„Sziasztok, Anzselika Habpatron vagyok, ez az én Youtube-csatornám, és azért vagyok itt, hogy azt a sok rossz dolgot, ami titeket ér, megértsétek, hogy miért jó. Sütök, főzök, álomfejtek, és mindenféle ötleteket adok majd nektek hétről hétre, hogy ne szomorkodjatok” – ígéri csatornája leírásában a youtuber. Mára pedig több tízezer ember gondolja úgy, hogy a Habpatron-videóktól tényleg elviselhetőbbek a hétköznapok.
Az Anzselikát alakító Stefanovics Angélával és alkotótársával, Végh Zsolttal a NOS közösségi központban találkoztunk. Kis késéssel befutva Zsolt szabadkozni kezd: leszállították őket a villamosról, aztán várni kellett, végül gyalog jöttek. Vendéglátónk, Katona Éva (a mini közösségi tér-iroda-vintege-designstore egyik tulajdonosa, és nem mellesleg az Anzselika-projekt PR-osa is) kávéval, teával és kényelmes karosszékkel kínál.
Először Anzselikától szeretném megkérdezni, hogy...
Stefanovics Angéla: Azért az fontos, hogy én az Angéla vagyok, és nem az Anzselika, jó?
Persze, csak...
Végh Zsolt: Igen, ezzel mindig vigyáznunk kell. Angéla egyrészt színésznő, másrészt van ez a figura, akit közösen kitaláltunk és szeretünk, de ez nem egy és ugyanaz és...
S. A.: Jó, jó, nyugodj meg. Szerintem értette. Igaz?
Persze. Értem, és fontos, hogy különbséget tegyünk. Akkor elsőre nem Anzselikától, hanem Anzselikáról kérdezek, úgy jó? Az érdekelne, hogy született meg a karakter? Mintáztátok valakiről?
S. A.: Az egyik, akiről talán mintáztuk, vagy aki legalábbis eszünkbe jut róla, az Amélie az Amélie csodálatos életéből, biztos te is ismered. Vele elég sokan tudnak azonosulni, az „ameliség” sok lányban benne van. Amélie is jobbá szeretné tenni a mások és a saját életét is. Ezt mi is szeretjük, a fiúk is szeretik, és ettől Anzselika is szerethetővé válik. Ez azért jó, mert a videókon keresztül nagyon sok információt lehet átadni, olyasmit lehet közölni, amit sokkal jobban elfogadsz egy ilyen figurától, mint valakitől, aki nagyon komolyan veszi magát. És van persze belőlem is Anzselikában, sőt, szerintem sokan azok közül, akik követik a csatornát, magukra ismernek benne.
V. Zs.: Szerintem Anzselikában a legjellegzetesebb az a vonás, ami a régebbi filmjeinket is jellemzi: a teljesen infantilis, naiv, de lényeglátó humor. Ennek ez a csatorna jó terepe. Vannak átfedések Angéla és Anzselika között, de egy karakter azért összetettebb ennél.
Nehezebb színészi feladat Anzselikának lenni, mint másnak?
V. Zs.: Talán az egyensúlyozás lehet nehéz. Tudatosan kell lavírozni Anzselika és Angéla között. Vannak olyan mozzanatok, amik Angéla életéből vannak, de nem minden. Ez persze szerep, de nem a klasszikus értelemben az.
S. A.: Ez a szerep–színész kapcsolat egyébként sem könnyű. Az emberek összemossák a kettőt, és ettől néha kicsit olyan, mintha tárgyak lennénk. Nemrég volt, hogy állok az Auchanban a sorban, és akkor hallom mögöttem félhangosan: Te, szerinted ez az? Mondom, hogy az. De nem! De, nézd már meg! Én az ilyen helyzeteket például nem tudom kezelni. Vagy hogy van Újpesten az a darab, amiben játszom, és ott nincs művészbejáró, hanem az előadás végén simán össze lehet futni a közönséggel. Olyankor látja az ember, hogy szeretnének mondani valamit, vagy gratulálni, de én inkább lesütöm a szemem és menekülök, hogy ne gratuláljanak, én már haza szeretnék menni.
