Mit tett az egyház a zsidóság deportálásának megakadályozásáért?

A két háború közötti Magyarországon a Magyar Katolikus Egyház felemelte a szavát mindkét totális diktatúra és hazai szimpatizánsaik egyház- és vallásellenes, a keresztény tanítással össze nem egyeztethető kijelentéseivel szemben. Az „egyházi antiszemitizmus” azonban tagadhatatlanul hozzájárult a magyar társadalom többségének passzív, közömbös és közönyös magatartásához a zsidók hátrányos megkülönböztetésével, később súlyos diszkriminációjával, majd deportálásával szemben.

Morális érzéketlenség Magyarországon

A 19. század utolsó évtizedeiben történteket – a kapitalista gazdaság kialakulását, a polgári társadalom létrejöttének nehézségeit és negatívumait, a vesztes háborút és a történelmi Magyarország szétdarabolását – leginkább az agresszív zsidó tőkének, az erkölcstelen, kártékony és fosztogató zsidó gazdasági és társadalmi befolyásnak tulajdonították. Az „egyházi antiszemitizmus” a befogadó és liberális, a zsidóság emancipációját, asszimilációját és integrációját támogató modern magyar állammal szemben létrejött reakció volt.

Hiába volt ez elsősorban szociális, erkölcsi, etikai, és nem faji alapú antiszemitizmus, az évtizedes állami és egyházi diszkriminációnak, a közvetlen vagy közvetett propagandának is köszönhetően a magyar társadalom többsége elvesztette morális érzékenységét a zsidó vallású vagy a zsidónak minősített állampolgárok kollektív megkülönböztetésével és megbélyegzésével szemben.

Egyházi aggodalmak és taktikák

XI. Pius pápa 1937-ben határozottan elítélte és az egyház tanításaival összeegyeztethetetlennek tartotta a náci és a kommunista ideológiát egyaránt. A Mit brennender Sorge című német nyelvű enciklikában a náci Németország, a Divini redemptoris című enciklikában a kommunista Szovjetunió egyházellenes törvényeit és társadalmi berendezkedését mutatja be, elemzi és bírálja precízen és következetesen.

Az 1938-as első, majd az 1939-es második zsidótörvényt a magyar püspökök a felsőházban végül mégis megszavazták. Erre – egy esetleges szélsőjobboldali hatalomátvételt megelőzendő és elkerülendő – a „kisebbik rossz” és a „szükséges rossz” politikáját folytatva azt követően került sor, hogy jelezték a katolikus egyház számára problémás cikkelyeket, és lezárták a kormánnyal folytatott vitákat.

Tiltakozások és tárgyalások

A már egyértelműen a faji törvények szellemében megfogalmazott, 1941-es harmadik zsidótörvényt viszont a magyar püspöki kar komoly kritikával illette, és megpróbálta megakadályozni az elfogadását. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás mélységesen elítélte a törvény kollektív és visszahatóan büntető jellegét, alapos és precíz kánonjogi indoklásában pedig világosan felhívta a figyelmet arra, hogy a törvény korlátozza a keresztények jogait és szabadságát, figyelmen kívül hagyja és sérti a katolikus egyház tanítását, és teljes mértékben ellentétes a keresztség és a házasság szentségével.

Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a magyar állam részvételével, segítségével és támogatásával megindult, és néhány hónap leforgása alatt bekövetkezett, a vidéki és Budapest környéki zsidóság deportálása.

Serédi Jusztinián már márciusban, majd április folyamán több alkalommal is találkozott Sztójay Döme magyar miniszterelnökkel, és tárgyalásaik alkalmával – a zsidótörvények elfogadása kapcsán megfogalmazott álláspontjának és súlyos kritikájának megfelelően – szót emelt a kikeresztelkedett, tehát katolikus vallású, de e törvények értelmében mégis önkényesen zsidónak minősített személyek védelmében, a zsidó vallásúakhoz hasonlóan sárga csillaggal történő megkülönböztetésük, a létrehozott Zsidó Tanács alá rendelésük és a keresztény társadalomból való kitaszításuk ellen.

A hercegprímás a miniszterelnökhöz címzett 1944. április 23-án kelt levelében világosan megfogalmazza és határozottan felhívja a figyelmet a katolikus egyház számára elfogadhatatlan törvények alkalmazásának jogtalanságára és igazságtalanságára:

„Igazságtalan jogszabályokat sem a magyar országgyűlés nem alkothat, sem pedig annak felhatalmazásával vagy felhatalmazása nélkül a kormány. Megfelelő ok és jogerős bírói ítélet nélkül nem korlátozhatjuk, sem el nem vehetjük polgártársaink jogát az élethez, a személyes szabadsághoz, a vallásszabadsághoz, a munkaszabadsághoz, a megélhetéshez, a magántulajdonhoz, az emberi méltósághoz, az erkölcsös élethez, a becsülethez, sem pedig az egyház ellen nem adhatunk ki igazságtalan rendelkezéseket.”

