Apukám börtönben van, de írt egy mesét, amiben bármikor találkozhatunk

12.png

Május 30-tól elérhető a Netflixen Visky Ábel kreatív dokumentumfilmje, a Mesék a zárkából, amely nemrég nyerte el a legjobb magyar alkotásnak járó díjat a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon. Súlyos testi sértésért, rablásért elítélt apák írnak benne meséket otthon lévő gyerekeiknek. Azt is nyomon követhetjük, ahogy a történetekből a stáb segítségével csodálatos animációs filmek készülnek – a fogvatartottak és gyerekeik, hozzátartozóik főszereplésével. Viharral küzdő halászok, a szüleit kereső malacka, túrógombóc, kolbásznak való sárkány és egy rejtélyes hatalommal bíró királyi fogsor. Képesek-e a mesék áthidalni a civil élet és a börtön világa közti szakadékot? Milyen változásokat indíthat el a közös alkotás élménye? A film kapcsán Fiáth Titanilla korábbi börtönpszichológussal beszélgettünk.

Fiáth Titanilla 2004-ben kezdett el dolgozni a Baracskai Büntetés-végrehajtási Intézetben, 2007-től pedig a Budapesti Fegyház és Börtön pszichológusa volt. 2012-ben kötetet publikált Börtönkönyv: Kulturális antropológia a rácsok mögött címmel. 2016-ban doktori fokozatot szerzett, disszertációját az amerikai terápiás börtönközösségekben végzett terepmunkájából írta. Jelenleg az ELTE-TáTK Szociálpszichológia tanszékének adjunktusa. Novellái több antológiában megjelentek, de ismerhetjük a Ludditák nevű hiphop lányduóból is, amit a testvérével alapított.

Mint mondja, Visky Ábel filmje, a Mesék a zárkából című doku azért is zseniális, mert rámutat arra, hogy a fogva tartás következményeitől nemcsak azok szenvednek, akik börtönben vannak, hanem a hozzátartozók is, tehát legalább négyszer-ötször annyi ember, mint elsőre gondolnánk. Hogyan hat a gyerekekre a szülő hiánya? Meddig terjed a fikció felszabadító ereje? Miért lenne közösségi érdek a gördülékeny kapcsolattartás és hogy meghaladjuk a szemet szemért elvet? Interjú.

A börtönök világa sokunk számára távoli, láthatatlan, főleg amerikai filmekből alakul ki egy meglehetősen sematikus képünk róla. Mennyiben más egy magyarországi börtön, mint mondjuk az Orange is the New Black című sorozat? 

Nyilván van igazságmagva ezeknek a sorozatoknak, az Oznak vagy az Orange is the New Blacknek, utóbbit például egy volt női fogvatartott írta, aki maga is megjárta a börtönöket. Ugyanakkor ezek a sorozatok erősen dramatikus formában, sűrítve próbálják összegezni egy többéves fogva tartás kiugró történéseit. Ha megnézed, egy-egy részben, évadban annyi konfliktus és izgalom van, ami egyáltalán nem jellemző az intézetekre. Ezek a sorozatok épp a börtönök sokszor ásító unalmát nem tudják megragadni. Nem fogják ezt a típusú realitást visszaadni, hacsak nem Tarr Béla rendezi őket. 

A monotonitáson, az unalmon, a kevés ingeren kívül mik a fogvatartottakat érintő legnagyobb pszichés kihívások?

Szeretjük azt mondani, hogy a fogvatartottakat pusztán a szabadságuktól fosztjuk meg, hogy ez lenne a büntetésük lényege. Miközben börtönszociológiai írásokból tudjuk, hogy a zárt intézet egy sor egyéb deprivációt is magában foglal, amivel meg kell küzdeni. Érdemes kitérni például a javaktól és szolgáltatásoktól való megfosztottságra, hiszen ennek is óriási pszichés lenyomata van. Különösen, ha végiggondoljuk, hogy az elmúlt évtizedben mennyire eltávolodott a civil élet a börtön világától. A közösségi média és az elektronikus eszközök térnyerésével hatalmas szakadék keletkezett a kettő között, hiszen az internet, az okostelefon nincs jelen a börtönben. Van náluk egy ilyen buta mobil, de az internetes platformokat nem tudják vele elérni. A fogvatartott és a hozzátartozók ebből a szempontból két teljesen külön univerzumban élnek, és minél távolabb van egymástól a hétköznapi valóságuk, annál nehezebb áthidalni ezt a különbséget. Ráadásul nagyon korlátozott, hogy kikkel, milyen mennyiségben, milyen csatornákon tudnak kapcsolatot tartani. 

