A 20. század első felében a bubifrizura és a rövid, hullámos haj trendje forradalmasította a női divatot. A hajhullámosításban a forró vassal sütést felváltotta a vízberakás és a 20. század nagy találmánya, a dauer, amely akár hat hónapig tartó eredményt hozott. A vidéki lányok körében a frizura, a smink vagy a viselet terén bekövetkező változások azonban igen lassan terjedtek csak.
Szerzőnkről
Czingel Szilvia szabadúszó író, kultúrantropológus, évekig volt a Centropa Alapítvány munkatársa. Két könyve, a vallásnéprajzi témájú Ünnepek és hétköznapok és az oral history módszerével készült Szakácskönyv a túlélésért, után nemrégiben jelent meg új könyve, A női test alakváltozatai 1880–1945. Tudását és tapasztalatát a hétköznapokra adaptálta, így jelenleg storytelling kurzusokat, városi sétákat és walking coachingot tart.
Csillogó fonott haj disznózsírral
A falusiak elsősorban a városon szolgáló cselédlányok közvetítése révén próbáltak a korral haladni, de a hajviselet, illetve a smink új formái, vagyis minden, ami látható volt, óriási feszültségeket okozott. Falun az általánosabb szépségideál szerint a 20. század elején a sötét, fényes és hosszú haj volt kívánatos, többek közt ezért is volt szokás zsírozni a hajat. A zsír a hajnak olyan sötét, fényes színt adott, amit semmilyen „párizsi kenőccsel” nem lehetett elérni.
A 20. század közepétől már inkább a kellemesebb illatú diófaolaj váltotta fel a disznózsírt. A vastag, hosszú hajfonat a lányok ékessége volt. A rövid haj, ami városon elfogadott, sőt kötelező hajviseletnek számított a polgárasszonyok körében, a falusi asszonyok számára teljesen elfogadhatatlan volt. Az ondolált haj csodálatra késztette a városi cselédlányokat, frizurájukat azonban nem vagy csak kivételes esetben merték városiasra igazítani. Míg a szaténbugyi vagy a melltartó kevésbé volt látható, addig a levágott haj azonnal feltűnt a falu erősen hagyományokhoz ragaszkodó lakóinak.
Chanel vs. szagos víz
A Chanel által kreált első „demokratikus” parfümöt a városi nők világszerte imádták, és még a szerényebb körülmények közt élők is megengedhették maguknak, míg Magyarországon márkás parfümöt csak az elegáns, tehetős úri dámák tudtak venni maguknak. Az egyre bővülő drogériahálózatban tevékenykedő vegyészek azonban Chanel parfümmintáját követve, saját maguk által kreált, csak az ő drogériájukban megvehető parfümöket kezdtek árulni. Ezek jóval olcsóbbak voltak, de az üveg külseje, illetve az elnevezésük, mint például a Chat Noir a párizsi parfümöket idézte. Egy-egy drogéria 4-5 illatkreációt is létrehozott. A városi asszonyok keresték a parfümöket, sokszor kereskedtek is vele, míg falun sokáig csupán a virágok szolgáltak illatosításra. Az 1920–30-as években már megjelentek az egyszerűbb kölnik is a falvakban, de vidékre a silányabb minőségű és árban is olcsóbb, ún. pacsulik kerültek.
Falusi smink krepp-papírral
A 20. század elején, különösen az idősebb nőknél még városi polgári környezetben sem volt természetes az arcfestés vagy a rúzsozás. Bár idővel az új trendek is terjedni kezdtek, a korabeli filmek által sugallt szépségideál – az erősen kihúzott szemöldök, a púderezett arc és rúzsos száj, esetleg lakkozott köröm – csak nagyon lassan, inkább csak a tehetős hölgyek körében hódított. Egy középpolgár felesége is csak módjával használt púdert, még ritkábban rúzst. A szépségápolásra szánt szerek reklámozása a különféle arckrémekre korlátozódott, a kevés púder- és hajfestékhirdetés mellett például alig reklámozták a rúzsokat és szemfestékeket. A festett arc ugyanis a romlottságot jelentette. A kor híres színésznői és filmcsillagai azonban egyre erősebb hatással voltak a szépségideál alakulására.
A korabeli öltözködés összképéhez hozzátartozott a tisztaság és az arc szépsége is. A városi szépségideál nagyon lassan, de elfogadta különösen a púder, kevésbé a rúzs használatát, illetve a különböző szemöldököt hangsúlyozó szépészeti technikákat. Eközben falun a természetes, festetlen arc dominált, bár a falusi lányok mindent megtettek annak érdekében, hogy a városi divatot valamelyest e tekintetben is kövessék.
A kapuvári nők például a 20. század elejéig nem pirosították az arcukat. A nagyvárosi hatások azonban beszűrődtek a kisebb közösségekbe is, és az itt élők is vágytak arra, hogy haladjanak a korral. Az ebből adódó feszültség lenyomata a lucázás adventi szokásához kötődve maradt meg a visszaemlékezésekben: „Az 1930–40 es években vót parasztlány, aki kipingálta magát, azt kinevették. A lucázók csúfolódva szedtek pénzt egyik-másik lánynak »púderre, föstékre«” – mesélték a helybéli asszonyok.
Mivel falun a szépítőszerek alkalmazását erkölcstelennek ítélték, ezért esetleges használatukat éppen úgy nem vallották be, mint ahogy azt sem, ha az alakformálás eszközeivel éltek. Az arc pirosítására a legleleményesebb technikákat használták, mint például durva kendertörülközővel megdörzsölték az arcukat, esetleg megcsipkedték, vagy az úgynevezett báránypirosító nevű gyógynövénnyel dörzsölték meg, ami piros színt adott a bőrnek.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
A 20. század elején a szegényebb parasztasszonyok, ha nem jutottak hozzá más eszközhöz, akár a Frank-féle cikóriakávé dobozának vörös zacskójával vagy piros krepp-papírral pirosították az arcukat. Mind a kávészacskó, mind a krepp-papír használata nagyon népszerű volt. Faluhelyen különösen elítélték a rúzs használatát, de azt pótolhatták a leányok azzal, hogy időnként harapdálták az ajkukat. Illatszerül az élő virág szolgált, de az 1920–30-as években már megjelentek az egyszerűbb kölnik is, ezeket a vegyesboltban lehetett kapni.
A pirospozsgás, kissé vérrel telt arc esztétikailag kívánatos volt, a napbarnított bőr azonban nem. A városiak fehér bőrét is sikk volt ugyanis utánozni, így a mezei munkák során az arcukat és a karjukat különböző praktikákkal óvták, hogy a sápadt, „úri színt” megőrizzék.
