Trencsényi Katalin dramaturg Londonban él, színházban dolgozik, tanít, kutat, ír, időnként rendez. Dolgozott a Royal National Theatre-rel, a Royal Court Theatre-rel, a Soho Theatre-rel. A TheTheatreTimes.com világszínházi portál dramaturgia rovatának szerkesztője. Rendszeresen dolgozik és tanít külföldön: Ausztráliában, Belgiumban, Kanadában, Litvániában, Lengyelországban, Oroszországban, Romániában és az Egyesült Államokban. 2015 és 2019 között a Royal Academy of Dramatic Arton tanított, 2019-ben a Queenslandi Egyetem, illetve a Yale Egyetem vendégtanára. Vele beszélgettünk az érvényesülés nehézségeiről, a mai színházi helyzetről és a megoldási lehetőségekről.
Londonban élsz, de gyakran megfordulsz Budapesten. Hogy éled meg az érvényesülést nőként a mai színházi világban?
Ginger Rogersről jegyezték meg, hogy ő minden lépést ugyanúgy eltáncolt, mint sztárként ünnepelt férfi partnere, Fred Astaire – csak tűsarkon és hátrafelé! Női színházi szakemberként alapvetően én is így élem meg a saját helyzetemet a szakmámban.
Emlékszem, még egészen kicsi volt a fiam, amikor egy nagyszerű rendezői lehetőséghez jutottam egy jó nevű londoni színházban. Miután a családom biztosított a támogatásáról, a mamám pedig összecsomagolt és eljött Londonba, hogy amíg én dolgozom, ő bébiszitteljen, elfogadtam a munkát. Későn vettem észre, hogy rosszul castingoltam a főszereplőt: ő is és én is más munkafolyamathoz voltunk szokva, és egyikünk sem tudott a másikéra átkapcsolni. A házi bemutató előtt néhány nappal a stressztől a robbanásig feszült kapcsolatunk kisült, és óriási konfliktus formájában eszkalálódott, aminek csúcspontján a főszereplő otthagyta a próbát. Nagyon sok erőfeszítésembe telt a helyzetet pacifikálni, hogy legalább délutánra nyugodt légkörben mehessen tovább a munka a társulat többi tagjával. Az úgy-ahogy megmentett nap végén a rendezőasszisztens így próbált vigasztalni: „Ne búsulj, most szépen hazamész, teleereszted a kádat, teszel bele valami finom illóolajat, gyertyát gyújtasz, töltesz magadnak egy pohár bort, és kilazíthatsz!” Értetlenül néztem rá, hogy miről beszél... a hazaérés után nekem az éjszakai műszak kezdődött: kétóránként szoptatni a fiamat.
Számos történetet tudnék emellé még odatenni az olyan főnökömtől kezdve, aki a hivatalos, munkával kapcsolatos e-mailjeit „Nyuszika!” megszólítással indította, vagy olyan intézményvezetőről, akinek a rendezésem bemutatója előtt az volt a legnagyobb gondja, hogy szóvá tegye: öltözhetnék nőiesebben. Sajnos általános jelenségről van szó. Az elnyomás és agresszió nagyon széles skálán mozog. Sokszor észre sem vesszük, amikor ennek a hibájába esünk, mert beleivódott a társadalmi viselkedésmintáinkba.
Van itt még valami: a nemi alapú diszkrimináció többnyire olyan homályos határterületen történik meg, ahol rendkívül nehéz megragadni. Sokszor úgy lehet csak ellenőrizni, hogy az ember végiggondolja, hasonló helyzetben egy férfikollégája is hasonló válaszban, reakcióban részesült volna-e.
Ha komolytalanul szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy igazából akkor beszélhetünk női egyenjogúságról, ha majd közepes képességű nők ugyanolyan könnyedén jutnak szakmai előmenetelhez és vezető pozícióhoz, mint a közepes képességű férfiak. Egyelőre ugyanis az a benyomásom, hogy egy nő teljesítményének többszörösen kimagaslónak kell lennie, hogy azokból a szakmai előnyökből részesülhessen, mint férfitársai, és ez alól a színházi szakma sem kivétel. De nem csak az elvárások magasabbak. Gyakorta sokkal élesebb és kíméletlenebb kritikát kap egy nő, ha hibázik.
A színházi nemi egyenlőtlenségek valójában csak leképezik a társadalmunkban jelen lévő nemi esélyegyenlőtlenségeket.
Strukturális változásra volna szükség a társadalom minden szintjén, és óvodától egyetemig foglalkozni kellene a „nőügyekkel”. Nagyon mélyen vannak belénk ivódva és nevelődve ugyanis azok a sztereotípiák, előítéletek, helytelen döntési mechanizmusok, amelyeket gyakran észrevétlenül is alkalmazunk.
