Afganisztán angol háború William Brydon

Amikor a hírekben a kaotikus afganisztáni állapotokat látjuk, és azzal szembesülünk, hogy a világ legnagyobb szuperhatalma kényszerül szövetségeseivel kivonulni az országból, talán eszünkbe jut, hogy nem ők az első nemzet, akikkel az afgánok csúful elbántak. Nagy Sándor óta birodalmak szereztek keserű tapasztalatot ezen a vidéken, és újra meg újra ráébresztették a megszállókat, hogy ezt a földet meg lehet hódítani, de megtartani nem. Ilyen irányú tapasztalatot nem csupán a szovjetek vagy az amerikaiak szereztek: korábban az angolok is így jártak.

Az 1815. júniusi waterlooi csata után, amikor Bonaparte Napóleon végleg vereséget szenvedett, a Brit Birodalom volt a korszak legnagyobb szuperhatalma. Nagyhatalmi vetélytársnak egyedül Oroszország maradt meg, és ő is kizárólag a közép-ázsiai területeken. A brit birodalom ázsiai terjeszkedése során az 1830-as években került közvetlen szomszédságba a cári Oroszországgal. 

Nagyhatalmak játszótere

Az orosz birodalom ebben az időben a Kaukázus és a Kaszpi-tenger vidékén foglalt el területeket: perzsiai hegemóniáját ekkorra megerősítette, és 1828-ra Azerbajdzsán is az érdekeltségébe került. A közép-ázsiai orosz terjeszkedés komoly aggodalmat keltett Brit Indiában, amelyet ebben az időben a Kelet-indiai Társaság és az angol kormány együtt vezetett. A középkori fejlettségi szinten megrekedt Afganisztáni Emirátus tehát az 1830-as évek végén az angol és az orosz birodalom határmezsgyéjének számított. A következő évtizedekben három háborút is vívott a megszálló angolokkal.  

A két ország közötti első összecsapás 1838–1842 között zajlott. A háború decemberben az angolok támadásával indult, céljuk az oroszbarát uralkodó, Duszt Muhammad elmozdítása volt. 1839 márciusában elérték a ma Észak-Pakisztánban található Kettát, majd ezután egy hónappal később lényegében harc nélkül foglalták el Kandahart. Júliusban megtámadták a stratégiailag legfontosabb Gházni erődjét, és döntő győzelmet arattak az afgánok felett, akiket Duszt Muhammad fia vezetett. Apja a harcok alatt Bokharába menekült. Az angolok ezután saját bábjukat, Sah Sudzsát ültették a helyére. Az inváziós erők parancsnoka Sir John Keane volt, és William Hay MacNaghten képviselte a brit koronát az afgán udvarban az elkövetkező években.

Miután gyors győzelmet arattak, a brit csapatok nagy része visszatért Indiába. Csak egy nagyjából 5000 főt számláló alakulatot hagytak afgán földön, akik feladata Sudzsa trónon tartása volt. Azonban hamar kiderült, hogy ez a kontingens nem lesz elég hatalmának megtartására, mert az afgánok nem vették jó néven az arrogáns angol megszállást. Ezért MacNaghten a harci morál fenntartása miatt indiai katonáinak engedélyezte, hogy családjuk is afgán területre költözhessen. Ez azonban csak olaj volt a tűzre, mert ezt az afgánok a vallásilag is eltérő megszálló katonák hosszú távú letelepedésének, és így egy tartós megszállás egyértelmű jelének vették.

Végzetes félreértések

Miután többször próbált sikertelenül visszatérni afgán földre, Duszt Muhammad 1840-ben végül megadta magát a megszálló brit csapatoknak, akik ezután száműzték Indiába. Az angolok az elkövetkező időszakban a jól bevált módszerekhez nyúltak: a fegyveres megszállás mellett a számtalan törzs vezetőjét ajándékokkal és jelentős pénzösszegekkel korrumpálták. Azonban hamar kiderült, hogy a hűséget pénzen sem igen tudják megvásárolni, mert amikor a rendszeres pénzjuttatás összegét csökkenteni akarták, a törzsek vezetői az angolok ellen fordultak. A helyzet 1841 őszére oda jutott, hogy nagy részük az afgán ellenállás vezetője, Akbar Khán mellé állt, de színleg az angol megszállók pártján álltak. Nem túlzás, ha párhuzamot vonunk az akkori és a mostani helyzet között, mert a megszállók már akkor is nemcsak alábecsülték a rájuk leselkedő veszélyt, hanem totálisan félre is értelmezték a fennálló helyzetet. Ahogy napjainkban is.

Az angolokat a minél előbbi menekülés helyett tehát az kötötte le, hogy mihamarabb megegyezésre jussanak a felkelőket vezető Akbar Khánnal. Ezért igyekeztek összehozni egy titkos találkozót, amelyen aztán MacNaghten felajánlotta Akbar Khánnak a nagyvezíri posztot. Egyetlen kérése az volt cserébe, hogy nyugtassa meg a feltüzelt afgán törzseket.