Akkor hogy lett ebből a rejtőzésből influencerkedés? Hogy kerül egy alapvetően underground terepen mozgó színésznő egy ennyire mainstream műfajba?
V. Zs.: Angélával meg Kálmánchelyi Zolival volt egy olyan időszakunk, amikor filmeket csináltunk. Máig is sok mindenen dolgozunk együtt. Amikor elkezdtünk humorral, gondolati frissességgel és kísérletezőkedvvel filmet csinálni, ennek épp volt egy reneszánsza, sőt talán divatja. De aztán a mozi elment más irányba, és kevesebb tere lett a próbálgatásnak. Olyan például, hogy kísérleti vígjáték, ma nem is igazán létezik.
Viszont kialakult közben az internetnek egy egészen sajátos kultúrája, az influencerjelenség, amiben megláttuk a fantáziát. Ez egy nagyon érdekes terep, főleg az, ahogy bánunk vele: nemigen tudjuk, hogy nyúljunk hozzá. A fiatalok részéről van egy mindenfajta kritika és rálátás nélküli rajongás, őket teljesen beszippantja ez a kultúra. Az idősebb korosztály részéről pedig egy szintén vizsgálat nélküli kritika, teljes eltartás van. Mi meg arra gondoltunk, hogy mi van akkor, ha humorral közelítünk hozzá, és megpróbálunk lehetőséget látni benne. Ha már van egy kialakult nyelve, miért ne kezdhetnénk el így beszélni mi magunk is? Ez rengeteg jópofa játéklehetőséget teremt, amivel élni is szoktunk a videókban.
Hamar átjött az embereknek, hogy mi is ez? Jól értik? Úgy értik, ahogy azt vártátok?
S. A.: Szerintem igen. Nagyon jó a kommentszekciónk például, klassz, hogy az emberek belemennek a játékosságba, és ők is megpróbálnak így kommunikálni velünk. Például az előző életeimmel foglalkozó részben valami csavarkulcsokról beszéltem, mondtam, hogy „négyes kulcs”, mert fogalmam sincs persze. Erre az egyik kommentelő írta, hogy én valószínűleg a matchboxszervizben lehettem szerelő abban a régi életemben. Ezen nagyon nevetek, és örülök, hogy ilyen aranyos kommenteket kapok.
Annyi a cél, hogy nevessünk?
V. Zs.: Az mindenképpen cél, hogy jobb kedvünk legyen, igen. De az is nagyon fontos, hogy itt önmagán túlmutató dologról van szó. Szeretnénk szemléletet formálni még akkor is, ha nagyon játékos formában csináljuk. Van, ahol ez kifejezetten verbalizálódik is, mint a Google-videónál, ahol az adatvédelmi dolgokra szerettük volna felhívni a figyelmet. Mindezt kritika nélkül csináljuk. Nem állítunk se jót, se rosszat, bemutatunk egy valós jelenséget, hogy tudjunk róla.
Felmutatunk valamit, és ezután te döntesz, de ne maradj fogalmatlan. Ez lenne a cél.
És olyan is van, amikor nem intellektuális a szemléletformálás, hanem csak egy pozitív, játékos, sőt, kifejezetten infantilis attitűd jelenik meg. Ezzel azt üzenjük, hogy ilyen is van, és ez is elfogadható, akármilyen komoly dolgokról is van szó. A kommentekből azt látjuk, hogy az igény erre benne van az emberekben, még ha itthon eléggé el is van nyomva: ha valaki nem komolykodó, azt nem is veszik komolyan.
Bármilyen lelkes vagy naiv kezdeményezésről van szó, azonnal jön a cinizmus meg hogy „jaj, mit bénázol?”. Nagyon cinikusak az emberek, pedig nagyon ritka, hogy egy problémát megoldana a cinizmus. Én legalábbis még nem találkoztam vele.