A színházra mint a társadalmi nyilvánosság fontos fórumára ez hatványozottan áll. Hiszen a színház társadalmi jelentősége és egyben felelőssége az, hogy közvetlenül képes megszólítani és arra ösztönözni a nézőt, hogy közösen gondolkodjunk a közösséget itt és most érintő ügyekről. Ezért fontos, hogy a színház ne pusztán valamely hatalmi elit nézeteinek és értékeinek szószólója legyen, hanem hangot és fórumot adhasson azoknak az embereknek és problémáknak, amelyek a hatalom fénykörétől távol, a „bevilágítatlan zugokban” léteznek. Fontos, hogy az élettapasztalatok és vélemények sokszínűsége megjelenhessék a színházban. Nemcsak a nők alulreprezentáltak a magyar színpadon, de más társadalmi és etnikai csoportok, korosztályok, fogyatékkal élő emberek stb., magyarán a deklarált társadalmi normától eltérő emberek hangját is alig hallani. Erre jobban oda kellene figyelniük a színházi vezetőknek.
Mennyire nehéz boldogulni csupán a nemed miatt, dramaturgként, rendezőként itthon és külföldön?
Kicsit általánosabban válaszolva a kérdésre, először is azt gondolom, hogy nem elég azt megkérdezni, hogy egy nő láthatatlan vagy látszik-e a színpadon és a tágabb színházi szakmában. Az is fontos, hogy miként látszik és mennyire látszik. Azaz hogy ki, hol, milyen szerepkörben és hogyan juthat szóhoz a színházban – hiszen ez mind valamit reprezentál, üzenetet, értéket, világról való elképzelést közvetít. Kiket juttatunk hatalmi pozícióhoz? Kiket juttatunk lehetőségekhez? Kiknek adunk díjakat? Kik kerülnek a tankönyvekbe és a színház-történelemkönyvekbe?
Ha egy színházon belül vezető pozícióban többnyire férfiakat, adminisztratív vagy alacsony fizetésű pozícióban pedig nőket találunk, az gond. De az sem egészséges, ha bármelyik színházi foglalkozás valamelyik oldalra húz, mert esetleg sematikus elképzelést jelent a szakma lehetőségeit illetően: hol vannak például a női világítástervezők?
Hasonlóképpen, üzenete van a repertoárnak is: milyen szerzőktől mit játszunk? Kit juttatunk szóhoz, fórumhoz a színházban, kiknek a munkái kerülnek színpadra? És melyik színpadra: nagyszínpadra vagy a stúdióba?
Európa-szerte botrányosak azok a statisztikák, amelyek a női rendezők arányát mutatják. Átlagosan Európában 23-24 százalék körül van ez a szám, de az eredmény azért csalóka, mert míg például Finnország élen jár az 50 százalékos statisztikájával, Kelet-Európa (és ezzel együtt Magyarország) és a Balkán 10 százalék körül kullog. Ráadásul itt még más tényezők is fontosak: nemcsak az, hogy hol, melyik színházban, mekkora színpadon, milyen műfajú darabot rendezhet női rendező (tipikusan stúdiószínházakban, főként monológot vagy gyerek- és ifjúsági darabokat), de az is, hogy hány alkalommal játsszák az előadást, mennyiért árulják rá a jegyeket, milyen fizetést kap a női rendező férfi kollégáihoz képest.
Még a színháztörténet is mostohán bánik a női rendezőkkel: gyakorlatilag kimaradtak a színháztörténetből, vagy a margóra szorultak. Ez azért is baj, mert a folytonosságra, a tradíció ismeretére is szükség volna az előrelépéshez.
A drámaírók a rendezőknél sokkal nehezebb, és a színházaknak, színházigazgatóknak és rendezőknek még inkább kiszolgáltatott helyzetben vannak. Itt különösen nehéz nőként érvényesülni, pláne karriert csinálni.
A dramaturg szakmában viszont a pálya elnőiesedése figyelhető meg, ami szintén riasztó, figyelmeztető jel. Valószínűleg az az oka, hogy hatalommal nem járó, nem túl magas presztízsű, nehezen meghatározható pozíció, ahol a dramaturg a munka során a saját személyiségét, egóját a háttérbe szorítja, miközben másokra figyel, kreativitásával és szaktudásával más alkotók munkáját gondozza, ahhoz járul hozzá, türelmesen és diplomatikusan. A dramaturg gyakorta nem részesül abból a dicsőségből, amit a sikeres előadás kap, megmarad láthatatlan munkaerőnek. Itt az elismerés hiányát, illetve a női munka eredményének kisajátítását látom sérelmesnek (ahogyan például Brecht tette közvetlen női munkatársaival), illetve a konfliktushelyzetekben a társadalmi nemek közti különbségekből fakadó problémákat. Például a rendezővel vagy a színház vezetőségével kialakult vita során, ami egy férfinál asszertív tulajdonságként értékelődik, egy nő esetében gyakorta agresszióként értelmeződik.
