A háború a történelem kezdete óta jelentősen segíti a technikai fejlődést: már az ókorban hihetetlen kreativitással és szorgalommal igyekeztek az egymással hadakozó népek újabb és újabb találmányok segítségével felülkerekedni ellenfeleiken, ami meglepő szuperfegyverek születését eredményezte.
Arkhimédész karma és tükre
Sokan az ókor legjelentősebb matematikusának és hadmérnökének tartják a Kr. e. 3. században élt, szürakuszai születésű Arkhimédészt, aki rokona, II. Hierón király szolgálatában több hihetetlennek ható szerkezetet konstruált a szicíliai városállamot ostromló római hadak megfékezésére. Az elbeszélések szerint a zseniális tudós többek között készített egy görgőkkel működő, kötelekkel felszerelt „vaskarmot”, amely megragadta és felfordította az ellenséges hajókat, sikeresen visszaverve több Szürakuszai ellen irányuló tengeri támadást is.
Arkhimédész leghíresebb hadászati találmánya minden bizonnyal legendás tükre, mellyel képes volt összegyűjteni a napsugarakat, majd célzott átirányításukkal lángra lobbantani a római flotta vitorláit – egyes források szerint óriási tükörről, mások szerint kisebb tükrök (például a partot védő katonák pajzsának) kombinációjáról lehetett szó, de akadnak olyanok is, akik úgy gondolják, a napsugarakat nem a vitorlák felgyújtására, hanem a legénység elvakítására használták. 2005-ben a Massachusettsi Egyetem kutatói a gyakorlatban igazolták, hogy Arkhimédész tükre valóban létezhetett és működhetett, bár sokan úgy gondolják, a híres tudós korában még csak a síktükröt ismerték, mellyel nem hajtható végre a „mutatvány”.
Biológiai hadviselés
A biológiai hadviselés nem új keletű találmány, már az ókori népek is szívesen vetettek be különböző baktériumokat, fertőző anyagokat a csatatéren: a Kr. e. 14. században egymással hadakozó hettiták és arzavák nyúlpestissel megfertőzött szamarakkal és kosokkal igyekeztek ritkítani az ellenséges tábor létszámát, a szkíták pedig a Kr. e. 5. században – Hérodotosz elbeszélése szerint – pókméreg, trágya és emberi vér keverékéből készült anyagba mártották nyílvesszőiket. Thuküdidész híres művében, A peloponnészoszi háborúban leírja, hogy az Athént ostromló spártaiak szándékosan járványt robbantottak ki a városban, míg a második pun háború híres hadvezére, Hannibál kígyóméreggel töltött hordókat lövetett ki a római hajókra.
Halálos fegyver egyiptomi módra: 9-es toplista az ókorbólA fejlett egyiptomi fegyverek a megszálló hükszoszok ötleteinek továbbfejlesztéséből születtek.
Tovább olvasomCorvus
A római hadiflotta titkos csodafegyvere a corvus, vagyis „holló” névre hallgató csapóhíd volt – a technológia ötlete a hagyomány szerint Caius Duillius consul fejéből pattant ki, akinek vezetésével a rómaiak Kr. e. 260-ban legyőzték a pun hadiflottát a szicíliai Mylaei (ma Milazzo) partjainál. A corvust a római hajók fedélzetére szerelték, majd az ellenséges hajók mellé navigálva kioldották: a híd nagy erővel rácsapódott a másik járműre, a végén lévő horog (mely a holló görbe csőrére hasonlított, innen kapta nevét a találmány) pedig beakadt, és megakadályozta a két hajó szétcsúszását. A katonák ezután gyalogosan átkeltek a hídon, és kézitusában legyőzték az ellenséges hajó közelharcra nem számító legénységét, rákényszerítve a tengeri hadviselésben jóval jártasabb punokra a szárazföldi hadakozást.
Harci elefántok
Szintén a történelem kezdete óta használtak állatokat katonai célokra a különböző népek: az ókorban a legnépszerűbb ostromállatnak méretük, tömegük és szívósságuk miatt az elefántok számítottak, akiket először az indiai népek soroztak be seregükbe a Kr. e. 6. században, majd Nagy Sándor, később pedig a rómaiak és a punok is szívesen alkalmazták őket a csaták során. Az említett Hannibál 37 elefánttal kelt át az Alpokon – a szerencsétlen állatok többsége elpusztult a jeges hágókon történő küzdelmes utazás alatt –, Kr. e. 46-ban Pompeius a thapszoszi csatában 60 ormányost küldött hadba Julius Caesar katonái ellen, Claudius császár pedig Britanniában vert le egy felkelést a jól megtermett hús-vér ostromgépek segítségével.
A harci elefántok nem csak erejüknek köszönhették népszerűségüket, a pszichológiai hadviselést is segítették, hiszen látványuktól könnyen megrémültek az ellenséges katonák. Idővel azonban a seregek rájöttek, hogyan fordíthatják támadóik ellen azok ostrombestiáit: igyekeztek megijeszteni az elefántokat, akik pánikba estek, visszafordultak, és megvadulva a saját táborukban vittek végbe jelentős pusztítást.
Görögtűz
Az ókor és a középkor atombombájának nevezik a történészek a görögök által feltalált, később pedig a bizánciak által tökéletesített különleges tüzet, melynek legfőbb jellemzője, hogy vízzel sem lehet eloltani, így kiválóan alkalmazható tengeri csatákban az ellenséges hajóhadak felgyújtására. Thuküdidész a Kr. e. 5. században már leírja ezt a különleges harcászati eszközt, a Kr. e. 1. században pedig a Pontoszi Királyság alkalmazta sikerrel a görögtüzet a római flotta ellen: a vegyületet gyakran agyagedényből öntötték az ellenséges hajókra, máskor nyílvesszőkkel juttatták azok fedélzetére.
Pestises hullák, tehenek és görögtűz – szinte bármit bevetettek fegyverként a középkori várostromok soránHullákat, állati tetemeket és a hírvivők fejét is gyakran átdobták a várfalakon, de primitív Molotov-koktélt is bevetettek a középkori ostromok során.
Tovább olvasomA görögtűz eredeti receptje – melyet a bizánciak évszázadokon keresztül a legszigorúbb titokként őriztek – elveszett, de a történészek és a vegyületet rekonstruáló vegyészek szerint valószínűleg nafta, fenyőgyanta, kátrány és növényi olajok keverékéből készíthették.
Ostromtorony és ostromgépek
A várak és városok bevételénél használt ostromtornyok és különböző ostromszerkezetek szintén a középkorban örvendtek igazi népszerűségnek, többségüket azonban az ókori hadimérnökök találékonyságának köszönheti az emberiség. A fából készült, kerekeken gurítható ostromtorony segítségével a katonák biztonságban közelíthették meg az ellenséges város falait, majd a toronyból kiugorva rávethették magukat arra, illetve faltörő kossal eshettek neki – a módszert a görögök és a rómaiak is előszeretettel használták. A legnagyobb hasonló szerkezet a makedón Démétriosz által tervezett, 40 méter magas helepolisz („városostromló” vagy „városhódító”) volt, melynek mozgatásához 3400 katonára volt szükség.
A középkor leghíresebb ostromgépeinek többsége a római légióknak köszönheti létezését: ezek közé tartozik a hajítógép (melyet olykor hajókra is felszereltek, és görögtüzet lőttek ki vele), illetve az óriási számszeríjra emlékeztető ballista, más néven scorpio, mely biztonságos távolságból hatalmas nyilakat lőtt ki az ellenséges városfalak óvatlan védőire.