S. A.: Talán az öngyilkosság?
V. Zs.: Hát az se valami nagy megoldás. A közönséghez még annyit, hogy ezek a videók nagyon jól tudnak szólni sokféle emberhez. Mert például a városi, értelmiségi közeg pontosan tudja, hogy kicsoda Angéla, és nekik már csak ezért is érdekes lehet, amit Anzselikaként csinál. Ők a nagyon szép játékot látják ebben. De olyanok is vannak, akik valahol komolyan veszik ezt, mert az influencer műfaj azért tényleg olyan, hogy néha egészen agyament dolgok jönnek belőle, és ezt végtelenítve nézik az emberek.
Vagyis nem akadnak fenn azon, hogy Anzselika angyali ábrázattal összeönti a Haribót meg a Duna-kavicsot egy vájlingban, és rányomja a tejszínhabot?
V. Zs.: Miért akadnának ki? Mások meg kádban csinálnak szlájmot. A többi youtubernek is köszönhető, hogy nehéz Anzselika Habpatront hova tenni.
Igen, nekem például épp az tetszik benne, hogy olyan vékony határon mozog, hogy egy-egy dolgot még el lehet-e hinni vagy sem. Úgy értem, nagyon vicces, de mégsem önmaga paródiája. Nem villan fel a most nevetni kell felirat.
V. Zs.: Jó, hogy ezt észrevetted, mert mi hetekig gondolkodtunk Angélával azon, hogy hogy is van ez. Hogyan lehetséges, hogy egyáltalán felmerül a kérdés, hogy ez most komoly vagy sem. Mi azt hittük, egyértelmű lesz. Azt gondoltuk, hogy amikor a mustárt is beleönti, akkor már végképp nem lehet komolyan venni, hiába beszél rezzenéstelen arccal.
De rájöttünk, hogy valahogy a magyar humorkultúra olyan, hogy az emberek megszokták, hogy megmondják nekik: „Na figyelj, most vicc következik.”
Ez van kódolva. És ezért amikor valaki jó értelemben eszköz nélkül csinálja, akkor megkérdezik, hogy várj, ez most mi. Míg egy Monty Python-szkeccsnél természetes, hogy faarccal mondják a meghökkentő dolgokat, hogy értelmes emberek beszélnek nagyon furcsa dolgokat, itthon látványosan ki szoktak kacsintani.
Az, hogy az Anzselika-karakter ilyen finoman naiv, sőt, butácska, nem árt az említett „missziónak”? Annak, hogy üzenetet is átadjatok? Miért hinnék el egy ilyen Micimackó-szerű lánynak valamit, akármilyen aranyos is?
V. Zs.: Ennek az a trükkje, hogy nem azt akarjuk befolyásolni, hogy mit higgy, csak azt szeretnénk, hogy tudj a dolgokról. Anzselika nagyon szuggesztív, nem lehet csak úgy elmenni mellette. Igazából az a lényege, hogy foglalkoztat, nem az, hogy igaz vagy nem. A felvetés a lényeg.
A hétköznapokban rengeteget szorongunk, mert folyamatosan ömlik ránk az információ azokról a kihívásokról, amikkel az egész emberiség küzd. A túlnépesedésről, a klímaváltozásról, a háborúkról. Sokszor hosszan, tudományosan. Olvassuk, hogy mit kellene tenni, miközben a saját megoldásainkat lenne jó megtalálni ezekre az eszméletlenül fontos témákra. Persze próbálod a saját életedben csinálni, de közben hogy is lehet elvárni egy állampolgártól, hogy ilyen horderejű dolgokban jól döntsön? Hiszen senki sem tudja, hogy mit is kéne tenni. Ezt érezzük, és ez is benne van a videókban.
