föld gyaloglás

Több mint két évvel azután, hogy a testvérpár elindult föld körüli útjára, David és John Kunst Afganisztán köves pusztaságát járta. Útjuk talán legnehezebb szakasza volt ez: víznek, az öszvérüknek fűnek, ételnek vagy menedéknek a több mint 50 Celsius-fokkal tűző nap elől nyoma sem volt. És ez még csak egy apró szelete volt annak, amiért a közép-ázsiai országon való átkelés embert próbáló feladatnak bizonyult. 1972. október 21-én éjszaka banditák vették körül a testvérek táborát.

„A holdfényben a sötét, turbános alakok mintha siklottak volna felénk a levegőben”

– írta könyvében David. Egy figyelmeztető lövéssel megpróbálta elriasztani őket, és egy rövid pillanatra úgy tűnt, ez sikerült is: a rablók visszahúzódtak az árnyékok közé. Aztán egyik pillanatról a másikra elszabadult a pokol. 

Lövések dördültek – az egyik David mellkasát találta el, hogy Johnnal mi történt, arról ekkor még fogalma sem volt. Amikor a banditák leszedték a karóráját és kifosztották, halottnak tettette magát. Miután elvonultak, odakúszott testvéréhez, hogy megvizsgálja, de a pulzusát nem tudta kitapintani.

„Egész életemben sosem éreztem magam olyan magányosnak, mint akkor”

– emlékezett vissza azokra a szörnyű percekre. 

Több karaván is elhaladt táboruk mellett, ám megállni nem mertek. Végül egy dzsippel katonák érkeztek, akik Kabulba szállították a párost. Davidnek hatalmas szerencséje volt: a golyó a mellkasát járta át és a tüdejét is megsértette, ám a szívét és a gerincét elkerülte. John nem élte túl a támadást. David még a kórházban feküdt, amikor 7 évvel fiatalabb öccsét eltemették. A föld körüli út csúfos, tragikus kudarccal ért véget – legalábbis ezt gondolta mindenki.

Így indult a föld körüli gyaloglás

A testvérpár két évvel korábban indult el a Minnesota államban található Waseca városából. Az ötletet egy munkahelyi beszélgetés adta, amely során David kollégájával, Rick Ebensteinerrel arról beszélgetett a város filmszínházának vetítőtermében, hogy milyen jó lenne valahol máshol lenni. „Olyasmit kellene tenni, amit még soha senki nem csinált, és valószínűleg soha többé nem is fog” – hangzott el, és a gondolat szöget ütött az akkor 30 éves David fejében.

Nem kellett sokáig győzködnie öccsét: Johnnak is azonnal megtetszett az ötlet.

Pártfogókat is sikerült szerezniük: egy bankár, bizonyos Hal Greenwood anyagilag támogatta a kalandot, Hubert Humphrey, az Egyesült Államok 36. elnökének helyettese pedig ajánlólevelet írt nekik, amelyben vendégszeretetet és segítséget kért a párosnak, akik mindketten „kiváló jellemű emberek”. A méltatás sok ajtót megnyitott a Kunst-testvérek számára, városok és megyék, követségek és különféle intézmények látták őket szívesen. A kezdeti sikeren felbuzdulva elhatározták, hogy gyaloglásukkal az UNICEF-nek gyűjtenek adományokat. Igaz utóbb kiderült: mindössze pár ezer dollár sikerült összeszedniük a humanitárius missziókkal foglalkozó ENSZ-szervezetnek.

Ezt az útvonalat követték a testvérek:

Hogy útjukat valamelyest megkönnyítsék, egy öszvérre pakolták felszerelésüket, az állat ráadásul azt is lehetetlenné tette, hogy stoppoljanak, így növelve teljesítményük hitelességét. A teherhordót a régi szójátékot felelevenítve „Willie Make It”-nek nevezték. (A név egy régi, nehezen lefordítható, sosem létezett könyvre utal, amelyet viccként mondogattak egykor, többek között Dél-Karolina államban: „50 yards to the outhouse by Willy Makit, cover illustrated by Betty Wont” – a vicc lényege, hogy Willy vezetékneve kimondva megegyezik a sikerül ige hangzásával, míg Bettyé a nem sikerülével.) Az öszvért persze az út során le kellett cserélni (például az óceánokon való átkeléseknél) – így Willie Make It-et „Willie Make It II”, „Will Willie Make It” és „Willie Will Make It” követte.

Útjuk első szakasza – még az amerikai kontinensen – kellemesen telt. Az újságok beszámolóinak köszönhetően szinte mindenki hallott a kezdeményezésről, így sokan kínáltak a Kunst-testvéreknek szállást éjszakára. Olykor parkokban táboroztak le, egyszer pedig egy ohiói börtönben aludtak. Augusztusban három napra a harmadik Kunst-fivér, Pete is csatlakozott hozzájuk, aki elválásukkor megfogadta:

ha valamelyikükkel történne valami, a helyébe lép, és folytatja az utat.

Európában szívesen fogadták őket

New Yorkból Portugáliába repültek, ahol a helyiektől új öszvért kaptak. Útjuk ezen szakaszán jó tempóban tudtak haladni: egy nap általában 24 kilométert tettek meg. A francia Riviérára egészen különleges időpontban érkeztek meg 1971 májusában.