A nyilvánosság kizárásával

A hercegprímás, hogy a püspöki kar közvetítésével a deportálásokkal kapcsolatban az egész országból hozzá érkező kérdésekre és panaszokra válaszoljon, a végrehajtott intézkedésekkel szembeni látszólagos érdektelenségének és érzéketlenségének cáfolataképpen is május 17-i dátummal körlevélben tájékoztatta a püspöki kart a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásokról és levélváltásokról, majd végül így fogalmazott:

„Ha sok és küzdelmes tárgyalásunkról a nagy nyilvánosság előtt nem beszéltünk és ha a sérelmes rendeletekkel nyilvánosan szembe nem helyezkedtünk: ez az ügy érdekében, valamint azért is történt, hogy a m. kir. kormány helyzetét ne nehezítsük, és hogy hivatalos tárgyalásainkkal párhuzamosan senkinek ürügyet ne szolgáltassunk a rendeletektől még nem érintett katolikus testvéreink, egyházunk és katolikus intézményeink jogainak támadására és megnyirbálására, vagy az eddigi eredmények visszavonására. Mi tehát sem el nem hagytuk, sem el nem árultuk az igazságosságot, vagy katolikus hittestvéreinket; de az adott viszonyok között többet nem tehettünk.”

Hangosan tiltakozva

A magyar püspöki kar tagjai közül azonban nem mindenki osztotta és fogadta el teljes mértékben Serédi álláspontját.

Márton Áron püspök 1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-templomban elhangzott beszédében a zsidósággal szemben végrehajtott állami intézkedéseket pogányságnak nevezte, és így fogalmazott:

„Értesültem, hogy híveim az egyházmegye legkeletibb határaitól kezdve mélységes megdöbbenéssel fogadták ismert személyiségek szabadságának korlátozásáról és bizonytalan sorsáról elterjedt híreket és ugyanaz aggodalommal kísérték a zsidók ellen az utóbbi időkben végrehajtott intézkedéseket. Örömmel hallottam híveimnek ezt az erkölcsös felfogását, véleményét és ítéletét, és főpásztori büszkeséggel említem fel, mert ez egy széles tömegnek a felfogása, véleménye, ítélete és egyuttal örvendetes jele annak, hogy az igaz katolikus szellem mélyen benn gyökerezik és ma is eleven erőként él népünk lelkében.”

A püspöki kar tagjai közül a hercegprímásnál is, a kormánynál is Apor Vilmos győri püspök tiltakozott a legkitartóbban és a legkövetkezetesebben a zsidóellenes intézkedések és a deportálások ellen, a katolikus hitre tért, zsidónak minősített személyek érdekvédelmével és lelki gondozásával foglalkozó Szent Kereszt Egyesület fővédnökeként is. Pünkösdvasárnap, 1944. május 28-án a győri székesegyházban elmondott beszédében is egyértelműen és keményen fogalmazott: 

„És aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetről, és azt állítja, hogy vannak emberek és csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire kérkednék is azzal, hogy keresztény, olyan mint a pogány, és nyilvános bűnös [...] És mindenki, aki ilyen kínzást helyesel, és azokon részt vesz, súlyos bűnt követ el, és addig feloldozást nem kap, amíg ezt a nagy bűnét jóvá nem teszi.”

Hamvas Endre csanádi püspök 1944. június 25-én a szegedi székesegyházban elhangzott beszédében is nyilvánvalóvá tette, hogy a magát kereszténynek nevező kormány zsidóság ellen elkövetett bűnei a katolikus vallással nem egyeztethetők össze:

„Most különösen szükség lesz az igazság hirdetésére, mert nagyon elködösödött az emberek értelme és az egyoldalú propaganda hatása alatt nagyon megzavarodott az ő ítéletük […] Mert mi történik mostanában? A kereszténység nevében száz- és százezer embert megfosztanak a tulajdonától, otthonától és deportálnak fajiságuk miatt, melyről nem tehetnek, olyan módon, mely a szenvedések özönét zúdítja rájuk, egészségüket, életüket bizonytalanságnak teszi ki, emberi méltóságukat pedig megalázza. Ezen százezrek között ártatlan gyermekek, védtelen nők, tehetetlen aggastyánok, szánalomra méltó betegek vannak. Vannak közöttük évek óta, sőt születésük óta keresztények, tehát Krisztusban testvéreink.”

Majdnem nyilvános körlevél

A katolikus egyházfő, (ekkor már) XII. Pius a magyar püspöki kart is nyilvános tiltakozásra szólította fel június 27-én. Két nappal előbb a kormányzónak címzett levelében is a deportálások leállítását kérte: „Több oldalról fordultak hozzánk, vetnénk latba mindent, hogy e nemes és lovagias nemzet kebelén belül ne hosszabbíttassanak és súlyosbíttassanak a szenvedések, melyeket nagyszámú szerencsétlen nemzetisége vagy faji származása miatt már oly régóta keservesen visel. A Mi atyai szívünk nem maradhat érzéketlen ezekkel a sürgető kérésekkel szemben a mi szeretet-szolgálatunknak megfelelően, mely minden embert átölel.”

