Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az őszinteség és a hitelesség talán a legfontosabb szülői tulajdonságok. A gyerek azonban nem felnőtt. De felnőtté válik. Ha hagyják.
A fejlődéslélektani kutatások szerint a gyermekek nagyjából hétéves korban önállóan összerakják a puzzle-t a Mikulás létezéséről. A folyamat tehát inkább egy felfedezés, a saját tapasztalatok, illetve a felnőttek és kortársak felől érkező információk egybegyúrása, és csak nagyon ritkán a szülők töredelmes vallomása az igazságról. Az igazság maga pedig nem más, mint hogy a gyerek hétéves koráig hazudtunk neki, hogy ötödikén éjszaka – kihasználva, hogy nem lát minket – kitömtük a cipőjét csokoládéval, hogy mindvégig átvertük, becsaptuk, megvezettük őt. Egyes vélemények szerint pedig ezzel rengeteg kárt okozhatunk a gyerekben, de legalábbis több szempontból veszélynek tesszük ki őt.
A fenti megközelítés szerint az egész Mikulás story egy indokolatlan hazugság, mely aláássa a szülő szavahihetőségét, hiszékenységre neveli és erkölcsi fejlődésében is meggátolja a gyermeket. Az egyébként filozófiai alapokon nyugvó elmélet egyetlen nagy hiányossága, hogy egyáltalán nem veszi figyelembe a gyermek lélektani fejlődésének egyes állomásait, a fejlődési folyamat különféle aspektusait.
Átvertetek
Ami a hazugságot illeti, a Télapó-ellenes tábor – bár elfogadja a mesék és a képzelet kulcsfontosságú szerepét a pszichés fejlődésben és jóllétben – ellenzi, hogy a szülők a konkrétumok szintjén is megerősítsék a fantáziavilág létezését. A gyerek így egy szó szerint létező Mikulásról, nem pedig egy szimbolikus figuráról hall. Szerintük márpedig el kellene különíteni ezt a két szintet, ugyanúgy, ahogyan a mitológiai történetek kapcsán is. Illés próféta a Biblia szerint például tüzes szekéren szállt fel a mennybe, ami azonban inkább képletesen, semmint egy ténylegesen lángoló lóvontatmányként értelmezendő.
A probléma ott kezdődik, hogy az óvodás korban a képzelet és a valóság határa korántsem annyira egyértelmű, mint felnőttként. A gyermeki gondolkodásban fantázia és realitás kényelmesen megfér egymás mellett, kiegészítve, támogatva egymást. Freud egyik anekdotikus kérdése volt, hogy mit válaszoljon lányának, aki az esti mese kapcsán megkérdezte tőle: „Apa, ez igaz?”. Hiszen a történet bár a szimbólumok szintjén a legigazabb, a valóságban sem sárkányok, sem tündérek nem léteznek. A gyermek azonban ezt még nyilvánvalóan nem érti. A mese világába helyezkedve azonban belső történeteire kaphat reflexiót és a biztonság érzésével töltekezhet be. A szimbolikus és konkrét világ megkülönböztetése egyértelműen egy felnőttkori képesség, a gyermekek működését pedig végzetes tévedés eszerint értelmezni.
Nem hiszek már nektek
A másik nagy ellenérv a szülők szavahihetősége. A szerzők ennek kapcsán egy kisfiú traumatikus élményét idézik, aki szinte minden kortársával felvállalta a konfliktust, hogy megvédje igazát a Télapó létezését illetően. Szülei elmondásában bízva szembeszállt, vitatkozott velük, majd később azzal kellett szembesülnie otthon, hogy mégsem neki volt igaza. Egy világ dőlt össze benne, a probléma azonban mégsem abban keresendő, hogy mit mondtak a szülei a télapóról.
Hanem sokkal inkább abban, hogy hogyan és hogy mikor. Ebből a történetből ugyanis éppen a gyerek marad ki, éppen azt nem vesszük számításba, hogy ő éppen hol tart. Az ilyen csalódás nem azzal védhető ki legkönnyebben, ha már a háromévessel közöljük, hogy ne is számítson a Mikulás érkezésére, hanem azzal, ha képben vagyunk, hogy áll a gyerek fejében a történet. És bele tudunk helyezkedni az ő világába, közel tudunk kerülni az ő gondolkodásmódjához. A fenti történet éppen ezért nem a Mikulás meséjére, hanem a mese erőltetett fenntartására vezethető vissza. Amikor tehát a gyerek kezdi megérteni, hogy nem teljesen úgy van minden, ahogy addig hitte, át kell segíteni ezen a folyamaton.
Külső motiváció
Az erkölcsi fejlődés visszamaradása mellett szóló érvek jórészt a külső motiváció elméletére épülnek. A kísérleti szociálpszichológiából rég tudjuk, hogy a külső jutalom könnyen aláássa a belső motivációt. Ha pedig a gyerek azért csinál meg valamit, hogy jó legyen a Télapó szemében, ha azért engedelmes, mert hite szerint a Mikulás amolyan Big Brotherként követi minden mozdulatát, hogy azután csokimegvonással és/vagy virgáccsal büntesse, ha „rossz” nem alakul ki a belső törekvése a társas normák elsajátítására.
Abban a korban azonban, amikor a gyerekek a Mikulásban hisznek, messze nem alakul még ki a belső normakövetés képessége. Az óvodásoknál a morális gondolkodást még jórészt a következményetika uralja, vagyis aszerint tekintenek valamit jónak vagy rossznak, hogy milyen következményei vannak. Egy ötéves szerint például nagyobb gáz, ha valaki véletlenül lever és összetör tíz poharat, mintha dühében szándékosan a földhöz csap egyet. Az erkölcsi fejlődés következő szintje éppen kisiskoláskorban (vagyis a Mikuláskultusz leomlásával egy időben), az ideológiák mentén való gondolkodás pedig csak a serdülőkorban kezd el kibontakozni.
A Télapó-ellenes tábor három legfőbb érve így a gyermekkori fejlődés sajátosságait is figyelembe véve minimum megalapozatlannak tűnik. Az igazság és hazugság éles elkülönítése tipikusan a felnőtt gondolkodás jellemzője, ennek mentén a gyermekek világa biztosan nem érthető meg. Abban ugyanis összemosódnak még a határok, a mesék és a valóság, a fantázia és a realitás, mindez pedig a lélektani fejlődés egy természetes állomása. Hagyni kell ezért, hogy benne éljenek, hogy betöltekezhessenek vele, de ugyanígy hagyni kell azt is, hogy kinőhessék, ha annak jön el az ideje.