A Mesék a zárkából című díjnyertes dokumentumfilm kapcsán kerestük fel Fiáth Titanillát
A Mesék a zárkából című díjnyertes dokumentumfilm kapcsán kerestük fel Fiáth TitanillátDobos Geri

A másik oldalon pedig ott van az, amit a fogvatartottak szoktak mondani: hogy nem a börtönt nehéz elviselni, hanem az embereket. Szinte nem telt el úgy nap, hogy ezt a börtönbölcsességet ne hallottam volna valakitől. Hogy a büntetést tulajdonképpen képes lenne egy fehérre meszelt cellában, könyvekkel, tévével, rádióval végigcsinálni. De itt a szabadságtól, a mozgástól, az autonómiától, az emberi és szexuális kapcsolatoktól való megfosztottság meg van fejelve azzal, hogy egy kényszerközösségben kell élned, és ez borzasztóan nehézzé teszi. A börtön kitalálói ezzel kevésbé számoltak, inkább a magányos elmélkedésre, belső átalakulásra fókuszáltak. Ezzel szemben a zsúfoltság a világon mindenütt komoly probléma a büntetés-végrehajtásban. Egy néhány négyzetméteres zárkát kell megosztanod egy, négy vagy még több emberrel. Nemcsak az okozhat nehézséget, hogy ő cigányzenét hallgat, te meg Jimi Hendrixet, hanem olyan implicit szabályok betartása vagy be nem tartása miatt is kialakulhat balhé, amiknek nem is feltétlenül vagytok a tudatában. Ilyen a térközszabályozás, a mondatformálás vagy az udvariassági gesztusok. Iszonyú nehéz egyeztetni ezeket a rutinokat, pláne más kultúrájú emberekkel. És akkor még nem beszéltünk a személyiségbeli különbségekről, mentális betegségekről. 

Rengeteg tényező nehezíti meg a börtönéletet. Van, akire mégis pozitívan hat?

Amikor fogvatartottakról beszélünk, hajlamosak vagyunk egy homogén csoportra gondolni, és ez meglehetősen rózsaszín képet fest a civil életről. A kinti világ rögtön a börtönélet diagonális ellentéte lesz, tele lehetőségekkel, szabadsággal, autonómiával. Rengeteg ember számára ez azonban csak korlátozottan igaz. Nem azt akarom mondani, hogy sok fogvatartottnak megváltás a börtön, de lehet olyan emberekkel találkozni, akik itt kaptak lehetőséget, hogy középfokú oktatásban vegyenek részt, munkába álljanak, vagy párkapcsolatuk legyen. Eszembe jut egy Baranya megyei beás cigány nő példája, aki azzal keresett meg, hogy nagyon fél a szabadulástól. Ez elég gyakori különben, de ebben az esetben tényleg arról volt szó, hogy a börtönben leérettségizett, jó pozíciója volt a varrodában, lett barátnője, a többiek is kedvelték. Szorongott attól, hogy milyen lesz emberölést elkövetett nőként visszamennie egy zsákfaluba, lesz-e ilyen jó munkahelye. Úgy értékelte, hogy a börtönélet – ahol nem feltétlenül érezte jól magát – sok tekintetben mégis nagyobb perspektívát tartogat számára. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az ő szabadsága nem akkora érték, mint másoké, hanem azt, hogy fontos látnunk, mit tartogat a civil élet a különböző társadalmi csoportoknak. 

