némafilm filmsztár max linder komikus öngyilkosság gyilkosság féltékenység

1925. november 1-re virradó éjjel, éppen halottak napja hajnalán, rendőrök és mentők rohantak meg egy elegáns párizsi hotelt, ugyanis azt a riasztást kapták, hogy az egyik szobában két holttest fekszik. A hatóságok egy halott fiatal nőre és egy eszméletlen középkorú férfira bukkantak a szobában, mindkettejüknek el volt vágva a csuklója: még nagyobb lett a megrökönyödés, amikor utóbbiban felismerték azt az arcot, melyet egy évtizeddel korábban az egész világ jól ismert. De ki volt Max Linder, és mi vezetett el a brutális tragédiáig?

Falusi gyerekből lett a világ legjobban fizetett színésze

A korai némafilm legjelentősebb sztárszínésze Gabriel Leuvielle néven, egy Bordeaux környéki faluban, Saint-Loubèsben látta meg a napvilágot 1883. december 16-án; szülei paraszti származású, vagyonos bortermelők voltak, akik két fiuk jövőjét is a szőlészetben látták, azonban sem Max, sem öccse nem rajongtak túlzottan a vidéki gazdálkodó életmódért. Míg öccséből profi rögbijátékos lett, Maxot gyerekkorától a színház világa vonzotta: már diákként több amatőr társulatban játszott, a középiskola elvégzése után pedig a Saint-Loubès-i polgármester segítségével felvételt nyert a legjelesebb bordeaux-i művészeti konzervatórium színész szakára.

A tehetséges színinövendéket évfolyama legjobb komikustehetségének választották, drámai kategóriában pedig a második helyet érte el, nem csoda, hogy hamar el tudott helyezkedni környékbeli színházaknál, idővel pedig Párizsba is eljutott, ahol kisebb társulatokban lépett színpadra. A legenda szerint itt figyelt fel rá a Pathé filmgyár alapítója és vezérigazgatója, Charles Pathé, aki a jóképű, hetyke, bajszos fiatalembert meglátva azonnal felkereste Maxot a kulisszák mögött, és szerződést ajánlott neki, mondván, igazi sztárt farag belőle, híressé és gazdaggá teszi őt.

A valóságban hősünk – aki ekkortájt vette fel a Max Linder művésznevet – 1905-től játszott Pathé-filmekben, kezdetben azonban csupán statisztaszerepekben tűnt fel a vásznon, mígnem két évvel később, a stúdió első számú komikus színésze, René Gréhan távozásával ő vehette át a megüresedett pozíciót. Linder hamar kialakította sajátos karakterét, a Max névre hallgató gazdag, elegáns dandy figuráját, aki imádja a nőket, szenvedélye miatt azonban gyakran bajba kerül, alaposan megdolgoztatva a közönség rekeszizmait: a karakter nem csak Franciaországban, világszerte hihetetlen népszerű lett, és néhány éven belül a világ legismertebb és legjobban fizetett színészévé tette megalkotóját.

Sosem lábalt ki a világháború okozta lelki bajokból

Linder – aki havonta átlagosan 150 ezer frankot vihetett haza, míg egy francia munkás bére havi 100 frank körül mozgott – a következő tíz évben több mint 200 rövid burleszkalkotásban szerepelt, melyek többségét rendezőként és forgatókönyvíróként is maga jegyezte, az első világháború azonban megakasztotta szárnyaló karrierjét. Hősünk önként jelentkezett frontszolgálatra – úgy gondolta, nemzeti hírességként kötelessége fegyverrel védenie hazáját –, a sorozóbizottság azonban alkalmatlannak találta a mindössze 157 centiméter magas, gyakran betegeskedő, korábban súlyos vakbélgyulladáson átesett világsztárt: Max mégsem adta fel hazafias elhatározását, és idővel sikerült a front és Párizs közötti önkéntes futárként elhelyezkednie a seregnél.

A vérzivatarban szerzett borzalmas élményei egész hátralévő életében súlyos teherként nehezedtek Linderre, akit 1916-ban betegség vagy sérülés miatt szereltek le – az indok nem teljesen tisztázott, de a legtöbb forrás úgy véli, a színész órákat fagyoskodott egy bombakráterben egy robbanás után, ekkor lett súlyos beteg. Felépülését követően Linder az Egyesült Államokba utazott, hogy Hollywoodban próbálkozzon, terve a nagy visszatérésre azonban nem jött be, mindössze három filmet követően otthagyta az Álomgyárat, és hazarepült Franciaországba, ahol szintén hiába igyekezett felkelteni a közönség érdeklődését.

A háborús élmények és a szakmai kudarc hatására az egykori sztárszínész súlyosan depresszióssá vált, ideggyengeséggel és poszttraumás stresszel küzdött, problémáira az alkoholban és az ópiumban kereste a megoldást: ugyan továbbra is folyamatosan készítette a filmeket – Amerikában saját produkciós céget is alapított –, ezek többsége már egyáltalán nem érdekelte a közönséget. Melléktevékenységként mozit nyitott Párizsban, ahol legnagyobb bánatára szerzői jogi problémák miatt nem játszhatta saját filmjeit, ezért inkább (a Linderre első számú inspirációként tekintő) Charlie Chaplin és más burleszksztárok alkotásait tűzte műsorra.

