Egy szerb határ menti faluban, Kunbaján nőtt fel, Egerben alkalmazott grafikusnak tanult, Cegléden sofőrködött, majd 2008-ban a baráti társaság ösztönzésére, némi ígéretes pénzkereseti lehetőség reményében indult meg a skóciai Shetland-szigetekre. Bár csak néhány hónapig tervezett külföldön maradni, az érkezése óta tizenkét év telt el, Balázs pedig köszöni szépen, még mindig nem unta meg az északi klímát.
„Először egy halfeldolgozó üzemben dolgoztam, de nagyon szerettem volna hajóval a tengeren közlekedni, úgyhogy megszereztem a vezetői engedélyt a katamaránra, és lassan nyolc éve, hogy lazactenyésztéssel foglalkozom. Nagyon élvezem, mert viszonylag változatos a munkakör, másrészt komoly kihívás télen a 8-as, 9-es erősségű viharokban kihajózni a lazacfarmokra. A téli hónapokban ráadásul délelőtt tíz órakor kel fel a nap, és délután 3-4 óra között már sötétedik, nyáron pedig szinte örökös a napfény. Ezt is meg lehet szokni” – kezdi Balázs. Mint mondja, tanulmányai elvégzése után egy időre háttérbe szorult az életében a rajzolás, mígnem az egyik gyerekkori hősével, Kris Kristoffersonnal való találkozástól kapott egy nagy löketet.
„Igazi példakép volt számomra a Konvoj című filmből Martin Gumikacsa Penwald, ezért nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy Kris Kristofferson a Shetland-szigetekre jön koncertezni. Még szabadnapot is kivettem, hogy az elsők között juthassak hozzá a jegyhez, mégis lemaradtam, pár perc alatt elkapkodták az összeset. Persze nem hagytam ennyiben a dolgot, és bár azt még nem tudtam, hogy hogyan, de mindenképpen szerettem volna találkozni vele. Készítettem is egy-egy szénrajzot Gumikacsa karakteréről és Kristoffersonról azzal a céllal, hogy dedikáltassam őket, de nem voltam teljesen elégedett a végeredménnyel. Valamivel komolyabb alkotással akartam a zenész elé állni, ezért beszereztem a szükséges eszközöket, és nekiálltam az első olajfestményemnek. Erre a portréra már nagyon is büszke voltam. Aztán jött egy füles egy ismerőstől, hogy melyik napon és pontosan mikor landol Kristofferson a szigeten, így végül a repülőtéren megtörtént a nagy találkozás” – mondja Balázs. És hogy mi lett a festmény sorsa? Alkotója szerint a lehető legjobb helyre került, megtartani ugyanis semmiképpen nem szerette volna.
„Van abban valami, hogy a művész számára addig igazán érdekes és izgalmas egy alkotás, amíg megálmodja és kidolgozza. Miután megszületik, mindig lehet újabb és újabb értelmet adni egy műnek. Annak ellenére, hogy számomra ez egy igazán különleges darab volt, nem akartam, hogy a szobámban porosodjon. Gondoltam, még többet hozzáadhatna az értékéhez, ha olyan valakihez kerülne, aki szintén nagy rajongója Kristoffersonnak. Kapóra jött a Children in Need akkortájt szervezett adománygyűjtő aukciója, amire mindjárt be is neveztem, a dedikált festmény felkerült a licitlistára, és még azon a héten elkelt 1001 fontért, ami Shetlanden rekordösszegnek számított. Ennek a sikerélménynek köszönhetően nagyon fellelkesültem, azóta követik egymást a festővásznon mindazok a hírességek, akiket nagyra tartok” – folytatja Balázs, aki elsősorban a filmművészet és a zene világából merít ihletet, és az elmúlt néhány évben közel száz portrét festett meg.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Legutóbb kiállított darabjaiból – melyeknek érdekessége, hogy a munkahelyéről kapott haltápos zsákokat használta fel vászonként – kilenc festmény kelt el, az ezekből befolyt összeget pedig Balázs a nemzeti egészségügyi szolgálat dolgozóinak ajánlotta fel.
Videóbeszélgetésünk során Balázs virtuálisan körbevezetett a műhelyében, és miután kiszúrtam egy-két álarcot meg jelmezt is a festmények között, bevallotta: „Szeretek felmászni különböző épületekre és magas objektumokra valamelyik szuperhősnek öltözve. Az első jelmezt egy halloween alkalmával szereztem be, és mivel akkor Scallowayben laktam, mindjárt fel is avattam a kastély tetején. Volt, hogy egy darura másztam fel Batmantként, aztán Pókember-jelmezben egy olajfúró toronyra, aminek a vége az lett, hogy a rendőrök megkértek, hogy most már egy létrára se másszak fel az engedélyük nélkül” – mesélte, majd hozzátette:
„Sokan azt gondolhatják, hogy a szándékos polgárpukkasztás vezérel, pedig nem így van. Egyszerűen csak szeretek színt vinni a mindennapokba a műhelyen kívül is. Jó összemosni egy kicsit a képzeletet a valósággal.” Amikor arról kérdezem, hogy szerinte meg tudna-e élni a portréfestésből, Balázs azt feleli: „Nyugdíjas éveimben talán majd ezzel keresem a kenyerem, de egyelőre hobbiként szeretem csinálni, illetve jótékony célokra fordítani. Most így kerek az életem. Hazamenni nem tervezek, de azt sem állítom, hogy Skóciában fogok végleg letelepedni. Ami biztos, hogy szeretnék majd én is egy kicsit világgá menni.”