A másik, ami a szakirodalomban mostanában gyakran előfordul, hogy a szerhasználó fogvatartottak időnként afféle megváltásként tekintenek a börtönre. Egy idő után már nem táplálnak haragot az iránt a hozzátartozó iránt, aki rájuk hívta a rendőrséget, mert azt mondják, különben elpusztultak volna. Elszöktek a kórházból, a rehabról, de itt most be vannak zárva. Persze addiktológiai szempontból felvetődik, hogy mi az így megszerzett józanság értéke, mennyire lesz fenntartható ez az állapot. A fogvatartottak viszont sok esetben azt mondják, hogy a szabadságmegvonás segített nekik a kezdeti periódusban. Van köztük, aki 10-20 éve nem tapasztalta meg saját magát józanul, és most, hogy kijózanodott, olyan mentális és testi állapotba tudott kerülni, amelyben megteremtődött egy másfajta szabadság lehetősége. Tehát a szabadságmegvonás paradox módon egy más típusú szabadsághoz vezetett. Mindez azért is fontos, mert ezek kapcsán el lehet gondolkodni, hogy a börtönnek milyen ziccerei vannak, amiket érdemes lenne kihasználni. Kik azok az emberek, akik máshol tényleg nem jutnak bizonyos típusú lehetőségekhez, ellátáshoz, és mindez milyen feladatokat adhatna a börtönrendszernek. 

A közvélekedésre viszont kevésbé jellemző ez a mentalitás. Sokan úgy gondolják, a lelki szenvedés hozzátartozik az elítéltek büntetéséhez. Bűnhődniük kell odabent, nem gyógyulni, fejlődni vagy kapcsolatot tartani a szeretteikkel. Holott a közösségi érdek is az lenne, hogy a fogvatartott ne a semmire menjen majd ki teljesen leamortizálódva.

Van erről egy nagyon jó könyv, egy skandináv szerző, Nils Christie írta, A fájdalom korlátai. Neki óriási erkölcsi dilemmát okozott, amikor megfogalmazta, hogy a társadalmunk igazából fájdalmat akar okozni a bűnelkövetőknek. Magyarországon ezt sokkal explicitebben képviseli a lakosság, mindenféle szégyenérzet nélkül jelenik meg a szemet szemért elv. Ha megnézed a témával foglalkozó cikkek alatt a kommenteket, teljesen vállalható és kimondható vélekedés az, hogy a fogvatartottak legyenek mindenféle extra kínzásnak kitéve. Elvárás az, hogy a börtön afféle plusz ítélőszékként funkcionáljon. Visky Ábel dokumentumfilmje szerintem azért is zseniális, mert megmutatja, hogy mások, a hozzátartozók is szenvednek. Ha csak fejenként két-három-négy-öt családtagot hozzáadsz a 18 ezer fogvatartotthoz, akkor látod, mennyi ember szenvedhet a fogva tartás következményeitől Magyarországon. 

Nem csak a fogvatartott szenved
Nem csak a fogvatartott szenvedNagy Zágon, Kürti István operatőrök / Mesék a zárkából jelenetfotó / Proton Cinema

A filmben szerepel például egy apa és a fia, mindketten fogvatartottak. Az apa visszaesőként került újra börtönbe. Nem nevelte annak idején a fiát, akitől meg is kérdezi egy jelenetben, hogy ki olvasott neked mesét, mert én nem, talán anyád. Ez érzékletes példája annak a kérdésnek, hogy az apa hiányának lehet-e köze ahhoz, hogy a fiú is börtönbe kerül. Szerintem a film fő tétje, hogy meg lehet-e ezt az ördögi kört akasztani: vajon a fiú képes lesz a gyerekekhez, akár a filmben szereplőkhöz, akár később a sajátjaihoz, máshogy viszonyulni. Ha úgy vélekedünk, hogy na, a börtön majd akkora szenvedést okoz, hogy attól majd jól elmegy a fogvatartottak kedve a bűnözéstől, akkor a film épp ezzel a transzgenerációs hatással szembesít: hogy Tibor, aki leülte a maga X évét, visszajön, és közben felnőtt a gyereke, akivel itt találkozik a börtönben. Fontos lenne, hogy ne csak a szemet szemért elv mozgassa a közvéleményt, hanem a másik oldal is, hogy oké, de vajon nem szaporítjuk-e a bűnelkövetők számát, ha nem adunk lehetőséget a kapcsolattartásra. Vajon a következő generációk mit tanulnak ebből, és mit tanulhatnának kicsit több odafigyeléssel?   

Ha jól tudom, nektek is volt olyan projektetek, amelyben fogvatartott apák írtak meséket a gyerekeiknek.

