Kötélmászás – 1896, 1904, 1906, 1924, 1932
A kezdetek kezdetén az iskolai testnevelésórák réme, a kötélmászás is olimpiai sportágnak számított: az 1896-ban Athénban rendezett első modern olimpián 14 méteres, a későbbi játékokon pedig 7 méteres kötélen kellett felhúzniuk magukat a versenyzőknek, a győztes természetesen az lett, aki a leghamarabb ért fel a csúcsra. A versenyszámot hosszú kihagyás után az 1924-es és az 1932-es olimpián is felélesztették, ezt követően azonban végleg leáldozott a csillaga.
Sportlövészet élő galambra – 1900
A sportlövészet szintén az első újkori olimpiától kezdve része a nyári játékok programjának, azonban – és szerencsére – csupán egyszer fordult elő, hogy agyaggalambok helyett hús-vér madarakra is célozhattak a versenyzők. A második, Párizsban megrendezett olimpián külön versenyszámként szerepelt a galamblövészet, melyben egy csapat tollas jószágot egyszerre engedtek a levegőbe, az aranyérmet pedig az nyerte, aki minél többet leterített a felröppenő madarakból – a becslések szerint kb. 300 galamb pusztult el, és 21 találatával a belga Leon de Lunden állhatott a dobogó legfelső fokára.
A versenyszám nemcsak körülményesnek, de igen kegyetlennek is bizonyult, ezért a következő olimpia programjában már nem kapott helyet: máig az 1900-as galamblövészet az egyetlen alkalom, hogy állatokat szándékosan öltek meg a versenyek alatt.
Hőlégballonozás – 1900
Szintén az 1900-as párizsi eseményen debütált a 19–20. század fordulóján népszerűnek számító hőlégballonozás mint olimpiai sportág: a számban 61 versenyző mérettette meg magát, a szabályok szerint azonban csak amatőrök emelkedhettek a levegőbe, a profi ballonpilóták szigorúan ki voltak zárva. A zsűri az értékelésnél figyelembe vette, hogy a ballonok milyen magasra emelkedtek, mennyi időt töltöttek a levegőben, milyen távolságot tettek meg, illetve visszaérkezéskor menyire szépen sikerült a landolás – az aranyérmet a francia Henry de la Vaulx zsebelte be, aki két világrekordot is felállított repülésével, a ballonozás szerelmesei azonban nem örülhettek sokáig, a következő olimpia programjában már nem kapott helyet kedvenc légi sportjuk.
Motorcsónakázás – 1900, 1908
A hőlégballonozás mellett egy másik technikai sport, a motorcsónakázás is szerepelt a korai olimpiák versenyszámai között: a járművek hosszától függően három kategóriában (6,5–8 méter, 30 méter alatt, illetve kötetlen hossz) is megmérethették magukat a nevezők, akiknek 40 tengeri mérföldet kellett megtenniük a nyílt vízen. A sportág népszerűségét azonban több dolog is aláásta: a kezdetleges technikai adottságok miatt a motorcsónakok maximum 30 km/h sebességgel tudtak haladni, a megtett táv okán a közönség nem tudta végigkövetni a versenyeket, az 1908-as londoni játékokon pedig a kilenc megmérettetésből hatot lefújtak a rossz időjárás miatt.
Nem csoda, hogy a motorcsónakázás ezt követően végleg kikerült a programból, és nem is valószínű, hogy valaha visszatér oda, ugyanis az Olimpiai Charta ma már tiltja a technikai sportok szereplését.
Pisztolypárbaj – 1906, 1908
Az úri nézeteltérések klasszikus elintézési módja, a pisztolypárbaj két alkalommal – az 1906-as (nem hivatalosnak számító) athéni játékokon versenyszámként, két évvel később Londonban már csak bemutató sportágként – is helyet kapott az olimpián. Az első alkalommal a versenyzők viaszbábukra lőttek, a feladat a bábu mellére festett céltábla minél pontosabb eltalálása volt, a brit fővárosban rendezett játékokon azonban egymásra kellett célozniuk a feleknek: ugyan a pisztolyok vaktölténnyel voltak felszerelve, a párbajozók pedig fémsisakot és vastagon kitömött ruhát viseltek, több személyi sérülés is történt, melyek miatt az olimpiai bizottság mindörökre törölte a programból a látványos, de nem éppen veszélytelen versenyszámot.
Síjöring – 1928
A svájci St. Moritzban megrendezett, második téli olimpián élvezhették a nézők először és utoljára a síjöring névre hallgató – az elnevezés a norvég skikjøring vagyis „sívezetés” szóból származik – sportot, melyben egy kutya vagy ló húzza a síléceken haladó versenyzőket, utóbbi esetben az állat hátán gyakran nem ül lovas, így a mutatvány különösen veszélyesnek számít. A résztvevők azonos időben haladtak a pályán, melyen nem voltak akadályok, végül a dobogó mindhárom helyére svájci versenyzők állhattak fel – a bemutató sportként szereplő síjöring azonban nem aratott különösebb sikert, ezért soha többet nem hozták vissza a programba.
Egyéni szinkronúszás – 1984–1992
Az egyéni vagy egyszemélyes szinkronúszás elnevezés önmagában ellentmondásnak hat, nem csoda, hogy sokan nem tudtak mit kezdeni az inkább vízibalettra emlékeztető versenyszámmal, melyben a résztvevők zenére mutattak be különböző mozdulatokat a medencében (vagyis a magyarázat szerint a „zenével szinkronban” mozogtak). A furcsa úszószám az 1984-es Los Angeles-i olimpia programjában debütált – az aranyérmet az amerikai Tracie Ruiz hozta el –, az 1992-es barcelonai játékokat követően azonban, teljesen érthető módon, végleg kikerült a menetrendből.
Görhoki – 1992
Az említett barcelonai olimpia szervezői úgy gondolták, ne csak a téli olimpia nézői élvezhessék a hokimeccsek izgalmait, ezért felvették a programba a jégkorcsolya helyett görkorcsolyával játszott „nyári hokit”: a sportág természetesen csekély érdeklődésre tartott számot, és Barcelona után soha többet nem kapott helyet a játékokon, így máig az argentin csapat birtokolja az egyetlen olimpiai görhoki-aranyérmet.
