Az Észak-Amerika végeláthatatlan prérijeinek földfelszín feletti és alatti világában fellelhető prérikutyák elnevezése megtévesztő lehet. Valójában semmi közük a kutyákhoz, a mókusfélék családjába tartoznak. Nevüket a kutyaugatáshoz hasonló, veszélyre figyelmeztető hangadásuk miatt kapták. Hangutánzásban egyébként különösen tehetségesek: képesek lemásolni a prérifarkas, a bagoly, a sas, a kígyó, mi több, még az ember hangjelzéseit is.
A prérikutyák hatalmas, több tízezer négyzetkilométernyi területet lefedő föld alatti városokban élnek, amelyeket alagutak kötnek össze. Külön odúkat létesítenek a prérikutya-óvodának, a lakókamráknak, az illemhelyiségeknek és a felszínközeli búvóhelyeiknek, ahonnan biztonságban leshetik ki a rájuk vadászó ragadozókat. Lakhelyüket illathatárokkal osztják részekre, egymás területére belépni tilos. Egyedül a kölykök szabályszegése felett hunynak szemet, akiket egészen sötétedésig hagynak a tilosban járni.
Ezek az apró, élőhelyükön nehezen észrevehető állatok társas lények. Társadalmukat szigorú törvények uralják. Minden közösségük élén egy „polgármester” áll. Feladataik elvégzésében egymást segítik: együtt gyűjtögetik az étrendjük alapjául szolgáló füveket, gyökereket és magvakat, együtt kerítenek jövendőbelit az eladósorba került nőstények számára, és együtt küzdenek meg a rájuk leselkedő veszélyekkel.
Üdvözlési formáik változatosak. Ha két, idősebb egyed találkozik, tiszteletük jeléül meghajlással köszöntik egymást, ha pedig két nőstény vagy egy nőstény és egy hím találkozik, öleléssel és puszival üdvözlik a másikat. Az emberinek tűnő gesztus mögött nem rejlik semmiféle romantikus szándék: a prérikutyák a fogaikról ismerik fel társaikat. Azonban ha két hím botlik egymásba, abból nem sülhet ki semmi jó, viselkedésük megváltozhat, agresszíven léphetnek fel a másikkal szemben.
Egy amerikai tanulmány arról is beszámol, hogy a prérikutyák viselkedése az őket figyelő emberek számának hatására megváltozik. Az állatkerti egyedek fiatalabb tagjai a népes látogatóközönség előtt feszültebbé válnak, és kevesebb időt töltenek puszilkodással – ellentétben idősebb fajtársaikkal, akik már hozzászoktak a rivaldafényhez, és többször üdvözlik egymást puszival és öleléssel, ha rájuk irányul a figyelem.
Ha tetszett a cikk, olvasd el sorozatunk előző részét is, amiben arról írunk, hogy a lajhárok hetente csak egyszer ürítenek.