Ez egy európai uniós projekt volt több ország, köztük Magyarország részvételével, sajnos nem forgatott dokumentumfilmet róla senki. A fogvatartottaknak, akik szerettek volna ebben részt venni, először néhány alkalmas csoportfoglalkozást tartottunk. Egyrészt arról beszélgettünk, mit jelent apának lenni, milyen szerintük a jó apa, milyen gyereknevelési stratégiák vannak, a családon belül mi határozhatja meg a későbbi bűnözést, vannak-e lehetőségek arra, hogy a gyerekek máshogy éljenek, mint a szüleik. Másrészt szó volt a mesékről, a mesék szerepéről a fejlődésben, a gyerekek életében. Sokan voltak közülük, akiknek soha senki sem mesélt, tehát nem igazán tudták, hogy épül fel egy mese, milyen a struktúrája. Aztán minden résztvevő írt egy, a gyereke kognitív szintjének megfelelő mesét. Ezek a történetek – mint itt a filmben is – valahogy tartalmazták azt a nehézséget, amellyel a gyerek éppen küzdött. Az egyik nagyobb gyereknek például olyan mesét írtunk, hogy a rokonság állandóan bokszedzésre akarja vinni, de ő focizni szeretne. Tudja, hogy az apukája támogatná. El is jár a fociedzésre, de milyen rossz, hogy az apukája sosincs ott, mert kamionozik. Aztán egyszer, amikor ő lövi a mindent eldöntő gólt, látja, hogy a lelátón ott tapsol az apukája. 

A közös mesénkben is megtalálsz
A közös mesénkben is megtalálszNagy Zágon, Kürti István operatőrök / Mesék a zárkából jelenetfotó / Proton Cinema

A kisebbeknél pedig jöhettek a jó varázsmesék. Ezekben a konfliktus általában az volt, hogy az apát elragadja valami sárkány vagy szörny, a gyerek pedig megmenti. A fogvatartottak fel is olvasták a meséket, ezeket felvettük, DVD-n kiküldtük a gyerekeknek, mindenki kapott hozzá egyedi tervezésű borítót is. Így a gyerek nemcsak egyszer hallhatta a mesét, hanem bármikor be tudta tenni, és látta, hogy neki olvassa a szülő. Egyébként egy csomószor le kellett állítani a felvételt, mert sokan nem tudták sírás nélkül felolvasni a meséjüket. El tudod képzelni, mennyire megható volt ezt látni. Később extra látogatófogadást is szerveztünk – erre lehetőséget ad a törvény –, egy gyereknapi ünnepséget. A részt vevő fogvatartottak báboztak, a gyerekek verset mondtak. Azt hiszem, ilyen, a családi kapcsolatokat erősítő programokból kéne sokkal több, pláne most, a Covid után. 

Az eseti jelleggel megvalósuló projekteken túl kapnak a gyerekek szervezettebb formában támogatást az élményeik feldolgozásához? Vagy az iskolapszichológusokra hárul, hogy kezdjenek a helyzettel valamit?

Bár nem külön program, létezik az ún. családi beszélő. Ez azt jelenti, hogy ilyenkor egy külön asztalhoz ülnek a családok, több börtönben nagyon szépen megcsinálták ezt a helyiséget, kifestették, gyakorlatilag egyfajta játéksarok. Egyházi vonalon szerveztek időnként családi kirándulásokat is. Ezeken az alkalmakon a jó magaviseletű fogvatartottak pár napot együtt tölthettek a gyerekeikkel. A fogvatartottak óriási létszámát tekintve sajnos azért elenyésző azok száma, akikhez eljut egy-egy ilyen program. Márpedig én azt gondolom, hogy a legjobb és leghasznosabb kezdeményezések azok, amelyek nem az egyént célozzák meg, hanem az egyént és a társas környezetét. Egy börtönpszichológus kezelheti a fogvatartott egyéni problémáit, traumáit, ha ezeknek a programoknak nincsen kifutása civilben, és sajnos sok esetben nincsen, akkor kérdéses, milyen eredményeket tudunk hosszabb távon felmutatni. Hasonlóképpen, időnként volt lehetőség családterápiás beszélőt tartani. Nyilván az, hogy egy alkalommal leültünk, családterápiás nézőpontból semmi, de ha abból a perspektívából nézzük, hogy végre a segítőnek volt lehetősége a fogvatartottat abban a közösségben látni, amibe majd visszatér, akkor nagyon fontos és jó alkalom volt. Sok mindent meg lehetett beszélni, sok vállalást meg lehetett fogalmazni, ami a szabadulás szempontjából hasznos. Ezekből az alkalmakból szintén több kellene. 