Megszöktette fiatalkorú menyasszonyát

A lassan negyvenes éveibe lépő, de egész addig agglegény Linder életében egy véletlen találkozás hozott újabb fordulatot: 1923 tavaszán a Francia Alpokban vakációzva megismerkedett a 16 éves Hélène „Ninette” Petersszel, egy előkelő család lányával, aki első pillantásra lenyűgözte őt, egyik barátjának címzett levelében azt írta, „egész életemet le tudnám élni ennek a csodálatos hölgynek az oldalán”. A kamasz lány és jóval idősebb hódolója között gyorsan szárba szökött a szerelem, Ninette édesanyja azonban nem nézte jó szemmel a románcot, ezért Linder arra kényszerült, hogy megszöktesse imádottját.

A pár Nizzán keresztül Monte-Carlóba kívánt szökni, a hatóságok azonban hamar a nyomukra akadtak, és fiatalkorú személy elrablásának vádjával letartóztatták Lindert – a haragos édesanya végül mégis beleegyezett a kapcsolatba, majd az eljegyzésbe, nem akarta ugyanis, hogy további botrányok rombolják családja jó hírnevét. Linder és Hélène augusztusban egybekeltek Párizsban, a következő nyáron pedig megszületett lányuk, Maud; a kapcsolat azonban csak látszólag volt felhőtlen, a férfi ugyanis továbbra is a démonaival küzdött, utolsó éveiben a korábbiaknál is morózusabbá vált, drogfüggősége még jobban felerősödött, és szinte teljesen elzárkózott a külvilágtól, moziját is eladta.

A pletykák szerint Linder hihetetlenül féltékeny volt, csinos, tizenéves feleségét gyakran vádolta hűtlenséggel, és fenyegette azzal, hogy végez vele; amikor este egyedül ment valahova, mindig hazatelefonált, hogy biztos legyen benne, neje otthon tartózkodik.

Máig nem tisztázott, mi történt pontosan a végzetes estén

1924 februárjában a személyzet eszméletlen állapotban talált rá a Linder házaspárra egy bécsi hotelszobában: a kiérkező orvosoknak sikerült megmenteniük a barbituráttúladagolást szenvedett pár életét, az ügyet pedig hivatalosan véletlen balesetnek könyvelték el, ugyanakkor felmerült a gyanú, miszerint Max és Hélène szándékosan kívántak véget vetni az életüknek. A sztori egyes verziói úgy tartják, a várandós lány, aki elsőként vette be a barbituráttablettát, csak úgy tett, mintha lenyelné azt, és megvárta, mire férje is beszedi a drogot, ezután ő maga hívta a mentőket.

Másfél évvel később, 1925. október 31-én este a házaspár egy párizsi moziban megtekintette a Henryk Sienkiewicz regényéből készült Quo vadis? című olasz filmet, melynek végén a főszereplő szerelmespár közösen öngyilkosságot követ el, a vetítést követően pedig bezárkóztak az elegáns Baltimore Szálló egyik lakosztályába, ahol barbiturátokat és morfiumot szedtek be, majd elvágták bal csuklójuk artériáját. A kiérkező rendőrök és mentők a 18 éves Hélène-t elvérezve, holtan találták, eszméletlen férje azonban még életben volt: kórházba szállították, ahol az orvosok hosszasan küzdöttek az életéért, mindhiába: hajnalban a 41 éves egykori világsztár követte fiatal nejét a halálba.

Azonnal megindultak a találgatások, mi vezethetett a pár döbbenetes végzetéhez: egyesek máig azt gondolják, Linder és felesége öngyilkossági paktumot kötöttek, és közösen választották a halált, hiszen már korábban is próbáltak végezni magukkal. Felmerült azonban a gyanú, miszerint a betegesen féltékeny Linder meggyilkolta vagy öngyilkosságra kényszerítette Hélène-t, mielőtt saját magával is végzett volna. Erre enged következtetni az anyós vallomása, aki szerint lánya egyik levelében arra figyelmeztetett, hogy a férje meg fogja őt gyilkolni, a házaspár Neuilly-ban található házában dolgozó néhány munkás pedig állítólag hallotta, amint Linder egy barátjának beszélt tervéről, miszerint megöli a feleségét, majd önmagát is.

Az ügy valódi hátterét máig nem sikerült tisztázni, kizárólag a hasonló találgatásokból vonhatunk le következtetéseket erre vagy arra a változatra vonatkozóan. A 18 hónaposan elárvult Maudot nagyanyja fogadta örökbe, a lánynak sokáig fogalma sem volt róla, kik voltak a szülei, és csak húszévesen látta először édesapja filmjeit – később könyvet írt apja életéről és karrierjéről, és igyekezett ápolni a Linder-örökséget, melyet alaposan befeketített a néhai komikuslegenda sötét sorsa.