„Ott voltunk a templomban, amikor Mick Jagger, a Rolling Stones énekese megnősült”

– mondta az idősebb Kunst. Nem sokkal később Monacóba értek, ahol Grácia hercegné, Grace Kelly színésznő is fogadta őket. Öszvérük egyik korábban levett patkójával mint szerencsehozó talizmánnal ajándékozták meg, miután a hercegnő megkérdezte, nem rúg-e a teherhordó. Olaszországban Thor Heyerdahl híres utazóval is összefutottak, aki méltatta őket szüleiknek írt levelében, amiért „modern világunkban, ahol a közös eszmény a kényelem, képesek egy ilyen nehéz feladat elvégzésére”.

Jugoszlávián és Bulgárián keresztül eseménytelen volt az útjuk, ám támogatójuk, Humphrey minden diplomáciai igyekezete ellenére a Szovjetunióba nem engedték be őket. Noha Törökországban a gyerekek kővel dobálták meg őket, az országban teleltek: az amerikai követség egy lakást bocsátott a rendelkezésükre Ankarában. Amikor Törökország után átléptek Iránból Afganisztánba, föld körüli útjuk nagyjából felét tették meg. A közép-ázsiai országban állami hivatalnokok köszöntötték őket, és rendőrkíséretet adtak melléjük. Amikor elhagyták Kabult, úgy gondolták, afganisztáni útjuk nehezén túl vannak, így búcsút intettek kísérőiknek.

A második nekifutás

A szörnyű tragédia után David hazautazott Minnesotába, hogy teljesen felgyógyuljon. Hosszú ideig azonban nem volt maradása, rövidesen tervezgetni kezdett.

„Befejezem, amit a bátyámmal elkezdtünk, hogy halála ne legyen értelmetlen”

– mondta. 1973 márciusában visszautazott a támadás helyszínére, de nem egyedül: Pete állta a szavát, amelyet majdnem három évvel korábban adott, és John helyére lépett. „Hatalmas bátorságról és kitartásról tett tanúbizonyságot” – írta Davidről Grace Kelly levelében.

A páros a Haibar-hágón keresztül átkelt Pakisztánba, ám az a reményük füstbe ment, hogy Kínán keresztül mintegy 1600 kilométerrel lerövidíthetik gyaloglásukat. Henry Kissinger, aki akkoriban az USA nemzetbiztonsági tanácsadója volt, megpróbálni sem volt hajlandó diplomácia csatornákon keresztül elintézni a belépést. „Korábbi hasonló erőfeszítések miatt kételkedem abban, hogy a beavatkozásunk hatékony lenne” – írta a politikus Humphrey-nak.

Így maradt a fárasztó és hosszadalmas gyaloglás Indián keresztül. Pete vesefertőzést kapott, így Davidnek egyedül kellett visszavernie banditák támadását – ez a küzdelem szerencsésebben végződött, mint az afganisztáni.

Sorsdöntő találkozás

Burmába (ma: Mianmar) sem engedték őket belépni, így úgy döntöttek, hogy Ausztráliába repülnek: Perthben szálltak le, ahol David találkozott Jenni Samuellel, egy tanítónővel, aki később a második felesége lett.

„1973 decemberében David Kunst szó szerint besétált az életembe”

– emlékezett vissza később a nő, akinek nagyon imponált a vállalkozás. Perthből indultak keletre, Sydney felé. Útjuk ezen szakasza nagyon megterhelő volt – inkább mentálisan, mint fizikailag. Naplóikban éjszakai táboruk helyzetét többször jellemezték úgy, hogy a „semmi közepén” vagy „valahol nyílt vidéken”. Pete nem is bírta sokáig: hazautazott Minnesotába, hogy a családjával lehessen. Nem sokkal később a teherhordó öszvér, Will Willie Make It elpusztult. David ott maradt a „semmi közepén” egy kocsival, amelyet nem volt ki vagy mi húzzon. „Remek ötletem támadt. Mit szólna Samuel, ha megkérném, hogy jöjjön ide, és vontassa nekem a szekeret az út hátralévő részén Sydney-ig? Én pedig mellette sétálnék, és beszélgethetnénk” – írta David visszaemlékezésiben. Így is történt.

1974 júliusában David Sydneyből Los Angelesbe repült, hogy nekivágjon útja utolsó szakaszának. Miután átkelt Nevada, Arizona, Utah, Colorado, Nebraska és Iowa államokon, az utolsó kilométereken ismét csatlakozott hozzá Pete, valamint az ötletadó Rick Ebensteiner és felesége.

Nem mindenki fogadta azonban Davidet kitörő örömmel. Ezek között volt felesége, Jan, akivel nemsokkal később el is váltak egymástól. Nem csoda, hiszen David három gyereket hagyott ott, amikor világ körüli útjára indult.

„Mindig is tudtam, hogy egyszer valami ilyen őrültséget fogsz csinálni”

– mondta az asszony férjének még a vállalkozás kezdetén. A tömeg persze ennek ellenére nagy ünnepléssel üdvözölte Wasecában. „Két Kunst-testvér indult el ezen az úton, és azt ígértük, hogy két Kunst-testvér is fogja befejezni” – mondta az összegyűlteknek a férfi.

David összesen 23 250 kilométert tett meg, útja során 4 év alatt 13 országon haladt keresztül. Tettével bekerült a Guinness-rekordok Könyvébe, mint az első ember, aki körbegyalogolta a földet.

Olvasd el, hogyan utazta körbe a Földet egy nő 72 nap alatt.