Jó buli a forgatás
Jó buli a forgatásNagy Zágon, Kürti István operatőrök / Mesék a zárkából jelenetfotó / Proton Cinema

Persze arra is nagy szükség van, hogy a gyerekek megfelelő segítséget kapjanak. Mivel én a börtön falain belül dolgoztam, erről kevesebbet tudok. Viszont sokszor jöttek azzal fogvatartottak, hogy az iskolában jelezték, a gyereknek pszichológusi segítség kell, vagy hozták a papírt, hogy mit írt a gyerekről a pszichológus. Ebben a kérdésben nagyon széttart a szakma. Volt, aki azt mondta, nagy problémát jelentene a gyereknek, ha bejönne az apjához. Más meg azt, hogy a legfontosabb dolog, hogy a gyerek lássa az apját. Sajnos a gyermekpszichológusoknak gyakran nincs túl sok tudása a börtönről. Ez a téma valószínűleg nem része a képzésnek, gyakran személyes sztereotípiák, előítéletek jelennek meg szakmai köntösbe csomagolva. Ha épp úgy gondolják, hogy a börtön egy durva hely, ami tele van pszichopatákkal, és nem való a gyereknek, hogy idejöjjön, akkor azt javasolják.

Nyilván családja válogatja, melyik az a gyerek, akinek az apával való kapcsolattartást lehetővé kell tenni. Ha családon belüli erőszakról van szó, természetesen annak van igaza, aki azt mondja, hogy a kapcsolattartást nem kell tovább folytatni. Más a helyzet, amikor jó a kapcsolat, vagy amikor a gyerek – mint ahogy a filmben is van erre példa – még nagyon kicsi volt, amikor elszakadtak. Akár még saját magát is okolhatja a történtekért, hiszen ebben az életkorban a gyerekek nem feltétlenül értik meg, miért van az apjuk börtönben. Sokszor úgy értékelik, biztos ők tettek valami rosszat, azért hagyta el őket az apukájuk. Ezekben az esetekben egy intenzívebb kapcsolattartás nagyon fontos. Egyébként sokszor a fogvatartottak is fegyelemsértéseket kockáztatnak, hogy kapcsolatot tarthassanak a gyerekeikkel. Amikor még nem volt börtönmobil, többen illegálisan szereztek be készüléket. Volt, aki azért, hogy minden este együtt nézhessen mesét a gyerekével. Ő a zárkán, a gyerek otthon, aztán telefonon megbeszélték a látottakat. 

Mi történik a mesében? Hova lett a fogsor?
Mi történik a mesében? Hova lett a fogsor?Nagy Zágon, Kürti István operatőrök / Mesék a zárkából jelenetfotó / Proton Cinema

A film egyik szereplője eltávozást kap, hogy a fiával, a családtagjaival és a stábbal le tudják forgatni az általa írt tényleg csodálatos mesét. Te hogy látod, mennyire hasznos, mennyire fájdalmas az eltáv?

Az eltáv elég nagy lakossági felháborodást szokott kiváltani, számomra érthetetlen módon. Elsősorban ugyanis azok a fogvatartottak kapják, akiknek majdnem letelt a büntetése, tehát hamarosan úgyis meg fognak jelenni a közösségben. Sokkal célszerűbb, hogy a szabadulás sokkja ne készületlenül érje őket, hanem legyen alkalmuk arra, hogy visszaszokjanak. Ismertem olyan fogvatartottat, aki a ‘90-es évek első felében került be, és a 2000-es évek második felében ment ki először pár napra. Eléggé megviselte. A tévében persze látott ezt-azt, de nem árt, ha ez a rengeteg változás fokozatosan éri az embert. Pszichológiai szempontból én ezt egy nagyon jó lehetőségnek tartom. Nemcsak a kapcsolatok újraépítése miatt, hanem azért is, hogy reálisabb képet kapjanak a kinti világról.

