A Vibrio cholerae baktérium okozta betegség elsősorban széklettel, hányással, illetve az ezekkel szennyezett víz és nyers élelmiszerek útján terjed, rövid lappangás után súlyos hányást, hasmenést és kiszáradást okoz, a betegek jelentős része néhány napon belül elhalálozik. A kór az Indus és a Gangesz vidékén évszázadok óta honos, Európába a kereskedők hurcolták be az 1820-as években: először Oroszország keleti részén ütötte fel a fejét, majd, miután 1830 őszén I. Miklós cár orosz katonákat vetett be a Lengyelországban kirobbant felkelés megállítására, a kontinens más részein is terjedni kezdett.
Idő előtt feloldották a korlátozásokat – baj lett belőle
A rettegett betegség a Habsburg Birodalomhoz tartozó Galíciába is eljutott, ezért I. Ferenc császár novemberben úgy döntött, komoly intézkedéseket hoz annak érdekében, hogy a „napkeleti epemirigy” ne terjedhessen tovább Ausztria és Magyarország irányába. A Magyar Királyságban létrejött a védekezési stratégia kidolgozásával megbízott, a Helytartótanács, a Királyi Kamara és a Főhadparancsnokság delegáltjaiból álló Vegyes Bizottság, amely decemberben az északi határ lezárásáról döntött: a határzár sikeresen távol tartotta a betegséget, a kezdeti sikereken felbuzdulva azonban idő előtt, márciusban feloldották, így a kór mégis bejutott az országba.
Májusban már hiába emeltek ismét kordonokat a határon, a kolerát már nem lehetett megállítani: a csatornázás hiánya és a rossz higiéniai viszonyok miatt a gyilkos kór hihetetlen sebességgel terjedt, különösen az elmaradott vidéki régiókban. A kolerabiztosok – köztük a fiatal Kossuth Lajos – mindent bevetettek a járvány megfékezésének érdekében, a településhatárokat lezárták, a vásárokat betiltották, a fertőzötteket karanténba zárták, a kutakat pedig országszerte bizmutporral fertőtlenítették, de küzdelmük teljesen hiábavalónak bizonyult.
A „méregkeverő” urak ellen vonult a jobbágyság
A korlátozó intézkedések sokaknak nem voltak ínyére, különösen a túlnépesedett és elmaradott északi megyék, Sáros, Zemplén és Szepes lakóit érintette súlyosan a lezárás, hiszen ők idénymunkákból tartották fenn magukat, a kordon miatt pedig nem tudtak eljutni az Alföldre, megszokott munkahelyeikre. A tömeges munkanélküliség és éhínség gyorsan elégedetlenkedésre adott okot, emellett – mivel a bizmutot gyakran alaposan túladagolták a kutakban – terjedni kezdett a híresztelés, miszerint az arisztokrácia szándékosan meg akarja mérgezni a parasztokat, az állítólagos járványt csak a titkos machinációk elfedésére találták ki.
Az első koleralázadás július 17-én, Pesten tört ki, ahol egyetemi diákok próbálták áttörni a budai hajóhíd kordonját – az akción felbuzdulva a pesti plebejus lakosság zavargásokba kezdett, a hatóság azonban gyorsan, még aznap leverte az elégedetlenkedők lázongását. Vidéken azonban nem sikerült ilyen könnyen elintézni a felháborodott tömeget: Zemplén megyében egyszerre több helyen is lázadás robbant ki, amely átterjedt a szomszédos Abaúj, Sáros, Szepes és Gömör megyére is, összesen kb. 45 ezer paraszt fogott fegyvert a „méregkeverő” uraságok ellen. A lázadók között többségében voltak a román és szerb nemzetiségű parasztok, a történészek szerint azonban inkább a jobbágyság elégedetlensége, mintsem nemzetiségi kérdés húzódott meg a háttérben.
Negyedmillió áldozatot szedett a pandémia
A felkelők urasági kúriákat, kastélyokat, templomokat, kocsmákat dúltak fel, egészségügyi biztosokat, hivatalnokokat, földesurakat és papokat vegzáltak, sőt, bizonyos helyeken a zsidó közösséget tették felelőssé a járványért – a halálos áldozatok pontos száma nem ismert, a források szerint 13-15 ember veszíthette életét a zavargások során. A feszültség folyamatosan nőtt, ezért a kormányzat radikális ellenlépésre szánta el magát: a teljhatalmú királyi biztossá kinevezett Eötvös Ignác főispán irányításával 52 századnyi „rendteremtő” katonaságot vezényeltek ki, mely augusztus végére megfékezte a lázadásokat. A részt vevő parasztok közül 119 személyt halálra ítéltek (többeknek később megkegyelmeztek, büntetésüket 5-6 évi börtönre vagy kényszermunkára változtatták), mintegy négyezer főt pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetéssel vagy testi fenyítéssel sújtottak.
A kolera őszre szépen lassan elvonult, októberben pedig a hatóságok feloldották a határzárakat – a betegség azonban addigra már 237 641 emberrel, az akkori magyar lakosság 3 százalékával végzett, a fertőzöttek száma pedig a félmilliót is elérte. A járvány áldozata lett a nyelvújítás vezéralakja, a Zemplén megyében, Széphalmon élő idős Kazinczy Ferenc, Tittel Pál csillagász, a Gellért-hegyi obszervatórium igazgatója, Fekete János országos tárnokmester és az iskolaalapító Veres Pálné édesanyja, Beniczky Pálné Sturmann Karolina is.
A kolera felszínre hozta a társadalmi feszültségeket
A járvány ráirányította a figyelmet az országban élő társadalmi feszültségekre, a parasztság és az úri rétegek közötti mélységes szakadékra: Jókai Mór, aki két évtizeddel később Szomorú napok című regényében elevenítette fel a koleralázadás történetét, elsősorban a parasztok tanulatlanságában és hiszékenységében, illetve az azt kihasználó „pánszláv izgatók” tevékenységében látta a zavargások okát, de egyes uraságok keménykezűségét is felrótta.
A következő nagy kolerajárvány 1848 nyarán ütötte fel a fejét Erdélyben, őszre pedig a fővárost is elérte, országos szinten több áldozatot szedett, mint a forradalom és a szabadságharc, az utolsó jelentős koleravész pedig 1872–73-ban söpört végig Magyarországon. A három járványban összesen több mint egymillió ember halt meg, idővel azonban javultak a higiéniai körülmények, az orvosok pedig felismerték a tiszta ivóvíz fontosságát, így későbbi felbukkanásakor a kolera már nem okozott akkora csapást, mint a 19. század derekán.
Három szakácskönyv ingyenes szállítással!
Mentes Anyu szakácskönyveit azoknak ajánljuk, akik egészségük érdekében vagy meggyőződésből különleges étrendet követnek, de azoknak is, akik csak inspirációt, új ízeket keresnek.
MOST INGYENES HÁZHOZSZÁLLÍTÁSSAL!
Tekintsd meg ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