Serédi Jusztinián mindezek után végül elhatározta, hogy korábbi konfliktuskerülő álláspontját feladva, a püspöki kar nevében nyilvános, minden magyarországi katolikus templomban felolvasandó főpásztori körlevélben tájékoztatja a híveket a magyar egyház zsidóüldözéssel és deportálásokkal kapcsolatos álláspontjáról, és az ezügyben a magyar kormánnyal történt, alapvetően sikertelen tárgyalásairól.

A nyilvános főpásztori körlevelet azonban a magyar kormány gyors és határozott intézkedéseinek, valamint a hercegprímás ismételt engedékenységének köszönhetően nem hirdették ki a magyarországi templomokban.

A magyar kormány képviselői, és személyesen a miniszterelnök ugyanis, tartva a főpásztori körlevél nyilvánosságra kerülésétől, eredményesen és hatékonyan győzte meg arról a hercegprímást, hogy a jelenlegi kormány még mindig a kisebbik rossz, és a kormány lemondásával – mellyel Sztójay megfenyegette és megzsarolta Serédit – akár egy nyilas-hatalomátvétel előtt is megnyílhat az út. A hercegprímás ezek után tiltotta meg a főpásztori körlevél felolvasását.

Angelo Rotta közbelép

A magyar hercegprímás mellett az Apostoli Nunciatúra is – személyesen Angelo Rotta nuncius vagy Gennaro Verolino uditore – már márciusban és áprilisban is több alkalommal tiltakozott a zsidók deportálása ellen, majd május 15-én hivatalos tiltakozó jegyzéket is küldött a magyar kormánynak: „Az Apostoli Nunciatura már több alkalommal felhívta a királyi kormány figyelmét arra, ami igazságtalan a zsidókérdés megoldására megjelent új rendeletekben, különösen a megkereszteltek megkülönböztetésének hiányára, nem különben arra az embertelen módra, amellyel azokat végrehajtják. Mindezideig azonban minden lépés eredménytelen maradt: sőt ellenkezőleg – amennyiben a Nunciatura tudomására jutott – több 100.000 személy deportálásáig (ha álcázva van is a dolog) készek elmenni. Az egész világ tudja, hogy a deportálás a gyakorlatban mit jelent.”

A magyar kormány az Apostoli Nunciatúra levelére május 27-én válaszolt, igyekezett tagadni a deportálások tényét, és hivatalos kommunikációjában csak a zsidók németországi ipari üzemekbe való szállításáról és kényszermunkájáról volt hajlandó beszélni. 

Az Apostoli Nunciatúra június 5-én reagált a magyar kormány jegyzékére, és tételesen cáfolta és megkérdőjelezte a kormány válaszában szereplő állításokat: „a legnagyobb fájdalmára az Apostoli Nunciatura értesült, még pedig jó forrásból, egy új tanácskozás határozatairól, amelyen véglegesen döntöttek az összes magyar zsidók deportálásáról valláskülönbség nélkül… Más információk szerint, amelyek szintén abszolút biztosak, a deportálás már folyik s oly módon történik, hogy több személy még a deportálás helyére való érkezés előtt meghalt…”

A magyar kormány a válaszul küldött június 30-i jegyzékében továbbra sem ismerte el a deportálásokat, sőt a zsidókkal szemben történő eljárásokkal kapcsolatban emberséges és méltányos bánásmódot emlegetett. A korábbi tárgyalások és jegyzékek eredménytelenségét látva Angelo Rotta nuncius július 6-án ismét felkereste Sztójay Döme magyar miniszterelnököt, és határozottan felhívta a figyelmét, hogy a kereszténységére oly büszke kormány politikája, és a deportálást végrehajtó szervezetek magatartása a zsidókkal szemben valójában kegyetlen és kíméletlen.

Túl későn és nem elég hangosan

Horthy Miklós kormányzó végül csak a vidéki és a Budapest környéki zsidóság megsemmisítő táborokba hurcolása után, az egyre kedvezőtlenebbé váló háborús helyzet, valamint az egyre erőteljesebb hazai és nemzetközi tiltakozások hatására állította le a budapesti zsidóság deportálását.

A magyarországi holokauszt legelismertebb monográfusa, Randolph L. Braham ezekkel a június végi, július eleji magyarországi eseményekkel kapcsolatban a keresztény egyházak intenzív tiltakozó kampányáról írt. Emellett ismeretesek az Endre László belügyi államtitkár 1944. június 21-i minisztertanácsi beszámolóján elhangzottak is: „A zsidóság mentésében, sajnos – ezt őszintén meg kell mondani – első helyen állnak a keresztény hitfelekezet minden rendű és rangú lelkészei. A protezsálás, a kijárás, közbenjárás soha ilyen nagy méretet nem öltött, mint éppen ma. A lelkészek a keresztény felebaráti szeretetre hivatkozva végzik a zsidóság mentési akcióját.”

Nem igaz tehát, hogy a katolikus egyház vatikáni és hazai vezetői semmit sem tettek volna a magyarországi zsidóság deportálásának megakadályozásáért, ám a tiltakozás jelentős része a nyilvánosság kizárásával történt.