Mássz velünk a Himalájában! – Zsófi Everest-naplója, 3. nap

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Ez az egyetlen pihenőnap a túra során, amikor egy kicsit jobban beleláthatok a serpák mindennapjaiba.

Hiába feküdtem le időben, mindössze négy órát sikerült aludnom múlt éjjel. És ezért nem csak az esti teázást követő gyakori pisilési inger okolható. Jól jött volna például egy füldugó a papírvékony falak miatt, mert még az emeletről is szinte tisztán hallottam az ebédlőben tárgyalt sztorikat. Emiatt sokáig csak forgolódtam, aztán elkezdtem az otthoniakkal csetelni, hát így rövidült le az éjszakám. Sebaj, ma úgysem megyünk messzire, csak az egyik kilátópontba, ahol egy Tendzing Norgaj tiszteletére állított szobor és a Sagarmatha Nemzeti Park múzeuma fogad minket. No meg elképesztő kilátás – sorolom, mi mindenre: 

A Tendzing Norgaj tiszteletére állított szobor. Elég viccesen hat ebben a kontextusban az alatta virító „Don not climb!" felszólítás.

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

A 6187 magas Kongde-hegyre, a térség szent hegyeként számon tartott Khumbilára (5781 m), Taboche csúcsára (6542 m), a nagy távolban az Everest (8848 m) egy kis részére, mellette a „legkisebb nyolcezresre”, a Lhocéra (8516 m), az Ama Dablamra (6812), a 6608 méter magas Thamszerkura, valamint a Kusum Kangurura (6367 m). Hűha! Ilyen sok és ennyire nagy dolgot egy helyen még álmomban sem láttam soha!

Mivel a serpák a fehéret unalmasnak tartják, és előszeretettel készítenek, illetve hordanak élénk, színes holmikat, számukra a hegycsúcsok és jégfalak nem számítanak szépnek. Ugyanakkor vallási szempontból nagyon is fontosak, a legnagyobb hegyeket istenként tisztelik, magyarázza Bishow. Hiedelemvilágukban – melyben a tibeti buddhizmus a sámánizmussal keveredik – a központi istenségként számon tartott fehér lovon közlekedő Mani Rimdut a Khumbila hegy testesíti meg: a Khumbilát azért is tartják szentnek, mert formája olyan, mint az istennek rituálisan felajánlott kúp alakú süteményé, a tormáé. Az általunk, nyugatiak által Mount Everestként emlegetett világ tetejét pedig a serpák a világ anyjának, Csomolungmának hívják.

Amíg én a Thamszerku mögül előbújni készülő nap látványával vagyok elfoglalva, Bishow leszólít egy kínai férfit, aki egy ideje már nagyon vizslat valamit a távcsövével. Együtt kiszúrjuk a Kongde-hegyen azt a luxushotelt, ahol többek között a tehetősebb japánok szállnak meg előszeretettel – napi 300 dollárért –, és amit jóformán csak helikopterrel lehet megközelíteni.

Napkelte a Thamszerku mögött

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Múzeumi látogatásunk után a helyiek mindennapjairól beszélgetünk Bishowval. Míg Katmandu utcáin (ahol a szádhuk úgy nyomnak tilakát a homlokodra, hogy azt csak később, a tükörbe nézve veszed észre) a vendégszeretet rámenősebb fajtájában volt részem, a hegyekben élő serpák jóval visszafogottabbak, ugyanakkor nagyon is barátságos és érdeklődő emberek. És ahogy mi, magyarok, ők is szeretik megetetni még az alkalmi látogatót is, azt viszont nem veszik jó néven, ha egy kis ételt is hagysz a tányérodon. Erre még az első közös falatozásunk során hívta fel a figyelmem Bishow, amikor nem bírtam el a leves mellé kért lángosszerű tibeti kenyérrel, így rátukmáltam a maradékomat, mivel sem pazarolni, sem a vendéglátóinkat megsérteni nem állt szándékomban. Egyúttal biztosítottam afelől, hogy a hosszú napi gyalogtúráktól biztosan megnő majd az étvágyam, így nem kell tartania a tőlem származó pluszkalóriáktól.

Namche Bazaarban, ami érkezésünkkor igen kihaltnak tűnik – hiszen még csak szezon eleje van –, körülbelül ezer helyi lakos él. A Khumbu-völgy lakói nem meglepő módon kereskedelemmel és földműveléssel foglalkoznak: a legfőbb jövedelemforrást a turisták számára igazi kánaánt jelentő üzletek és vendégházak üzemeltetése, valamint a kézműves termékek készítése és értékesítése jelenti az itt élők számára. Mindemellett a férfiak elsősorban árut szállítanak, építkeznek, és sokszor hosszú hónapokon át a hegymászók kísérőjeként és teherhordójaként tevékenykednek, a nők pedig gyerekneveléssel, a háztartás vezetésével, a föld megművelésével és az állatok gondozásával töltik mindennapjaikat.

A férfiak elsősorban árut szállítanak, építkeznek, és sokszor hosszú hónapokon át a hegymászók kísérőjeként, teherhordójaként tevékenykednek, a nők pedig a gyereknevelés és a háztartás vezetése mellett a föld megművelésével és az állatok gondozásával foglalkoznak.

