Saját nevük sem lehetett a luxusvonat rabszolgáinak: így éltek a Pullman-portások

A luxusvonatkocsikat gyártó George Pullman igazi amerikai self-made-manként hozta létre vállalatát, melynek terméke, a pullmankocsi fogalommá vált. De nemcsak az elegáns háló- és étkezőkocsik, hanem azok személyzete is fontos részét képezi az amerikai történelemnek: az egykori rabszolgákból toborzott vonatinasok megalázó fizetésért dolgoztak éjt nappallá téve, munkájukban napi szinten érte őket megaláztatás, a Pullman-portás munkakör mégis – mivel ritka módon állandó megélhetést jelentett – feketék több nemzedéke számára volt csábító. A vonatinasok alapították az első afroamerikai munkásszakszervezetet, mely letette a polgárjogi mozgalom alapjait.

Aranyásóból a vasút császára

Az 1831-ben született George Mortimer Pullman feltaláló apjától örökölte üzleti érzékét és az innovációk iránti fogékonyságát. Amikor apja viszonylag fiatalon meghalt, George vette át a családi vállalkozások vezetését, ami elég sok utazással járt – ekkor tapasztalta meg első kézből, mennyire kényelmetlenek és zsúfoltak a korabeli vonatok. Ezért barátjával, Benjamin C. Fielddel egy kisebb vonattársaság megrendelésére minden luxust kielégítő, fekvőhelyekkel ellátott, alvásra is alkalmas vasúti kocsit terveztek. A polgárháború idején, 1863-ban Pullman Coloradóba utazott és aranyásónak szegődött: sikerült is lelőhelyre bukkannia, a talált arany ellenértékéből pedig megvalósíthatta legnagyobb álmát: vasúti kocsikat gyártó céget alapított.

A vállalkozás rendkívül sikeresnek bizonyult: az általa tervezett hálókocsik, melyekből nem sajnálta a luxust – hatalmas fotelek, légkondicionálás, elegáns díszítések várták az utasokat –, hamar nagyon népszerűek lettek. A cég felfutásához egy kissé ízléstelen marketingfogás is hozzájárult: Pullman kapcsolatai révén elintézte, hogy a meggyilkolt Lincoln elnök holttestét az ő hálókocsijában szállítsák el Washingtonból. A sínek mentén több százezren rótták le kegyeletüket az elnök előtt, és így persze megcsodálhatták az elegáns hálókocsit is. Hamarosan megszületett az étkezőkocsi ötlete is, így már egész utazó hotel állt a vendégek rendelkezésére. Az utasok rajongtak az újfajta közlekedési módért, a nagyközönség pár éven belül már Pullman nevével kapcsolta össze a luxusvagonokat, özönlöttek a megrendelések az élelmes üzletember cégéhez. A Union Pacific vasúttársaságnak is ő szállította a kocsikat, milliók utaztak Pullman-vagonokban.

Láthatatlan inasokat szeretett volna

Pullman nem érte be annyival, hogy háló- és étkezővagonjaiban a lehető legmodernebb és legsokoldalúbb felszereltséget biztosítsa az utasoknak: személyzetet is szeretett volna, akik amolyan vasúti pincérként és inasként segítenek nekik a hosszú vonatút során. Az üzletembernek kapóra jött a polgárháború vége és a rabszolgák felszabadítása – úgy gondolta, a rengeteg munka nélkül maradt egykori rabszolgából kiváló munkaerőt toborozhat, akik a ház körüli teendők ellátásában alapos szolgálói rutint szereztek, és olyan alacsony bérért is hajlandók dolgozni, melyet bárki más (vagyis bármelyik fehér ember) azonnal visszautasítana. Pullmant „esztétikai megfontolások” is vezették: úgy gondolta, az afroamerikai vonatinasok sötétebb bőrszíne elrejti őket a gazdag, fehér utasok elől, mintegy beleolvadnak a környezetbe, és így nem zavarják az utazási élményt.

Megszületett tehát a Pullman-portás munkakör, mely a kocsikhoz hasonlóan néhány éven belül igazi fogalommá vált. Az állás betöltőinek – akik mindannyian fekete férfiak voltak – egyszerre kellett hordárként, pincérként és inasként szolgálniuk az utazókat, de esténként szórakoztatták is őket, és ha kellett, még az elszakadt ruhákat, leesett gombokat is megvarrták. A portásokat – valódi keresztnevüktől függetlenül – egységesen George-nak szólították a vendégek, utalásként a cégtulajdonos keresztnevére, és a rabszolgákkal szembeni lealacsonyító bánásmódot idézve szívesen ugráltatták őket. Az egységesített keresztnév senkit sem zavart, csak sok évvel később, 1914-ben alakult viccből egy társaság, melyben valódi George-ok tömörültek abból a célból, hogy tüntessenek keresztnevük ilyen módon történő lealacsonyítása mellett. A klub idővel több mint 45 ezer tagot számlált, akik között a híres baseballjátékos, George „Babe” Ruth, a francia miniszterelnök Georges Clemenceau és V. György brit király is szerepelt.

