kolerajárvány korlátozások lázadás összeesküvés-elmélet

A Vibrio cholerae baktérium okozta betegség elsősorban széklettel, hányással, illetve az ezekkel szennyezett víz és nyers élelmiszerek útján terjed, rövid lappangás után súlyos hányást, hasmenést és kiszáradást okoz, a betegek jelentős része néhány napon belül elhalálozik. A kór az Indus és a Gangesz vidékén évszázadok óta honos, Európába a kereskedők hurcolták be az 1820-as években: először Oroszország keleti részén ütötte fel a fejét, majd, miután 1830 őszén I. Miklós cár orosz katonákat vetett be a Lengyelországban kirobbant felkelés megállítására, a kontinens más részein is terjedni kezdett.

Idő előtt feloldották a korlátozásokat – baj lett belőle

A rettegett betegség a Habsburg Birodalomhoz tartozó Galíciába is eljutott, ezért I. Ferenc császár novemberben úgy döntött, komoly intézkedéseket hoz annak érdekében, hogy a „napkeleti epemirigy” ne terjedhessen tovább Ausztria és Magyarország irányába. A Magyar Királyságban létrejött a védekezési stratégia kidolgozásával megbízott, a Helytartótanács, a Királyi Kamara és a Főhadparancsnokság delegáltjaiból álló Vegyes Bizottság, amely decemberben az északi határ lezárásáról döntött: a határzár sikeresen távol tartotta a betegséget, a kezdeti sikereken felbuzdulva azonban idő előtt, márciusban feloldották, így a kór mégis bejutott az országba.

Májusban már hiába emeltek ismét kordonokat a határon, a kolerát már nem lehetett megállítani: a csatornázás hiánya és a rossz higiéniai viszonyok miatt a gyilkos kór hihetetlen sebességgel terjedt, különösen az elmaradott vidéki régiókban. A kolerabiztosok – köztük a fiatal Kossuth Lajos – mindent bevetettek a járvány megfékezésének érdekében, a településhatárokat lezárták, a vásárokat betiltották, a fertőzötteket karanténba zárták, a kutakat pedig országszerte bizmutporral fertőtlenítették, de küzdelmük teljesen hiábavalónak bizonyult.

A „méregkeverő” urak ellen vonult a jobbágyság

A korlátozó intézkedések sokaknak nem voltak ínyére, különösen a túlnépesedett és elmaradott északi megyék, Sáros, Zemplén és Szepes lakóit érintette súlyosan a lezárás, hiszen ők idénymunkákból tartották fenn magukat, a kordon miatt pedig nem tudtak eljutni az Alföldre, megszokott munkahelyeikre. A tömeges munkanélküliség és éhínség gyorsan elégedetlenkedésre adott okot, emellett – mivel a bizmutot gyakran alaposan túladagolták a kutakban – terjedni kezdett a híresztelés, miszerint az arisztokrácia szándékosan meg akarja mérgezni a parasztokat, az állítólagos járványt csak a titkos machinációk elfedésére találták ki.

Az első koleralázadás július 17-én, Pesten tört ki, ahol egyetemi diákok próbálták áttörni a budai hajóhíd kordonját – az akción felbuzdulva a pesti plebejus lakosság zavargásokba kezdett, a hatóság azonban gyorsan, még aznap leverte az elégedetlenkedők lázongását. Vidéken azonban nem sikerült ilyen könnyen elintézni a felháborodott tömeget: Zemplén megyében egyszerre több helyen is lázadás robbant ki, amely átterjedt a szomszédos Abaúj, Sáros, Szepes és Gömör megyére is, összesen kb. 45 ezer paraszt fogott fegyvert a „méregkeverő” uraságok ellen. A lázadók között többségében voltak a román és szerb nemzetiségű parasztok, a történészek szerint azonban inkább a jobbágyság elégedetlensége, mintsem nemzetiségi kérdés húzódott meg a háttérben.

Negyedmillió áldozatot szedett a pandémia

A felkelők urasági kúriákat, kastélyokat, templomokat, kocsmákat dúltak fel, egészségügyi biztosokat, hivatalnokokat, földesurakat és papokat vegzáltak, sőt, bizonyos helyeken a zsidó közösséget tették felelőssé a járványért – a halálos áldozatok pontos száma nem ismert, a források szerint 13-15 ember veszíthette életét a zavargások során. A feszültség folyamatosan nőtt, ezért a kormányzat radikális ellenlépésre szánta el magát: a teljhatalmú királyi biztossá kinevezett Eötvös Ignác főispán irányításával 52 századnyi „rendteremtő” katonaságot vezényeltek ki, mely augusztus végére megfékezte a lázadásokat. A részt vevő parasztok közül 119 személyt halálra ítéltek (többeknek később megkegyelmeztek, büntetésüket 5-6 évi börtönre vagy kényszermunkára változtatták), mintegy négyezer főt pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetéssel vagy testi fenyítéssel sújtottak.

A kolera őszre szépen lassan elvonult, októberben pedig a hatóságok feloldották a határzárakat – a betegség azonban addigra már 237 641 emberrel, az akkori magyar lakosság 3 százalékával végzett, a fertőzöttek száma pedig a félmilliót is elérte. A járvány áldozata lett a nyelvújítás vezéralakja, a Zemplén megyében, Széphalmon élő idős Kazinczy Ferenc, Tittel Pál csillagász, a Gellért-hegyi obszervatórium igazgatója, Fekete János országos tárnokmester és az iskolaalapító Veres Pálné édesanyja, Beniczky Pálné Sturmann Karolina is.

A kolera felszínre hozta a társadalmi feszültségeket

A járvány ráirányította a figyelmet az országban élő társadalmi feszültségekre, a parasztság és az úri rétegek közötti mélységes szakadékra: Jókai Mór, aki két évtizeddel később Szomorú napok című regényében elevenítette fel a koleralázadás történetét, elsősorban a parasztok tanulatlanságában és hiszékenységében, illetve az azt kihasználó „pánszláv izgatók” tevékenységében látta a zavargások okát, de egyes uraságok keménykezűségét is felrótta.

A következő nagy kolerajárvány 1848 nyarán ütötte fel a fejét Erdélyben, őszre pedig a fővárost is elérte, országos szinten több áldozatot szedett, mint a forradalom és a szabadságharc, az utolsó jelentős koleravész pedig 1872–73-ban söpört végig Magyarországon. A három járványban összesen több mint egymillió ember halt meg, idővel azonban javultak a higiéniai körülmények, az orvosok pedig felismerték a tiszta ivóvíz fontosságát, így későbbi felbukkanásakor a kolera már nem okozott akkora csapást, mint a 19. század derekán.