Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
„Ugyeanya” általában valami ügyetlen mondattal intézi el az egészet (lásd könyörgés), hogy meglátja, esetleg hozzáteszi, akkor, ha megtanulod már végre, hogy 96-ból kettő az ennyi, és nem annyi… Na, és mi következik erre? A Nagy megtanulja, bevágja, oszt, szoroz, ha kell köbgyököt is von másodikos létére. A Kicsi viszont ugyanúgy viselkedik, ahogy eddig, mert ő aztán megvesztegethetetlen. Meg roppant okos is. Pontosan tudja, hogy egyszer úgyis megnézzük azt a filmet, mert az ő bátyja kikönyörgi. És akkor neki is jó lesz.
Csak nekem vacak, de ezzel persze a világon senki nem foglalkozik. Végülis nem én vagyok a célzott réteg. Ráadásul minimum 3 ezrembe kerül a filmnézés, plusz a nyamvadék kukorica, aminek persze én se tudok ellenállni, és mindezt csomagban is megkapom, kicsit drágábban persze, de mégis olcsóbban, így lesz gyümölcslé, meg a csokika is, meg kukorica, és kezdődhet a hőn áhított film.
Rendben, előtte még vagy húsz percig végignézzük a fülsüketítő filmelőzeteseket, de aztán egyszer csak vége szakad a várakozásnak. Én pedig békésen elhelyezkedem a karfás fotelban, és úgy a film egyharmadánál elalszom. Ezerötért végighortyogom a legújabb kasszasikert. Szóval ezért nem bírom én az animációs filmeket.
De van úgy, hogy csoda történik.
A Fel! az olyasmiről szól, hogy, kellenek az álmok
Az aktuális megnézendő listára nemrégiben küzdötte fel magát a Fel! című mű. Nem vártam tőle többet annál, mint amit ígért. Egy szemüveges öregúr, aki lufikat köt a házára, aztán jól elrepül vele egy vízeséshez. Kis baki, hogy a ház tornácán marad egy felesleges csomag, egy pufók kis cserkész fiú formájában, aki rossz időben kopogtatott főhősünk ajtaján. Aztán jönnek mindenféle kalandok, és nyilvánvaló módon valami happyend.
Már az elején éreznem kellett volna, hogy ebben a filmben más történik, mint az „amerikai álom szélesvásznú kivitelben gyerekeknek” művekben. Hosszú percekig látjuk, amint egy hallgatag, szemüveges kissrác, egy csúnyácska, ám nagyon kalandos lelkű leányzó barátsága kibontakozik, majd peregnek az évek, már fiatal párként bukkannak fel, aztán férj-feleségként, babájukat elveszítő házaspárként, míg végül idősödő bácsi éppen felesége álmát szeretné valóra váltani, amikor az meghal. Hupp! Hát nem éppen derűs kezdet.
Nézem a Kicsi arcát, suttogva kérdem tőle, érti-e, amit látott. Félszegen bólint. Meghalt a néni, teszi hozzá. Meg, mondom.
Meg eltelt az élet – de ezt már csak úgy magamnak ismételgetem.
Fredricksen jól fejbe vágja a botjával…
Valójában itt kezdődik a film. Egy eltelt élet végén. Lévén Fredricksen úr, vagy Fredricksen bácsi morózus amerikai öregemberként a felhőkarcolók árnyékában, saját kis házában tengeti megszokott életét. Persze már mindenki a pokolba kívánja, legfőképp a napszemüveges befektető, aki épp a bácsi jó helyen levő telkére pályázik. Aztán az öreg egy napon úgy bedühödik, amikor egy markológép nekimegy a kerítésének, feldöntve a levesládáját, hogy a botjával jól fejbe veri a markoló vezetőjét. Már csordogál is a vér a fickó fején. Helyben vagyunk, ez itt a való élet, mint ahogy az is, amikor az öreget ezért elviszi a rendőrség.
Döbbent csend a moziban. A Rágcsávókhoz szokott kiskölkök most nem rágcsálnák, egy nyamvadék zacskózörgést se lehet hallani. Csönd van.
Az öreget végül kiengedik a rendőrségről, tudjuk, hogy nem akarta ő ezt az egészet, és már belefacsarodik a szívünk, amikor azt halljuk, Fredricksen bácsinak egy szép, napfényes otthonba kell költöznie. Közben tűnik fel a kissé dagadt cserkészfiú hátizsákjával, aki mindenáron segítséget nyújtana az idős bácsinak… Lévén egy kitüntetése még hiányzik a sok közül, neki feltétlenül segítenie kell egy idős embernek…
Szellemes, friss dialógok peregnek, és olyan üdítő, hogy egy átlagos magyar kisfiú átlagos hangján szólal meg egy átlagos amerikai kissrác.
A hátukon vontatják a házat
A kaland végül úgy kezdődik, hogy Fredricksen számot vet az életével, és úgy dönt, azt az álmot, amit gyerekkorukban megálmodtak a kis szeplős lánnyal, most véghez viszi. Egyedül. És jön a rengeteg gázos lufi, amely felemeli a házat és repíti Dél-Amerikába Fredricksent, meg az ő házát és hátralevő életét a vízesés felé, Paradise Hallhoz. Gyönyörű kép, a felnőtt szív is belefájdul.
Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy a dagadt kis cserkészfiú potyautasként tart Fredricksen bácsival a tornácon. A gyerek egyáltalán nem bánja, nem úgy az öreg, aki szabadulna Cristophertől csak hát nincs rá mód. Így érkeznek meg a vízeséshez. Pontosabban kicsit távolabb kénytelenek leszállni, és gyalogosan, a hátukra kötött, a levegőben úszó házzal közelítik meg a bácsi álmát.
Persze lesz még társuk is, nem is egy, aztán a bácsi kénytelen felvenni a harcot gyerekévei hősével, egy időközben megőrült felfedezővel, és történik még számos és számtalan kacagtató, örömteli, izgalmas pillanat. És lesz kedves vég is, amolyan európai vég, nem árulom el, hogy mi.
Csak annyit mondok, a Fel! tényleg szívet melengető kis film. A negyvenen túli „ugyeanyáknak” azért, mert nem árt néha számot vetni az álmokkal, mielőtt túlságosan is vad galoppba kezdene mellettük az élet. A fiatalabbaknak meg azért, hogy rádöbbenjenek arra, egy vénember is érhet még valamit, ha csak úgy, GPS nélkül képes repülni az álmaiért.
Fel! (Up!)
játékidő: 96 perc
színes, amerikai animációs film – 2009.
Rendezte: Pete Docter, Bob Peterson