Nehéz élet volt, mégis sokan erről álmodtak

A Pullman-portások négyszáz órát dolgoztak és mintegy húszezer kilométert vonatoztak havonta nevetséges fizetésért, amit a borravalóval igyekeztek vállalható szintre kiegészíteni – ez még inkább rájuk égette a fekete szolgálók körül kialakult sztereotípiákat, hiszen a minél nagyobb jutalom érdekében próbáltak a lehető legtöbbet hajlongani és minden parancsra azonnal ugrani, és szélesen mosolyogva tűrték a megalázást. A dolgozóknak maguknak kellett gondoskodniuk az egyenruhájukról és a cipőjükről, melyet saját költségükön kellett mosniuk, tisztítaniuk. A reggeliért, ebédért, vacsoráért is fizetniük kellett, és csak igen rövid pihenőidőket élvezhettek. Csak szolgálóként léphettek be az elegáns háló- és étkezőkocsikba, nekik maguknak a jóval puritánabb dohányzókocsikban kellett utazniuk, ahol egyszerű kanapén aludtak.

A mostoha körülmények ellenére a Pullman-portás munkakör nagyon csábító volt, hiszen abban az időben csak a legalantasabb és legmegterhelőbb fizikai munkákra voltak hajlandók feketéket alkalmazni, a vasútmágnás cégétől ellenben biztos állást, állandó fizetést és nyugdíjat is kaptak, sőt beutazhatták az országot. Élményeikről hosszasan, színes mesékben számoltak be ismerőseiknek, melyeken keresztül a feketék, akiknek a szegregáció miatt kevés utazási lehetőségük adódott akkoriban, megismerhették Amerika más, távoli, ismeretlen vidékeit. Az elegáns, jólfésült, kifent-kikent vonatinasok igazi uraknak számítottak az afroamerikai közösségben. A pozíciót gyakran továbbörökölték a portások fiai, majd unokái, igazi dinasztiákat hozva létre, Pullman pedig a 19. század második felében azzal büszkélkedett, hogy az ő cége foglalkoztatja országszerte a legtöbb afroamerikai munkavállalót, akiknek jelentős része a vállalat székhelyén, Chicagóban, a város szegregált déli kerületeiben lakott.

Pullman-portásként dolgozott egyidőben többek között Oscar Micheaux rendező, az afroamerikai filmművészet megteremtője, Big Bill Broonzy bluesgitáros, illetve J. W. Mays, aki William McKinley elnök személyes hálókocsiinasa volt, és az államfő annyira meg volt elégedve munkájával, hogy magával vitte őt a Fehér Házba, ahol később még nyolc másik elnök mellett szolgált. Portáscsaládból származott Thurgood Marshall, az USA legfelsőbb bíróságának első afroamerikai tagja, Willie Brown San Franciscó-i és Tom Bradley Los Angeles-i polgármester és Wilma Rudolph, „a fekete gazella”, az első futónő, aki egyetlen olimpián (1960-ban Rómában) három aranyérmet szerzett.

Hosszú, de sikeres volt a harc

A portások idővel szervezkedni kezdtek: elhatározták, hogy jobb munkakörülményeket és megfelelő bérezést harcolnak ki maguknak. A mozgalom nem indult könnyen, ugyanis a vasúti dolgozók szakszervezete elzárkózott tőle, hogy feketéket vegyen be a tagjai közé. Végül 1925-ben, A. Philip Randolph politikai aktivista, a Messenger nevű afroamerikai szocialista lap kiadójának alapító-elnökségével Hálókocsi-portások Testvérisége (Brotherhood of Sleeping Car Porters = BSCP) néven alakult meg a fekete vasúti dolgozókat tömörítő szakszervezet. Az első afroamerikai érdekvédelmi szervezetnek idővel mintegy 18 ezres tagsága lett, az Egyesült Államok mellett Kanadából és Mexikóból is léptek be munkások, és a portások mellett a vonatokon felszolgálóként, manikűrösként alkalmazott női dolgozók is szívesen csatlakoztak.

A BSCP-nek több mint tíz évig kellett harcolnia a Pullman-céggel, mire a vezetők hajlandók voltak engedni a követeléseiknek. Ennek nyomán 1937-ben a portások munkaidejét havi maximum 270 órában határozták meg, és jócskán megemelték a fizetésüket. Az elért eredmények arra bátorították az afroamerikai közösséget, hogy tovább küzdjön a jogaiért – a szakszervezet a 20. század első felében megszülető polgárjogi mozgalom központja lett, melynek vezetői között később is jelentős számban képviseltették magukat egykori BSCP-aktivisták, mint E. D. Nixon, Milton Webster és C.L. Dellums.

A holdra szállás évében búcsúztak a Pullman-portások

A Pullman-portás mint munkakör és „intézmény” több mint száz évig fennmaradt, a repülővel való utazás szélesebb körű elterjedésével azonban a luxusvonatok népszerűsége fokozatosan csökkent. A Pullman-vállalat 1969-ben szüntette be a hálóvagonok gyártását és üzemeltetését, de különböző konszernek részeként még 1982-ig gyártott vasúti kocsikat. (A cégalapító egyébként chicagói munkásai számára még saját várost is épített Pullmantown néven, de ez egy másik történet...) Ma Chicagóban, a néhai Pullmantown helyén létező Pullman kerületben A. Philip Randolph nevét viselő múzeum emlékezik meg az egykori fekete vonatinasok életéről és történetéről, mely a dokumentumok és kiállítási tárgyak mellett fokozatosan bővülő nyilvántartást vezet azokról az alkalmazottakról, akik az 1860-as évektől az 1960-as évek végéig a társaság kötelékében ebben a munkakörben dolgoztak.