Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tegnap vacak napom volt, amit csak tetézett a szokásos rohanás. Beestem fiúkért a suliba, akik akkor éppen fél órája rendetlenkedtek és tehetetlenkedtek az alsó folyosón. Ennyit késtem ugyanis. Nem mintha nem szokhattak volna hozzá, a Kicsi épp a napokban kérdezte tőlem, otthagytuk-e már őket valaha is valahol. Ezen töpreng tehát, bár szerencsére nincs mire emlékeznie, mindenestre nyomasztja a kérdés. Teljességgel érthető, én sem szeretnék bárhol felejtett gyerek lenni.
Nem most kezdték az úszást, tulajdonképpen ki se merem számolni, hogy hány éve gyűrik a tempókat, az edzőket, már eljutottunk a nagy vízig, a második sávig, a teljes vízbiztonságig. Márhogy szerintem vízbiztosak, mert ugye egy edzőnek erről mindig más a véleménye.
Akárhányszor iratkoztunk be úszni, az első kérdésük mindig az volt, csak az anyuka gondolja, hogy már nagyvizesek a gyerekek/ jól megy a mellúszás/gyorsúszás/kartempó - életkor és az uszodában töltött idő szerint behelyettesíthető -, vagy az edző is?
Ilyenkor tágra nyílt szemmel néztem, de soha nem mertem feltenni azt a kérdést, mit gondol, vajon fulladásos halállal szeretnék megszabadulni a gyerekeimtől, vagy esetleg én is azt szorgalmaznám, hogy megtanuljanak úszni? Mert ha ez utóbbi, akkor nyilván igazat mondok.
De én rendesen válaszolok, elmondom akárhányadszorra, igen az edző is...
Most egy éve, hogy lassan ugyanabba az usziba járunk, ugyanahhoz az edzőhöz. És mindenki elégedett.
Kivéve a Kicsit a múltkor, aki megesküdött az égre és valamennyi szentre, hogy neki, egyes-egyedül a világon - rosszat tesz az úszás. Erre egyébként nagymamája jelenlétében került sor, aki sajnálkozó pillantásokat vetett a szegény, úszásra kényszerített, és már zokogó unokájára.
És hát igen, tegnap meg a Nagy cirkuszolt, mert szerinte roppant szívtelen anya az, aki egy komoly edzés után még úszásra viszi a gyerekét, jelen esetben őt. A sportág egyébként a sakk lenne...
Így jutunk/ jutottunk el végre az uszodai öltözőbe, ahol nyakig leizzadva, kabátban, átevickélve az ajtó előtti csizma és cipőtengeren végre lerogyhatok a padra. A fiúk villámsebesek, a Kicsi behajigálja a cuccait a szekrénybe, a Nagy akkurátusan, még a zoknikat is kisimítva, összehajtva csomagként adja át a ruháit. Közben lefejelem a felső sor nyitva maradt szekrényajtaját, de már menni kell, igyekezzetek, visítom utolsó leheletemmel a fiúknak, ők le, én várom J. bácsit, aki bezárja a szekrényt.
És végre lassan szemügyre vehetem az összes többi szülőt, akik meg épp engem vesznek szemügyre. Jó játék.
De ez már egy másik jegyzet...
(folytatjuk)
