magyar kína

Anita a koronavírus-pandémia oltások előtti, extrémen bezárkózó időszakában menekült a négy fal közül egy kínai nemzetközi egyetem katedrája mögé azért, hogy megbirkózzon a megváltozott életkörülményekkel.

és egészen másként látja a kínai mindennapokat, mint mi, magyarok a legtöbben.

Így kerül egy magyar kutató Kínába

„Vegyész vagyok, de elméleti orvostudományból is szereztem doktori fokozatot Szegeden. Másodéves egyetemista koromban, 2008-ban elkezdtem dolgozni az egyetem elméleti tanszékén kutatási területen, majd, amikor fél évvel a társaim előtt befejeztem az alapképzést, egy biotechnológiai cégnél is elhelyezkedtem junior kutatói állásban, párhuzamosan gyógyszerkémiai mesterszakommal. Ezzel egy időben az orvosi karon kémiát is elkezdtem oktatni angol és magyar évfolyamon. Ezt folytattam 2020-ig, illetve a Magyar Tudományos Akadémia egy kutatócsoportjának munkájában is részt vettem – mire a doktori címet megszereztem, addigra mindent elértem, amit szerettem volna, egy időben öt szálon futottak az események” – mesélte Anita a Díványnak. Szintén vegyész férjével, akivel egy munkahelyen dolgoztak Szegeden, egész életük a kémia körül forgott és forog mind a mai napig. Mire Anita erre a pontra elért pályájában, helyben már nem igazán látott kihívást.

Ez az életvitel ugyanakkor borzasztóan kiégésveszélyes, amit ő is megélt: ennek elkerülésére, no meg kedvtelésből is, amikor csak lehetett, férjével utazgatott a nagyvilágban: könnyen teremtett kapcsolatot, bárhova is vetette a sorsa. Ebben a helyzetben érte őket a Covid és a lezárások, azokkal együtt pedig a találkozások és a korábbi életvitel ellehetetlenülése.

A lezárások miatt a lezárt Kínában kötött ki

„A munkahelyeinken mindenki otthon maradt, de kémiai kutatást így nem lehet végezni.

Mi a férjemmel bementünk a laborba, de borzasztó depresszív volt, hogy ketten voltunk az egész épületben. Én szeretek emberek közt lenni, beszélgetni, de így nem volt kihez szólni.

Ki kellett találnom valamit, ami lelkesít” – mondja Anita. El is kezdett áprilisban állásajánlatokat nézni, és talált is a tízmilliós kínai városban, Vencsuban egy lehetőséget egy New Jersey-i egyetem kihelyezett tagozatán.

„Szerves és gyógyszerkémiai professzori állást kínáltak: rám illett a leírás, jelentkeztem” – emlékszik vissza. Háromkörös online interjúsorozatban felelt meg, 2020 szeptemberében költözött ki, akkor még csak egyedül – férje inkább maradt otthon, hogy ha esetleg mégsem jönne be a kínai munka, ne égessenek fel minden hidat maguk mögött. Anitát is stratégiailag fontos személlyé kellett nyilvánítania a kínai államnak ahhoz, hogy augusztusban, a legnagyobb lezárások idején egyáltalán kiutazhasson és elkezdhesse az amerikai tanrend szerint, angol nyelven tanítani a diákokat. Itt három évet töltött, de ezen az egyetemen kutatási lehetősége nem volt, sokat kellett utaznia laborba ahhoz, hogy a rá nehezedő publikációs nyomáson is enyhíteni tudjon.

Ezekben a kínai iskolákban nincs lazsálás

Emiatt három év után Szecsuán provincia fővárosába, Csengduba ment egy brit nemzetközi középiskolába kémiát és fizikát tanítani. Itt megtapasztalta, hogy a kínai iskolák mennyivel keményebbek, mint a magyarok: a tanítás tulajdonképpen egész nap tart.

„A gyerekeknek van egy szundipárnája, amit magukkal visznek, ebéd után a padra teszik, és ott pihennek. Kína-szerte sokfelé ugyanez a szokás, ezt csinálják a piacon az árusok is, ott alszanak a krumpli és padlizsánok között.

Éjjel, egyedül is kimehet az ember szinte bárhova, nagy a közbiztonság” – mesélte.

Csengduban azonban rövid ideig maradt, az iskolában nem érezte jól magát, így került egy sanghaji intézménybe, egy másik nemzetközi középiskolába. Itt nemcsak kémiatanárként dolgozik, hanem diákolimpiára és nagy nemzetközi orvosi egyetemek felvételijére készíti fel a gyerekeket. Mindezt nemzetközi környezetben, ahol mindig van miről beszélgetni.

