A történet az 1959-ben Moszkvában rendezett Amerikai Kiállításon kezdődött, mely a kiállító fél szándékai szerint a kapitalista Nyugat technológiai csodáit volt hivatott bemutatni a vasfüggöny mögött élő szovjet polgárok számára. A kiállítás két eseményről is nevezetes, egyrészt itt történt Nyikita Hruscsov pártfőtitkár és Richard Nixon alelnök híres „konyhai vitája”, másrészt a Pepsi vállalat akkori elnöke, Donald M. Kendall sikeresen kilobbizta, hogy a kiállításon az ő termékeit szolgálják fel, még Hruscsovval is sikerült megízleltetnie a kólát.
Vodkát a kóláért cserébe
Kendall nagy terve az volt, hogy a keleti blokk felé terjeszkedve új piacot nyit, ahonnét kiszorítja a rivális Coca-Colát – ugyan a kiállításon nagy sikert aratott az oroszok számára addig ismeretlen üdítőital, egészen az 1970-es évek elejéig várni kellett, mire a Pepsi ténylegesen megjelenhetett a Szovjetunióban. A multicég és a kommunista állam rendhagyó feltételekkel állapodott meg egymással: a vállalat maga nem jelent meg az országban, csupán odaadta a licencet, a gyártási technológiát és évente megfelelő mennyiségű kólakoncentrátumot a szovjeteknek, melyek birtokában azok felépítették saját Pepsi-gyárukat a Fekete-tenger partján, Novorosszijszk városában, amit 1982-ig hét további üzem követett.
A fizetség kérdése jóval komolyabb problémát okozott: mivel a szovjet rubelt tilos volt kivinni az országból, a Kreml pedig nem tudott volna mit kezdeni az amerikai dollárral, egyik félnek sem érte volna meg egy pénzbeli barter. A felek végül csereüzletben állapodtak meg: az amerikaiak vodkát kaptak a kóláért cserébe, a Pepsi hozzájutott a Sztolicsnaja márka kizárólagos forgalmazási jogához a tengerentúlon, plusz évi egymillió rekesz szeszes italhoz. A biznisz az évtized végéig kiválóan működött, mind a Pepsi – annak dacára, hogy duplaannyiba került, mint a hazai Bajkál kóla –, mind a vodka szépen fogyott, a ’80-as évek fordulóján azonban Afganisztán szovjet inváziója és a két szuperhatalom között elmérgesedő viszony miatt egyre kevésbé voltak hajlandóak az amerikaiak az ellenség italától lerészegedni.
Ócskavasnak adták el a tengeralattjárókat
Évről évre egyre nagyobb mennyiségű vodka maradt eladatlanul a Pepsi birtokában, ezért a cég idővel úgy döntött, érdemes újragondolni a szovjet állammal kötött megállapodást: 1989 tavaszán végül sikerült új szerződést kötni az akkor már végóráit járó kommunista ország vezetésével, melynek fejében a cég leselejtezett, fegyverzetüktől megfosztott hadihajókat kapott a kóla licencéért cserébe. A kólacég 17 leszerelt tengeralattjáró, egy cirkáló, egy fregatt, egy romboló, illetve néhány újonnan épített olajszállító hajó tulajdonosa lett – ezzel a tengeri arzenállal a Pepsi vált a világ hatodik legnagyobb tengeri hatalmává vált. Kendall – aki ekkor már néhány éve nyugdíjba vonult – viccesen megjegyezte: „Gyorsabban építjük le a szovjet hadiipart, mint az amerikai kormány”.
Természetesen a vállalat sokra nem ment a különös csereüzlettel, és hamar továbbadott a hadiflottán: a tengeralattjárókat csupán ócskavasként tudták értékesíteni, a tankerhajókat azonban megvásárolta egy norvég olajvállalat, talán még ma is a tengereket járják. Egy évvel később újabb tíz olajszállító hajót vásárolt a cég 300 millió dollár értékű kólakoncentrátumért cserébe, a Szovjetunió felbomlása miatt azonban végül nem kerültek birtokukba a tengeri járművek. A Pepsi hirtelen arra eszmélt, hogy egy helyett tizenöt különböző országgal kell megállapodniuk, de ez nem szegte különösebben a kedvüket: a cég sikeresen piacon maradt a szovjet utódállamokban, annak dacára, hogy ezúttal már a szabadpiacon kellett helytállniuk, ahová a Coca-Cola is betette a lábát.