A múlt hetiben épp a klímaváltozásról beszél másképp Anzselika. Sok kommentelő szerint ez az eddigi legjobb anyag.
V. Zs.: Igen, a klímaváltozásról is máshogy beszélünk, mint ahogy megszoktad, mert azt látjuk, hogy bármilyen témáról van szó, kialakul egy mintázat: erről így kell, így lehet megszólalni. És onnantól kezdve, hogy ezt a mintázatot megtöri valaki, olyan, mintha rebootolnák az agyunkat. Törekvésünk az is, hogy törjük meg ezeket a sémákat, mert én például már baromira unom őket. Mintha mindenhol ugyanazt látnám, hallanám erről a témáról. Anzselika viszont mesél egy fordított mesét róla.
Kicsit beszéljünk erről a küldetésről még, jó? Tudom, hogy nyertetek az ötletetek megvalósításához pályázati pénzt is. De milyen pályázat volt az, amihez – ahogy nyilatkoztad – úgy éreztétek, hogy tökéletes az Anzselika-projekt?
S. A.. Igen, ez az Európai Kulturális Alap pályázata volt. Egger Gézát mindenképpen meg kell itt említeni, mert ő volt Zsolt partnere, ő talált egy pályázatot, amire végül is ezt be lehetett adni.
V. Zs.: Már megvolt a projekt ötlete, és azt láttuk, hogy ez nagyon passzol oda, mert a pályázat sok más mellett arról is szól, hogy szemléletet formáljon és érzékenyítsen, „európai értékek mentén” kommunikáljon.
Hogy jelennek meg ezek a nemes eszmék néhány kicsit dilis YouTube-videóban?
V. Zs.: Úgy, hogy ezekről a nehéz kérdésekről játékosan és ítélkezés nélkül beszélünk, és segítünk levezetni a feszültséget. Amikor megjelenik a cikk, már publikus az is, hogy Anzselika nem lesz egyedül. Hamarosan másoktól is jönnek majd videók, és ott még ennél is jobban belemegyünk a dolgok közepébe. Érzékenyít például Fekete Ádám is a második csatornákban, a Tajgetosz Show-ban: unboxingol, majd megmutatja, hogy kell csajozni, vagyis lenyom egy PUA-tréninget nekünk.
Hűha, azt azért nehéz lesz píszín feldolgozni, nem?
V. Zs.: Nem biztos. Szerintem nagyon szerethető lesz, és csak az fogja rosszul érteni, aki úgy akarja. Akkor meg mindegy. Viszont a téma megint több önmagánál, mert szerintem az is egy nagyon fontos dolog, hogy ne hitessük el az emberekkel, hogy a pártaláláshoz ki kell vetkőzniük önmagukból.
Anzselikával is kialakul egyfajta szolidaritás a nézőben, mivel ő sem az a karakter, akit amúgy a kirakatba szoktak tolni...
V. Zs.: Igen, kicsit a Négyszögletű kerek erdő jut eszembe. Onnan is lehetne ő egy figura. Olyan valaki, akit úgy fogadunk el, ahogy van, akivel könnyebb azonosulni, mint egy királynői karakterrel. Aki ha ott lenne a közelemben, akkor nagyon szívesen megölelném, mert olyan aranyos. Tehát nem egy bálványozni, hanem inkább egy szeretni való ember.
S. A.: Esendő. Az esendőséget is meg kell tanulni, az nem mindig könnyű. Ha esendők vagyunk, akkor bánthatnak, és attól félünk. Erre itt van ez a nő, aki esendő, és nem esik bántódása.
Trollok nem találják meg Anzselikát épp emiatt az esendőség miatt?
S. A.: Érdekes, de nem igazán.
V. Zs.: Vannak olyan kommentek is, de más tartalmakkal összehasonlítva elenyésző mennyiségben. Talán épp azért, mert Anzselika nem akar megmondóembernek tűnni. Az internet tényleg vadnyugat, nekünk még sincs szükségünk arra, hogy moderáljunk. Engem is meglep, hogy ennyire pozitív a hozzáállás. Arra számítottam, hogy nagyobb kedv lesz majd a destruktivitásra.