Az interjú elején beszéltük, hogy a civil életet és a börtönt általában sima ellentétpárként kezeljük. Ez a felosztás a fogvatartottak fejében is megjelenik, a börtönből nézve a civil élet hirtelen a korlátlan lehetőségek birodalmaként tűnik fel. Miközben tudjuk, hogy ennél azért sokkal több kötöttségünk van itt kint is. Nem árt, ha az illető néhány napra kijön, aztán vissza, aztán megint ki. Ez lelkileg nyilván nem egyszerű a fogvatartottaknak, sokan tényleg úgy vannak vele, hogy rettenetes visszajönni a börtönbe, inkább ki se mentek volna. Elég embert próbáló helyzet. Annak a nehézségét is sokszor látni a szabadulás előtt állóktól, hogy még engedelmeskedniük kell a szabályoknak, de már fél lábbal kint vannak. Átmeneti identitás ez, még rab vagy, de azért már szabad emberként gondolsz magadra. 

Kijöhetett a forgatásra
Kijöhetett a forgatásraNagy Zágon, Kürti István operatőrök / Mesék a zárkából jelenetfotó / Proton Cinema

A felmondási idő jutott róla eszembe, bár valószínűleg nem lehet egy lapon említeni a kettőt. A szabadulás meg kicsit olyan lehet, mint a sportban a régóta áhított győzelem, ami után keletkezik egyfajta vákuumállapot, meg a kérdés, hogy jó, és akkor most mi következik ezután. Ráadásul ott vannak a visszailleszkedéssel járó nehézségek (pl. álláskeresés, anyagi gondok, környezet reakciói). Van-e lehetőség arra, hogy az egykori fogvatartott szakember segítségét vegye igénybe, aki támogatja őt a megküzdésben?

Sokan kapnak pártfogót, de a pártfogóknak rengeteg kliensük van, nem tudom, ez mennyire teszi lehetővé a szorosabb kapcsolattartást. A börtönpszichológusi munka megáll a falnál, ott nincs semmilyen törvényes lehetőség arra, hogy továbbra is együtt dolgozzanak. Amit én jó megoldásnak tartanék, hogy olyan civil vagy egyházi szervezetek jelenjenek meg minél nagyobb számban a börtönökben, akikkel kint is folytatódhat a kapcsolattartás. Vagy a börtönök által szervezett tényleg színvonalas programoknak legyen kinti megfelelője is. A Kocsis Máté-féle törvénytervezet kapcsán fontos elmondani, hogy az csak az érem egyik oldala, hogy üljenek többet azok, akik például pedofil bűncselekményt követnek el. De mi lesz, amikor szabadulnak? Amit mi tudunk tenni a börtönben, az tulajdonképpen egy virtuális felkészítés. El tudjuk játszani egy csoportfoglalkozáson, hogy mi lesz, ha elmegy egy óvoda mellett, vagy megkéri a szomszéd, hogy vigyázzon a gyerekére. Lehet a személyiségével dolgozni, de a kizárólag a börtönben folyó terápia egy olyan személyiségmodellre épít, amikor a személyiséget a társas kapcsolatokból kiszakítjuk. Én meg ebben nem hiszek.

A személyiségnek nagyon erős meghatározó részei a kapcsolatok, a kulturális kontextus. A börtön egy darabig tudja kezelni a problémákat, fel tudjuk dolgozni, meg tudjuk beszélni, de valójában akkor lenne szükség az intenzívebb segítségre, amikor mindez már élesben zajlik, nem egy mintha-térben, laboratóriumi körülmények között. Ha elmegy egy óvoda mellett, leveri a víz, és már úgy van vele, hogy inkább visszakerül a börtönbe, de csinálnia kell valamit... akkor kihez fordul? Az az igazság, hogy senkihez. Én nem tudok jelenleg olyan szervezetet Magyarországon, amelyik ebben segítene. Miközben azt gondolom, hogy az lenne a jó, ha egy ilyen törvényben az is benne foglaltatna, hogy a börtönben megkezdett programokat civilben is folytatni kell. Egy pártfogó nincs kiképezve arra, hogy ilyen típusú segítséget nyújtson. Ha el is küldi pszichológushoz, a szakemberek közül is kevésnek van felkészültsége a pedofília mint probléma kezeléséhez. Ez egy olyan rendszerprobléma, amivel muszáj lenne foglalkozni. 