Az sem mellékes, hogy hosszú távon fenntartható-e egy női alkotó pályája, építhet-e erre életre szóló karriert, vagy idejekorán pályaelhagyásra kényszerül. Milyen lehetőségekhez, felkérésekhez jut egy női alkotó? Hívják-e zsűrizni, tanítani? A munkáját elismerik-e, jutalmazzák-e kitüntetéssel? Megbízzák-e színházvezetői munkával? A színházigazgatók felelőssége, hogyan egyengetik ezeknek az alkotóknak az útját.
A londoni National Theatre igazgatója, Rufus Norris például nyilvános fogadalmat tett, hogy 2021-re 50-50 százalékos lesz a női szerzők és rendezők aránya a színházban. A Globe Színház igazgatója, Michelle Terry 50-50 százalékos férfi és női színészi arányt ígért, és valósított meg 2018-óta a társulatban. Erre a kihívásra válaszképpen rendkívül kreatív és izgalmas Shakespeare-szereposztások és a színház felkérésére írt frenetikus sikerű kortársdráma-előadás (Morgan Lloyd Malcolm Emilia című drámája) született. Lehetne tőlük idehaza is tanulni.
Terry valójában azt ismerte fel és orvosolta, hogy az magában kevés, hogy a nők a színpadon legyenek, az is fontos, hogy például egy színésznő mit játszik: a közhelyes feleség, szerető, kurva szerepkörökön túl kerül-e számukra érdekes, izgalmas szerep. Mert ez (a darab értelmezésén túl) más üzenetet is hordoz: az adott társadalom értékrendszere, a nőknek a világban való helyéről való elképzelése is megjelenik benne.
Szerinted mi jelenthetne komoly előrelépést a nők helyzete szempontjából?
Átfogó, rendszerszintű változásokra van szükség, és ehhez a legfontosabb, hogy a vezető pozíciókban lévő embertársaink ezt felismerjék, komolyan átgondolják, és elszántan, bátran nekiveselkedjenek e helyzet gyökeres megváltoztatásának. A legnagyobb hatóerejű változásokat a hatalmi mechanizmus tetejéről lehet elindítani, amíg ez nem történik meg, addig minden más csupán kozmetikázás.
Ami a színházat illeti, a szakmának legelőször is szembe kellene néznie számos égető kérdéssel, és ezekre takargatás és elhallgatás helyett őszinte választ kell adnia. A hallgatók képzésétől a színházak működtetéséig végig kell elemezni, hol rögzültek patriarchális reflexek a gondolkodásunkba, a megnyilatkozásainkba, az ítélkezési és döntési mechanizmusainkba, és ezeken kell változtatni.
Mondok egy példát. Magyarországon a #MeToo mozgalom lényegében a bulvár szintjén forrta ki magát, komolyabb következmények nélkül. Az Egyesült Királyságban, amikor az első hasonló ügy kipattant, a Royal Court Színház igazgatója, Vicky Featherstone a rákövetkező hétvégére sebtében színházi fórumot szervezett a színház épületébe. A nap során 150 brit színész megrázó #MeToo vallomása hangozott el a színpadról. A szavakat tett követte: estére a résztvevőkkel közösen létrehoztak egy színházi szakmai etikai viselkedési kódexet, amelyben a színházi alkotómunka szabályait fogalmazták meg, kijelölték a testi kontaktus és a munkafolyamatok alapvető határait, de arról sem feledkeztek meg, hogy akit sérelem ért, hol és hogyan tudja ezt bejelenteni. A szabályzat felkerült a színház falára, sőt más színházak és művészeti oktatási intézmények is követték a példát.