Az azonban nem az afgán vezérnek köszönhető, hogy amikor az angolokat Kabulban éppen a börtönükbe szállították, a feldühödött tömeg meglincselte őket. Visszaemlékezések szerint a tömeg MacNaghten feldarabolt holttestével ünnepelt a város utcáin. A megszállók a következőkben meg sem próbáltak erőt mutatni az afgánokkal szemben, hanem keleti emberek szemében rendkívüli gyávaságként laktanyáikban maradtak. Ennek oka a brit parancsnokok közötti konfliktusokra vezethető vissza. E passzivitás a saját csapatok demoralizálása mellett természetesen további támadásokra ösztönözte az afgánokat.

Futás az életért

Miután az angolok is belátták, hogy most már puszta életben maradásuk a cél, 1842. január 1-jén megállapodtak a felkelőkkel, hogy azonnali hatállyal békésen kivonulnak az országból. A távozó expedíciós erő száma mintegy 15–16 ezer főre volt tehető, ebből a harcoló alakulatok száma nem volt több mint 4500–5000 katona, döntő többségük indiai. Kísérőik főként a katonák családtagjai és teherhordók, szakácsok, tolmácsok voltak. Január 9-én Akbar követet küldött a visszavonulókhoz, hogy ha az összes nőt és gyermeket túszul adják számára, nem lesz bántódásuk, ellenkező esetben nem tudja garantálni épségüket. A tárgyalások őszinteségét jól mutatja, hogy míg az angol tisztek némelyike által beszélt perzsa nyelven arról beszéltek egymással az afgánok, hogy megkímélik az életüket, az angolok által nem beszélt pastu nyelven arról beszéltek, hogy nem hagynak életben senkit.

A vert hadként távozó briteknek a következő hetekben volt alkalmuk megtapasztalni a kegyetlen afgán időjárást is: Dzsálálábád felé vonulva a 2–3000 méteres hágókon hatalmas hóban, elviselhetetlen napi hőingadozással találkoztak. És afgán törzsekkel, akik meglepetésszerű támadásaikkal tizedelték a visszavonulókat. Az angolok hiába adtak korábban tisztjeik közül túszokat Akbar Khannak, a támadókat ez cseppet sem érdekelte. Elsősorban a civil kísérőket fosztogatták, és gyilkolták, de rengeteg katonával is végeztek. A menekülő brit sereg létszáma viharos sebességgel olvadt, lényegében a hazafelé vezető utat mindenhol kifosztott holttestek szegélyezték. A legtöbben sátraikat is hátrahagyták, ennek következtében rengetegen fagytak meg az utak mentén. Sokuknak ujjai is elfagytak, ezért már fegyvereiket sem tudták elsütni, amikor újra és újra megtámadták őket.

Az egyszemélyes hadsereg

Az utolsó, néhány tucatnyi katona Gandamaknál ütközött meg a támadókkal, addigra már hetek óta éheztek, sokuk súlyos fagyási sérüléseket szenvedett, és az állandó rajtaütések felőrölték idegeiket. Az, hogy ennivaló nélkül maradtak, annak a végzetes hibának is köszönhető, hogy az élelmiszerraktár a kabuli brit laktanyán kívül volt, amit már a felkelés elején elfoglaltak a lázadók.

Az utolsó csatározásokat követően a fogságba esett brit gyalogosokat valószínűleg lemészárolták,

A későbbiekben 1852-ben Brydon részt vett a második angol–burmai háborúban is. 1857-ben ezredorvosként szolgált az indiai Lakhnauban, majd visszavonult és 1873-ban bekövetkezett haláláig Skóciában élt. A brit sereggel tartó nők és gyermekek közül sokat az afgán törzsek fogságba ejtettek; közülük többet feleségül vett elrablójuk. A visszavonuláskor elrabolt gyerekeket, akiket később a 20. század elején, egy újabb brit intervenció idején az elesett katonák gyerekeiként azonosítottak, afgán családok sajátjaikként nevelték fel.

További angol próbálkozások

A komoly katonai kudarc és Sah Sudzsát meggyilkolása 1842 áprilisában komoly szerepet játszott abban, hogy a bosszúra éhes angolok nem sokkal később ismét Afganisztán területére léptek. Ezután megölték Akbar Khant, seregét pedig megsemmisítették. Szeptemberben visszafoglalták Kabult és a földig rombolták, csak ezután vonultak vissza Indiába. Duszt Muhammadot visszahozták indiai száműzetéséből, majd visszaültették a trónra, ezután 1863-ban bekövetkezett haláláig uralkodott. A hagyomány szerint ő azon kevés afgán uralkodók közé tartozik, akik az elmúlt ezer évben természetes halállal haltak meg.

Afganisztán ezután névleg független lett, de elhelyezkedésénél fogva a két világhatalom közötti nagyhatalmi játszma egyik fontos színtere maradt. Az angolok még két háborút indítottak az ország ellen, sikertelenül, a folytatást pedig ismerjük. Egyik nagyhatalom sem bírt az országgal. Az angolok, akiknek igencsak megtépázta a tekintélyét a hadjárat, az áldozatok emlékére Indiában a mumbai Navy Nagarban Szent János evangélista tiszteletére templomot emeltek. A közismertebb nevén Afgán Templomot 1852-ben szentelték fel.