleg ritkán szoktam csak a járdán közlekedni.
Probléma, hogy nincsen elég bicikliút és ami van, az is sokszor inkább egy szolidabb terepbiciklizés élményét nyújtja a kényelmes városi tekerés helyett: ilyen például a budai rakpart akadálypályája a Margit híd és az Erzsébet híd között. Persze akad egy-két kivétel: tetszik a Széna tér felé a Varsányi Irén utcai bicikliút és imádok végigtekerni az Alkotmány utcán és a Bajcsy-Zsilinszky úton is. Ha nincs bicikliút, általában az úttesten megyek: a körúton azért még gyakorolnom kell, de vannak olyan helyek, ahol már egyáltalán nem félek. Aztán olyan helyek is akadnak, ahol nem merek tekerni. Ilyen például a Bécsi út - főleg mióta láttam, hogyan ütöttek el egy nőt, aki a villamosról leszállva próbált átjutni a túloldalra a legalább 100 km/h-s sebességgel száguldó autók között.
Szeretném azt írni, hogy milyen klassz érzés minden nap a friss, jó levegőn tekerni - de ehhez az élményhez sajnos biciklitúrát kell szerveznünk, Budapesttől messze. A légszennyezettség miatt már elgondolkodtam rajta, hogy beszerzek egy szűrőmaszkot, de annyira ijesztőnek találom a szembejövő maszkos bringásokat, hogy letettem erről. A biciklizés ugyanis nekem nem egy gázálarcos katonai terepgyakorlat, vagy extrém sport, hanem mindennapos közlekedés."
Végül a magyar utakon kibontakozó olasz életstílus képviselője, a robogóval közlekedő Júlia számol be tapasztalatairól, aki elmondása szerint folyamatos mámorban utazik.
Robogó: 10 perc után eufórikus állapotba kerültem
„Amikor hét évvel ezelőtt megvettem az első robogómat, nem voltam még meggyőződéses motoros, csak hagytam, hogy lebeszéljenek a városi biciklizésről. Azonnal a mély vízbe dobtak, és az első 10 perc után eufórikus állapotba kerültem. Addig csak annyit tudtam, hogy gyors, praktikus és olcsó alternatívája más közlekedési eszközöknek, azt viszont nem, hogy sosem múlik már el az az örömmámor, ami a robogón ülve fogja el az embert. Nem azért nem lehetett többé levakarni a gépről, mert olyan keveset fogyaszt, hogy olcsóbb, mint akár a BKV, vagy azért, mert így feledhető a városi dugó fogalma, hiszen szabályosan haladhatok az álló autók köztött, hanem mert nem lehetek annyira stresszes, hogy azt a robogóra ülve ne feledjem öt percen belül.
A szabadság érzése, ami reggelente munkába menet a budai hegyek kacskaringós útjain átvágva elfogott, olyan szöges ellentétben állt azzal, ahogy az ember a metrón ülva fásul bele mások bús képébe, hogy nagyon nehéz az első igazán hideg napokon a garázsba tolni a kis járgányt. Sokan kérdezik, hogy nem félek-e, mert az autósok nem tisztelik a robogósokat, és sok a baleset. Nem, nem félek, egyrészt mert a tisztelet kölcsönös dolog kell, hogy legyen, másrészt számos alkalommal hajlandó vagyok lemondani néhány a KRESZ által számomra biztosított jogomról, ha így úszhatom csak meg a balesetet. Egyébként én optimista vagyok, és úgy látom, az autósok hozzáállása évről évre egyre jobb."