A szabadulás után intenzívebb segítségre lenne szükség, hiszen már minden élesben zajlik
A szabadulás után intenzívebb segítségre lenne szükség, hiszen már minden élesben zajlikDobos Geri

Mostanában divatos szólam, hogy a siker, a szerelem, a boldogság, minden fejben dől el. A szabadság is? Vagy ez inkább annak az embernek a romanticizáló elképzelése, aki még sosem volt ilyen helyzetben?

Én azt emelném ki, hogy a művészetnek óriási szerepe lehet ezen a területen. Szerintem Ábel filmjének is ezek a legerősebb részei, még most is kiráz a hideg, amikor belegondolok. Amikor a végén az egyik fogva tartott apa azt mondja, hogy én ezt a mesét kitaláltam, és attól, hogy én ezt most láttam, egyszerűen boldog vagyok, most nagyon boldog. Ez egy olyan dolog, amit ez az ember jó eséllyel még soha nem élt át. Amikor alkotóként vagy befogadóként részese vagy a művészetnek, az hihetetlen nagy erő. Ezt én is láttam különböző programokon, például amikor Gigor Attiláék jöttek egy színdarabbal, vagy amikor freestyle rap vagy slam poetry bajnokságot rendeztünk. Mindenki előadhatta a saját maga által írt szöveget.

Emlékszem, utána egy fogvatartott küldött is képeslapot, hogy ő amikor jelentkezett, azt hitte, csak megír valami Anyám tyúkja-féle izét, hogy kapjon érte dicséretet. De többször gyakoroltunk, és elkezdte megérteni, hogyan építkezhet jól a saját élményeiből, és azt, hogy igenis lehet kritikus. Nem értesz egyet a bírói ítélettel, nem tetszik valami a társadalomban? Akkor nyugodtan mondd el, mert ez a művészet lényege. Sokak szemében ez talán félelmetesnek vagy lázításnak hangzik, de szerintem első körben azt a tudást kell átadnunk, ami nekünk megvan, hogy milyen a jó művészet, és a jó művészet, akármilyen oldalon áll is, mindig feszegeti a határokat, kérdez, és saját élményből is merít. Rólad szól, a saját fájdalmaidról, szenvedéseidről, lehet benne csúnyán beszélni, mert nem egy rád ültetett fentebb stílt kell bemutatni, hanem belőled építkezik. Ennek a filmnek szerintem azok a nagy pillanatai, amikor látszik, hogy ezek a fogvatartottak mindezt megélik és megértik. 

A jó művészet saját élményből is merít
A jó művészet saját élményből is merítNagy Zágon, Kürti István operatőrök / Mesék a zárkából jelenetfotó / Proton Cinema

Van-e ennek bármi haszna? Ha a visszaesési arányban mérjük egy projekt hasznosságát, akkor lehet, hogy nincsen. Visszaestek? Hát, visszaestek. Valószínűleg a művészetnek ez a „változtasd meg élted” parancsa arra nem elég, hogy soha többet ne bűnözzél. De hogy kizárólag ez lenne az, amiben az értelmet, a hasznosságot mérjük? Vagy mondjuk elég az a pillanat, amit itt látsz: hogy egy ember valamiféle csúcsélményt él át, és közben talán változik is. Persze hogy ez a változás mire lesz elég, azt nem lehet tudni. De nekünk, akiknek volt és van lehetőségünk megtapasztalni mindazt, amit a művészetet adhat, vajon nem kötelességünk-e olyan embereket, csoportokat is részesíteni ebben az élményben, akiknek ez soha nem adatott meg? Na, ez már lehet, hogy nagyon idealista, de én a saját munkámból is ezekre a percekre emlékszem a legjobban. Arra, amikor egy rettenetesen antiszociálisnak címkézhető, verekedős, drogos fiatal tátott szájjal ül az interaktív színdarabon. Vagy arra az energiára, ahogy egy-egy fogvatartott verset szaval a slam poetryken. Ezt én soha nem fogom elfelejteni.

Oszd meg másokkal is!
Mustra