Narayan – aki az ENSZ, a Világbank és számos civil szervezet számára dolgozott független tanácsadóként a szegénységgel és a nemi egyenlőtlenséggel kapcsolatos projektekben, hazájában csakúgy mint más országokban – a TEDTalk India konferencián szólalt fel az országban még napjainkban is tapasztalható, a nőket alávetett szerepre korlátozó felfogás ellen.
Szakadék tátong a látszat és a valóság között
2012-ben Új-Delhiben egy fiatal lány a tömött buszon, utazás közben lett csoportos nemi erőszak áldozata, sérüléseibe bele is halt. Ez a tragédia késztette arra Narayant, hogy alaposan megvizsgálja, milyen férfi- és nőképpel rendelkeznek hazájában a fiatalok, milyen felfogást nevel beléjük a társadalom. Három évig tartó kutatása során 600, többségében tanult, középosztálybeli nőt, férfit és gyereket kérdezett meg, majd további egy évig elemezte a válaszokat.
A kutatásból leszűrt tanulság egyértelmű volt: hatalmas szakadék tátong a látszat és a mögötte meghúzódó valóság mögött. A felületes szemlélő azt látja, hogy Indiában csakúgy mint a világ bármely más részén, a felső és középosztálybeli nők elegánsan öltöznek, diplomával és önálló keresettel rendelkeznek. A felszín alatt azonban továbbra is a hagyományos, a nőket engedelmes, néma szerepre korlátozó felfogás él. Ezek a társadalmi osztályok becsapják saját magukat, amikor azt hiszik, az oktatással és a munkaerőpiaci jelenléttel emancipálták a nőket, miközben az alapvető szemlélet velük kapcsolatban alig változott – állítja Narayan.
A hagyományos indiai családokban a szülők úgy gondolják, az a feladatuk, hogy „jó lányokat” neveljenek – ez viszont valójában azt jelenti, hogy engedelmességre nevelik őket, arra, hogy a háttérben maradjanak, és mindenekelőtt behódoljanak a férfiak akaratának. A kulcsszó az alkalmazkodás: a szülők arra intik lánygyermekeiket, hogy minden helyzetben alkalmazkodjanak – magyarázza az előadó. Bármi történik, csak tűrjenek, és tegyenek úgy, mintha nem is léteznének.
Kutatásában Narayan hét kategóriát állított fel, melyek azokat a szokásokat jelölik, ahogyan az indiai társadalomban a nőket láthatatlanná teszik, megfosztják őket a hangjuktól és az egyéniségüktől. Ezek annyira beleivódtak az indiai társadalomba – állítja –, hogy a többség számára teljesen jónak és természetesnek tűnnek. Miért változtatnának olyasmin, ami évszázadok óta bevett szokás, és kiválóan szolgálta a szüleiket és a nagyszüleiket is?
A nők maradjanak csendben, mintha nem is léteznének
• Az első az a felfogás, amely a női testet tabuként kezeli. A lányokat arra tanítják otthon, hogy a testiség szégyellnivaló dolog, amiről beszélni sem szabad, a testüket el kell takarni, mintha nem is létezne. Nem véletlen, hogy a megerőszakolt nők többsége senkinek, még az édesanyjának sem meri elmondani, mi történt vele. Az sem meglepő, hogy az indiai nők kilencven százaléka rosszul érzi magát a bőrében és szorong a testét illetően.
• A második kategória az a hagyományos neveltetés, amely a nőket csendes, engedelmes szerepre tanítja. Narayan saját példáját említi: kislányként édesanyja mindig arra intette, hogy maradjon csendben, ne beszéljen vissza, tartsa meg magának a véleményét, így elkerülheti a konfliktusokat a férfiakkal. A nőket megfosztják a hangjuktól, akárcsak a testüktől. Se látszódni, se a hangjukat hallatni nem engedik őket.
• A csendes engedelmesség mellett még arra is tanítják a lányokat, hogy mindig örömmel szolgáljanak ki másokat. Legyenek kedvesek, szelídek és próbáljanak mindenkinek a kedvében járni. Sokan ezért mosollyal tűrik, amikor megalázzák és kihasználják őket. Azzal pedig, hogy folyton próbálnak egyszerre mindenkit boldoggá tenni, saját vágyaikat, ambícióikat szorítják háttérbe és felejtik el teljesen.
• A test mellett a szexualitás is tabu – a nőknek nem lehetnek szexuális vágyaik. Mivel semmilyen felvilágosítást nem kapnak a testükkel kapcsolatban, fogalmuk sincs róla, hogyan működik a nemiség. De minek is tudni róla? Miért legyenek vágyai olyasvalakinek, aki nem rendelkezik hanggal, testtel, saját véleménnyel és ambíciókkal?
• Az ötödik szokás a nők egymás közti bizalmának aláásása. A lányokat arra nevelik, hogy csak a férfiakban bízzanak, különösen a férjükben. Más nőkre úgy tekintenek, mint féltékeny, áskálódó lényekre, akik felborítják a férj–feleség kapcsolaton alapuló család békéjét. Mivel a nők ellenfélként tekintenek egymásra, nem létezik köztük szolidaritás. Nem tudnak összefogni és közösen harcolni a jogaikért.
• A hatodik a magas fokú kötelességtudat, az, hogy a nők a mások iránti kötelezettségeiket a saját vágyaik elé helyezik. A lányoknak azt tanítják, hogy mindenkinek segítsenek, tartsák egyben a családot, legyenek gondoskodó és szerető gyerekek, feleségek és anyák. Az, hogy ők mit szeretnének, csak másodlagos – az első a feladataik teljesítése. Nem csoda, hogy a háziasszonyok többsége sohasem jut tovább a háztartással kapcsolatos témák megvitatásán.
• Végezetül pedig a nőket függőségre nevelik, arra, hogy úgy gondolják, férfiak nélkül képtelenek lennének életben maradni, a házasságon kívül nem létezik számukra más alternatíva.
A felfogás gyökerét kell megvizsgálni
A vázolt hét dologra épülő felfogás a férfiakat arra ösztönzi, hogy használati tárgyként tekintsenek a nőkre, akiket bármikor a saját vágyaikra és céljaikra használhatnak. Ezért sem véletlen, hogy ennyi nő szenved el nemi abúzust. Narayan cselekvésre és összefogásra inti a nőket és a férfiakat: az évszázados szokásokon nehéz változtatni, de nem lehetetlen.
Meg kell vizsgálni a felfogás gyökerét, azt a kérdést, hogy mit tekint a társadalom ideális nő- és férfiszerepképnek. Az alapvető definíción kell változtatni – nem a nőknek, hanem az emberekben élő, nőkről alkotott felfogásnak kell változnia. Ez pedig csak akkor sikerülhet, ha közösen tesszük meg a lépéseket.