És az influencerek sem haragszanak?
V. Zs.: Szerintem elveszi az élét a dolognak, hogy van benne az influencerjelenséggel kapcsolatban is egy csavar. Hiszen alapból az influencerség arról szól, hogy van valaki, aki exhibicionista, és ebből egy rakás pénzt szeretne keresni. Na itt ennek az írmagja sincs, itt adni akarnak, nem elvenni tőled. Még akkor is kapsz, ha nem érted, mert cuki. És ez fontos.
Erre a játékosságra nagyon vevők az emberek. Már több helyről hallottuk, hogy mémesült is Anzselika, hogy már van olyan, hogy „anzselikahabpatronozás” Ez mondjuk olyat jelent, hogy beszélgettek a barátoddal arról, hogy milyen jó lenne elutazni valahova, tervezgettek, szervezgettek a fotelban. De aztán mégse mentek el, mert mondjuk, nincs rá pénz. Az anzselikázás akkor jön be, amikor elkezdtek azon gondolkodni, hogyan lehetne megoldani, hogy nem mentek el, de mégis jó legyen. Mondjuk toljuk oda a pálmát a szék mellé vagy ilyesmi.
Mindenkiben megvan ez a kis bolondozás, mi csak rásegítünk. Vannak a világban nagyon komoly problémák, de segítünk, hogy ne feszülj rá jobban. A nyomasztó légkörből szerintünk ezzel a játékossággal kell kiszabadulni.
Na, már csak pár kérdés...
S. A.: Kérdezz nyugodtan, mert látod, a Zsolt imád beszélni, még ha én nem is.
Jó, de én most nem is Zsoltot vagy téged, hanem Anzselikát szeretném kérdezni, mint az elején. Azt lehet?
S. A.: Persze.
Lesz-e még olyan videó, amiben feltűnik a szomszéd srác? Ízlett neki a villámgyors desszert?
V. Zs.: Igen, lesz erről szó és...
S.A: De várj, most Anzselika válaszoljon.
A. H: Én számítok rá, hogy átjön még, igen. A desszert az meg biztosan ízlett neki, mert utána le is kellett neki ülni pihenni egy kicsit, meg kért egy pohár vizet, és várt egy kicsit, mielőtt elindult volna. Biztos átjön majd még, szoktunk találkozni, amikor levisszük a szemetet, vagy jövünk haza.
Lehet tudni, hogy összesen hány előző életed volt?
A. H.: Hát én épp ebben kértem segítséget a követőimtől. Ugye megmutattam a nézőknek, hogy hogy kell transzba esni, visszamenni, de én is egy kísérletben vagyok még csak, hogy vajon meddig lehet visszamenni, eddig ugye volt már négy. Az már most biztos, hogy én egy nagyon öreg lélek vagyok, de pontosat még nem tudok.
Anzselika, ha jól tudom, szereted az állatokat. Mit gondolsz a vegetarianizmusról?
A. H.: Szerintem azért se baj, ha nem eszünk állatokat, mert ők sem esznek meg minket, vagy ha megesznek, akkor a hozzátartozóink nagyon szomorúak lesznek, és szerintem a bocik is szomorúak, ha megeszik az anyukájukat. Az állatok nem tudnak azon változtatni, hogy megegyék egymást, mert ők állatok. Nekünk, embereknek viszont nem kell úgy viselkednünk, mint az állatoknak.
A videóid sokat segítenek abban, hogy az ember kibírja tavaszig. Te is várod már a jobb időt?
A. H.: Nagyon várom a tavaszt. Nem is zárom kulcsra a bejárati ajtót, ha esetleg akkor érkezne meg, amikor nem vagyok otthon, vagy alszom, úgy is be tudjon jönni a lakásba.
