fotó halott

A viktoriánus kor szokásaiba bőven belefért, hogy ilyen módon vegyenek végső búcsút szeretteiktől: az elhunyt gyerekek testvéreik közt vagy szüleik karjaiban pihennek, esetleg kidrótozva támasztották meg őket, hogy még egyszer, utoljára beállhassanak a testvérsorba. A felnőttek furcsa, a természetestől eltérő pózban pihennek ezeken a képeken, legtöbbször a csukott szem és a többiekénél élesebb arcvonások árulják el őket igazán – bár van, hogy utólag a csukott szemre festették tekintetüket. Miért cselekedtek így ebben a korban?

A halottal való viszony más volt  

A halállal való viszony egészen más volt a viktoriánus érában, mint ma: az életnek olyannyira szerves része volt, hogy egy gyermek elvesztése egyáltalán nem számított ritkaságnak. A fényképezés viszont annál inkább, így

Diftéria, tífusz, kolera – a betegségek tombolása meglehetősen magas halálozási adatokkal járt. Az időszak nevét kölcsönző Viktória királynő férje, Albert herceg is hastífuszban hunyt el: Viktória hosszan és látványosan gyászolta őt, így a veszteség láthatóvá tétele nem volt idegen a kor embere számára.

A szülők ugyanakkor szerették volna, ha megőrizhetik őket is emlékeikben: ezért készülhetett sok elhunyt csecsemőről még egy utolsó fotó, amelyen a holttestet épp úgy kezelték, ahogyan egy élő emberrel vagy talán inkább egy babával cselekedtek volna. Apró jelek utalhatnak arra, hogy a gyermek már nem él, de ugyanúgy felöltöztették, játékokkal vették körbe, és pózoltak vele, mintha még köztük lenne.

A fotó örök emlék

Ezek a képek afféle memento moriként szolgáltak – az ilyen tárgyaknak már korábban is divatja volt, csak akkor inkább levágott hajtincseket, viasszal levett arcmásokat, szobrokat vagy festményeket használtak arra, hogy a szeretett rokonra emlékezhessenek. A fényképezés térnyerésével azonban új eszközt kaptak kezükbe az emberek: ez minden korábbinál élesebben tudta megőrizni a kedves halott énjét, arcmását.

A dagerrotípiák készíttetése még nagyon költséges volt, az 1800-as évek közepére azonban már fejlődött annyit a fotózás, hogy

Így egyre több alkalommal készült kép a kisgyermekekről, akik védőoltások híján a fertőző betegségek javába akár bele is halhattak.

Ma már furcsállnánk, ha valaki holttal fotózkodna

Nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is megjelennek ugyanakkor ezeken a halál után készült családi fotókon. Ahogyan a gyerekek körbeveszik halott testvérüket vagy a szülők ölükbe elhunyt gyermeküket, ugyanúgy ölelik át a gyermekek elhunyt édesanyjukat, vagy ülnek le eltávozott édesapjuk mellé. A halottakat gyakran vették körbe virágokkal, gyermekként kedvenc játékaikkal, emellett az is elárulja őket, hogy az ekkoriban még meglehetősen hosszú expozíciós idővel dolgozó fotózás alatt az élők bizony meg-megmozdultak, így vonásaik kissé elmosódtak a képen, ám a holtak valóban mozdulatlanok maradtak, vonásaik ezért túlvilági élességgel ragyognak ki a fotókról. Az is elárulja őket, hogy sokszor természetellenes, rózsásra festett orcákkal kerültek a fényképezőgépek elé. A különböző országokban különböző divatirányzatai voltak az efféle fényképeknek: Európában például gyakran ábrázolták a koporsójukban fekve, gyászolók körében az elhunytat, míg Amerikában ez nem igazán volt „divatos”.

Sok családban ez volt az egyetlen alkalom, amikor mindenki összeáll egy képre: a fotók általában a családok otthonában készültek el,

a halálban pedig a szépséget igyekeztek megragadni.

A javuló közegészségügyi állapotok és a betegségekkel való sikeresebb megküzdés eredményeképp aztán háttérbe szorult a műfaj – mely irányába a ma emberének szüntelen érdeklődése érthető, még akkor is, ha ma már senki sem szeretne elhunyt szerettéről fotót birtokolni, viszont a még életében elkészített képek segítenek megőrizni vonásait emlékezetünkben.