„Itt minden diáknak Oxford, Cambridge, Harvard, Yale a célja: ezek a nemzetközi iskolák ilyen felvételikre készítenek fel. Ugyanakkor van itt egy professzor, aki a Harvardon volt kutatóbiológus, ebben az iskolában pedig levezet. Az igazgató megkérdezte, szeretnék-e vele találkozni, beszélgetni, mert a kollégáim közt nem talált társaságot, nekik nincs kutatói hátterük. Mi viszont jól megértjük egymást Li professzorral, közös kutatást indítunk, publikálunk, én pedig egy biológiadoktori fokozatot is szerzek Szegeden ennek segítségével. Emellett a Debreceni Egyetemen a neveléstudományi doktori iskolát is elkezdem” – sorolta jelenjének fő terveit.

Ilyenek a mindennapok Kínában

Az elmúlt négy év során Anitában az a meggyőződés alakult ki, hogy Kínát nem úgy látjuk, amilyen a valóságban: ennek illusztrálására mindennapi életük példáit hozza fel.

„Sanghajban két hete bevezették az önvezető taxikat: vannak még sofőrrel rendelkezők is, de ezek át fogják venni a helyüket. Szencsenben már önvezető buszokat használnak, Vencsuban pedig pilóta nélküli kisrepülőgépekkel viszik körbe a turistákat a látványosságok fölött. A férjemmel három városban laktunk, de azt állapítottuk meg, a kátyú szót nem ismerhetik, mert nem láttunk egyet sem.

Az úthálózat fantasztikus, néhol ötemeletes, de be van futtatva zöld növénnyel. A városok is teli vannak zöld parkokkal, minden utca teli van zöld növénnyel.

Sanghaj nem betonrengeteg, de látni kell, hogy elhidd” – sorolja. Tapasztalatuk szerint a tisztaság mindenhol igen nagy, és tiszta, rendben tartott, ingyenes közvécéket talál az ember jártában-keltében. A taxi és a tömegközlekedés egyaránt olcsó, kisebb településekre is eljut, emellett a metró is nagyon tiszta. A bérbiciklirendszer is jól működik, a benzines járművek pedig egyre inkább eltűnnek, mivel elektromos járművekre váltanak a helyiek.

„Hagyományos boltokban is lehet vásárolni, de a bevásárlóapplikációkban mindent meg lehet venni. Imádom, kiváló, fantasztikus, a férjemnek francia bort, orosz sört és túrót, francia tejfölt és libamájat, ruhákat, elektronikát, cipőt, mindent a világon meg tudok így rendelni. Csak zöldségért járunk boltba: 730 forintnak megfelelő jüanért a fél boltot megvettük. Defláció van, töredékébe kerül minden annak, amennyibe Magyarországon, így az egyszerűbb, alacsonyabb keresetű emberek is meg tudnak élni. Fenn tudnak tartani egy kielégítő életszínvonalat, így az emberekben nincs frusztráltság, rossz hangulat, amit Magyarországon tapasztalok” – vélekedik Kovács Anita, aki azt is látja, hogy európaiakként ők kuriózumnak számítanak, ugyanakkor szeretettel fogadják őket.

A mindennapokban egyébként nemcsak az olcsóság jellemző – ez a rezsit, is érinti –, hanem a modern eszközök használata:

Hajléktalanokkal vagy kéregetőkkel nem igazán találkoznak mindennapjaikban.

A magyarországi kínaiak nem ezt a világot hagyták hátra

Kínában élő magyarként sokszor kapja meg a kérdést, hogy ha Kínában ilyen jó, miért él olyan sok kínai Magyarországon? „Ők még a kilencvenes években jöttek ide, itt építettek egzisztenciát, itt az életük, nem fognak visszamenni. Azelőtt jöttek, hogy ez a felvirágozás megkezdődött volna. Akik ma Magyarországon élnek, azoknak Magyarországon születtek a gyerekeik, magyarul beszélnek, nem ismerik a mai Kínát” – mondja.

A sok újdonság mellett ugyanakkor azt is látja, hogy a kínaiak történelmi emlékeikre is nagyon vigyáznak, megőrzik a tradíciókat is.

Megkérdeztük Anitát arról is, hogy a cenzúra és az internethasználat korlátozása hogyan illeszkedik bele ebbe a pozitív képbe. Ő a kínai nyelv ismerete nélkül él kinn, így a kommentekről és a cenzúráról beszélni nem tud, az egyébként tiltott oldalakat, mint a Google, VPN-hálózaton keresztül eléri, ahogyan a nemzetközi iskola diákjai számára is adott ez a lehetőség. Úgy érzi ugyanakkor, hogy a kínaiak, akiknek nagy része nem beszél angolul, nem érzik veszteségnek azt, hogy ők maguk nem férnek hozzá a Facebookhoz vagy az Instagramhoz, a kínai verzió pedig minden el nem érhető szolgáltatásból létezik.

„Én nem nagyon láttam rosszkedvű vagy szomorú kínait. Jól vannak. A nyugati sajtóban sok negatívumot olvasok. Mi nem vettünk észre semmit abból, hogy Kína bajban lenne” – mondja Anita.