vietnami háború áldozat gyerek napalm fotó

A vietnámi háború leghíresebb riportfotója 1972. június 8-án készült a dél-vietnámi fővárostól, Saigontól (ma Ho Si Minh-város) 40 kilométerre, a Mekong-deltájában található Trảng Bàng melletti országúton: a települést megszállta az észak-vietnámi hadsereg, válaszul a dél-vietnámi erők ellentámadásba lendültek, és igyekeztek kiűzni az ellenséget a területről. Már három napja tartott a vérontás, amikor az amerikaiak által támogatott dél-vietnámiak a levegőből napalmmal kezdték bombázni az északiak hadállásait: az emberi bőrön súlyos égési sérüléseket okozó vegyület azonban nemcsak a vietkong fegyvereseket, hanem a rosszkor, rossz helyen tartózkodó civileket is sújtotta.

Saját civiljeikre dobtak napalmot tévedésből

Az Associated Press (AP) hírügynökség dél-vietnámi születésű fotóriportere, Huỳnh Công „Nick” Út egy nappal korábban hallott a Trảng Bàngban és környékén folyó harcokról, és úgy döntött, saját szemével (és objektívjével) néz körül a helyszínen. Az akkor mindössze 21 éves fotós bátyja, Huynh Thanh My korábban szintén fotóriporterként tevékenykedett, 1965-ben azonban egy vietkong golyó végzett vele a fronton – mivel a család nagyon szegény volt, édesanyja kikönyörögte az elesett fiú munkaadójától, hogy kárpótlásul vegye fel dolgozni My kisebbik testvérét. Út laborasszisztensként kapott állást, néhány éven belül azonban ígéretes fotóriporter vált belőle, 1972-ben pedig már egy életveszélyes sérülésen is túl volt, és az AP legjobb vietnámi haditudósítói között tartották számon.

Az említett júliusi napon Út autójával a Saigont Kambodzsával összekötő főúton próbált eljutni a harcok színhelyére, az előrehaladás azonban igencsak nehézkesnek bizonyult, az utat ugyanis a faluból menekülő autók, biciklik, teherautók, szekerek és más járművek zárták el. 12 óra 30 perckor az eget hatalmas füstfelhő borította be, amikor a napalmtöltetek lezuhantak a településre: a fotós először azt hitte, a támadás kizárólag az északiak egységeit érte, hamarosan azonban kiderült, hogy a déli erők kissé elszámították magukat.

Út egy csapat civilt, köztük gyerekeket pillantott meg, akik dél-vietnámi egyenruhás katonák társaságában menekülnek fejvesztve a faluból – a csoport a helyi kaodaista (egy sajátságos monoteista vietnámi vallás) templomban bujkált, a bombázók viszont azt hitték, a szentély a vietkongok hadállása, ezért küldtek ide is az „ajándékból”. A riporter azonnal kattintgatni kezdett Leica M2-es típusú gépével (amely ma a washingtoni hadifotográfia-múzeumban tekinthető meg), és több képet is lőtt, mielőtt felkeltette figyelmét a gyerekcsoport közepén rohanó, teljesen meztelen kislány, aki a ruháját önszántából, a perzselő napalm elleni elkeseredett védekezésként dobta le, a háta azonban így is megégett, hihetetlen kínokat okozva számára.

Az amerikai elnök kamunak hitte a brutális fotót

Út nem tétlenkedett, egy pillanattal azután, hogy lenyomta a kioldógombot és exponálta a horrorisztikus képet, a gyerekek segítségére sietett: gyorsan beültette őket autójába, és meg sem állt a legközelebbi kórházig. Az apró és katonai sebesültekkel túlzsúfolt kórház személyzete csak vonakodva fogadta be a sérült gyerekeket: a meztelen kislány, a 9 éves Phan Thị Kim Phúc esetében harmadfokú égési sérüléseket állapítottak meg az orvosok, és úgy vélték, nem fogja túlélni a tragédiát, szerencséjére azonban nem sokkal később átszállították egy amerikai kórházba, ahol megmentették az életét.

A képek kidolgozását követően Út egyértelműen úgy gondolta, a menekülő gyerekekről készült fotó sikerült a legjobban, kollégái azonban meg voltak győződve róla, hogy a meztelenség miatt lehetetlen lesz eladni azt, sőt, akár még gyerekpornográfia vádjával is szembe találhatják magukat. A fiatal riporter hajthatatlan maradt, a reakció pedig őt igazolta: az AP New York-i központja azonnal a kép szétküldése mellett döntött, és a „napalmkislány” fotója az egész világ közvéleményét arcul csapta. Nem mindenki fogadta el az Út által lencsevégre kapott kíméletlen valóságot, Richard Nixon elnök például, amikor először látta a fotót, azt gyanította, megrendezett kép, a gyerekeket pedig olajjal locsolták le a hatás kedvéért.

Út nemcsak a Pulitzer-díjat, de a világ legnívósabb sajtófotó pályázata, a World Press Photo első helyezését is bezsebelte felvételével. „A bátyám azt mondta, reméli, egyszer lövök egy képet, ami véget vet ennek a háborúnak” – nyilatkozott később a fotós, aki Saigon elestét követően az Egyesült Államokba költözött, jelenleg Los Angelesben él, és továbbra is a szakmában tevékenykedik, immár „nagy öregként”.

Alapítványt hozott létre a háború gyermekeinek megsegítésére

Kim Phúc 14 hónapot töltött kórházban, és 17 műtéti beavatkozáson, köztük bőrátültetésen esett át, mielőtt hazatérhetett szüleihez, később további műtétekre szorult, és csak a ’80-as évek elejétől tudott újra rendesen járni. A középiskola elvégzése után felvételt nyert az orvosi egyetemre, az akkor már egyesült, kommunista Vietnám vezetői azonban jobban szerették volna, ha propagandabábuként mutogatják őt a nyugati imperializmus rémtetteit leleplezendő: Phúcot nagyon megviselte a megalázó bánásmód, az öngyilkosságot fontolgatta, amikor véletlenül a kezébe akadt egy Biblia.

Az Újszövetségben olvasottak nagy hatással voltak rá, áttért a keresztény hitre – saját elmondása szerint Jézusnak köszönheti, hogy túlélte a megpróbáltatásokat –, később állami engedéllyel Kubában végezhette el az egyetemet. Az idén áprilisban 59. születésnapját ünneplő Kim Phúc férjével, a szintén vietnámi Bui Huy Toannal (akivel Havannában ismerkedett meg) politikai menekültként él Kanadában és egy alapítványt működtet, amely háborúban testileg-lelkileg megsérült gyermekeknek nyújt segítséget, emellett 1994 óta az UNESCO jószolgálati nagyköveteként is dolgozik.