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Persze ebbe az évszakok váltakozása is jócskán beleszól: a serpák által lakott területeket novembertől februárig hó takarja, ami lehetetlenné tesz bármilyen munkát a szabadban, így ebben az időszakban a többségük alsóbb régiókba költözik, és csak az idősebbek maradnak télen a magasan fekvő lakóházakban. Februárban aztán a népesség visszatér a falvakba, és ekkor – február 20-án – tartják meg az újévi ünnepséget is. A következő három hónapot földműveléssel és vetéssel töltik. Májustól augusztusig tart az esős évszak, augusztustól novemberig jellemzően szárazabb és naposabb az idő, ilyenkor takarítják be a termést is. Leginkább burgonyát, káposztát és hajdinát. 

A régi és a modern keveredése, a helyi hagyományok őrzése és a nyugati világ erős hatása különleges szimbiózist alkot, és ez alatt nem pusztán az ír kocsmák elszaporodását vagy a serpa pörkölt mellé kínált Coca-Colát kell érteni. A Hillary által alapított Himalayan Trust jóvoltából 27 iskola, két kórház, több repülőtér és híd, valamint számos kolostor épült, de a nepáli vízvezetékek kiépítésében, a tanárképzésben és az erdőgazdálkodásban is főszerepet játszik ez a kezdeményezés.

Az 1970-es évektől rohamtempóban növekvő turizmus miatt persze a vallási és természeti értékek megőrzése is szívügye a serpáknak, akiknek többsége a tibeti buddhizmus legrégebbi iskolájának, a nyingmapának híve, ugyanakkor hiedelemvilágukban Buddha és a buddhista istenségek mellett számtalan egyéb istenség és démon létezik, akik a hegyekben, barlangokban és erdőkben élnek. És igen, a serpák népi hiedelméből ered az embereket félelemben tartó jeti alakja (aminek a valóságban a rejtőzködő életmódot folytató tibeti barnamedve lehet a megfelelője), amiről a Yeti Hotel, Yeti Lodge és más hasonló elnevezések is tanúskodnak. 

Itt most nem unalmukban lógnak a telefonjukon a vendégek, csak éppen kihasználják, hogy van térerő.

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

A fűtés és az építkezések céljából történő fakivágásokat a helyiek erdőtelepítésekkel kompenzálják, de a falvak bejáratánál álló kapuk, a csortenek (sztúpák, adománygyűjtő helyek), az imakerekek és más vallási szempontból kiemelkedő helyek karbantartása vagy felújítása is állandó munkaerőt igényel.

„Az óramutató járásával megegyező irányban" – jelzi Bishow, amikor a faluba visszaérve egy méretesebb imamalom megpörgetésére készülök. Közben próbálom memorizálni a leggyakoribb mantrát: Om mani padme hum – hagyományosan ez szerepel az imakerekeken szanszkrit nyelven. Pár perc elteltével már nem is emlékszem e négy szóra, de túravezetőm megnyugtat: lesz alkalmam bőven gyakorolni, hiszen 110 km és jó néhány imamalom hátravan még a gyalogtúrából.

Om mani padme hum – hagyományosan ez a mantra szerepel az imakerekeken szanszkrit nyelven.

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

„Pihenj, töltsd fel a telefonodat és a power bankedet, amíg ingyen megteheted, és lehetőleg itt vásárolj WC-papírt vagy rágcsákat, mert minél feljebb megyünk, annál szerényebbek lesznek a fogadók és annál drágábbak a szolgáltatásaik” – javasolja túravezetőm, aki egy-két példával is szemlélteti az árakat: itt még 100 rúpiába kerül egy flakon víz (ez engem nem érint, a vízszűrő folyadék eddig tök jól bevált) és 250 rúpiába egy guriga WC-papír, míg odafent a víz ára 400 rúpia (1000 forint), a papíré meg 500. Spórolós vagyok, de nem rökönyödöm meg, hiszen a helyiek keményen dolgoznak azért, hogy a kényelmünket szolgáló termékek eljussanak az egyes pihenőhelyekre. Azután hogy repülővel Luklába érkeznek a különböző árucikkek – a csokoládéktól, üdítőktől és kekszektől kezdve a matracokon és ágyneműkön át a sokcolos LCD-televízióig –, a serpák gyalogosan cipelik fel őket a magasba. És hogy akkor mit csinálnak az öszvérek meg a jakok? Ők is cipelnek nagy terheket, leginkább gázpalackokat és sok zsák élelmet.

Leginkább gázpalackokat és terményeket szállítanak az öszvérek és a jakok segítségével.

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Az áram és a wifi is luxusnak számít: egy-egy telefon feltöltéséért 300-400 rúpiát kell fizetni, internetet pedig vagy előzetesen csomagban érdemes vásárolni, ha van helyi SIM-kártyád, vagy menet közben egy Everest Link kód megvételével x mennyiségű adatforgalmat tudsz felhasználni egy-egy faluban 1000-2000 rúpiáért. De inkább ne éld bele magad abba, hogy tökéletesen fog működni, vagy hogy egyáltalán működni fog – és amúgy is használd ki és élvezd inkább az offline létet, amíg megteheted!