A magyarországi kortárs drámák létrejöttét a nyolcvanas évek óta segíti a Dramaturgcéh Nyílt Fórum sorozata. Az utóbbi időben nagyon ígéretes fiatal női drámaíró generáció lépett színre: B. Török Fruzsina, Kalapos Éva Veronika, O. Horváth Sári, Pass Andrea, Terék Anna, Znajkay Zsófia, és létezik egy középgeneráció is, amelynek képviselői kiváló színpadi művekkel már bizonyították rátermettségüket: Erdős Virág, Kiss Judit Ágnes, Szabó Borbála, Szilágyi Eszter Anna. Szükséges és fontos lenne, hogy a kőszínházak szakmailag felkarolják ezeket a szerzőket, és hosszú távú szakmai befektetésre lenne szükség ahhoz, hogy jelentős drámaírói pályák bontakozhassanak ki, legyenek olyan női szerzőink, akik tudnak nagyszabású, nagyszínpadra szóló drámát írni, amely megérinti a színházba járó közönséget.
A színházi szakmán túl azonban a társadalom felelőssége is jelentős. Milyen gendersztereotípiákat erősítünk meg? Mikortól és hogyan ássuk alá a lánygyerekek önbizalmát, ambícióját? Milyen nőképet tálal a média, milyen narratívákat termelünk újra, és miket hallgatunk el? Mire mondjuk, hogy az „való” és „nem való” egy nőnek, miféle célokat várunk el egy nőtől, milyen ambíciókat nem engedünk kiteljesedni, és milyen viselkedésbe hergeljük bele a nőket, egymást?
Az is nagyon fontos, hogy felismerjük: ez a fajta viselkedés nem feltétlenül genderspecifikus: ismerek kiváló feminista férfiakat és ijesztően mizogün nőket. Mindannyiunk közös felelőssége a folyamatos önvizsgálat e tekintetben, mert észrevétlenül tudunk belecsúszni rossz reflexekbe. Közös nyereségünk, ha sikerül az alá-fölé rendelt szerkezetű helyett egy mellérendelőbb, empatikusabb és együttműködőbb társadalmat létrehozni.
Férfiakra tervezzük a világot, ez pedig sokszor a nők életébe kerülVan egy szakkifejezés is, amit a jelenségre használnak, Barbra Streisand után: Yentl-szindróma.
Tovább olvasomMilyen szerzőket, előadásokat ajánlanál a Dívány olvasóinak?
Ha egyetlen női drámaírót említhetnék csak, az az angol Caryl Churchill lenne. A mai napig aktív nyolcvanegy éves szerző egyszerre élő klasszikusa és folyamatos újítója a kortárs drámának. Elengedhetetlenül fontos a munkássága. Szerencsére az Európa Kiadó jóvoltából kötetben olvashatók a drámái.
A debreceni Magdafeszt immár harmadik éve helyezi a középpontba a női alkotókat. (Az idei októberben volt.)
A Szabó Réka koreografálta kortárs táncelőadás, a Sóvirág, egy 93 éves Auschwitz-Birkenau-túlélő és egy fiatal táncosnő duettje. A Tünet Együttes előadása a Vígszínházban látható (az év végéig már minden jegy elfogyott rá), az előadás alkotófolyamatát rögzítő, érzékeny és humanista dokumentumfilmet A létezés eufóriája címmel játsszák a mozikban.
Daniela Kapitáňová Könyv a temetőről című regénye a közelmúlt történelme kapcsán a kisemberről szól. Ari-Nagy Barbara, Bíró Kriszta és Szenteczki Zita alkalmazta színpadra Pionírszív címmel. Bíró Kriszta játssza az Örkény Stúdióban, sajnos már csak néhány alkalommal. (A legközelebbi előadások időpontja: november 24., december 6., 19.30 óra.)
Agota Kristof A nagy füzet című regénye arról szól, hogy a háború túlélése miféle áldozatot követel két gyerektől. A Forte társulat előadásában és Horváth Csaba rendezésében a Szkéné Színházban látható a darab. (A legközelebbi előadás időpontja: december 14., 19 óra.)
Gábor Sára Kutyaportéka – kisvárosi kórkép című drámája a Trafóban megy, egy mélyszegénységben élő roma család kitörési kísérletéről szól. (Előadás legközelebb december 11-én.)
A Panodráma 1956-ot feldolgozó, Pali című produkciója a Nagy Imrével együtt kivégzett Maléter Pál özvegyével készült mélyinterjúk nyomán készült. Az előadás Lengyel Anna rendezésében, Szamosi Zsófia előadásában látható a Kugler Art Szalonban (december 12-én, 19 órakor).
A Sajátszínház civil programjaként készült Éljen soká Regina! szereplői roma nők a Borsod megyei Szomolyáról és Sályról. A Romankovics Edit rendezte dokumentumszínházi előadás a roma nők és az ellátórendszer személyes tapasztalatait dolgozza fel. Az előadás azt a kérdést feszegeti, mit jelent anyának lenni egy kistelepülésen, nehéz anyagi körülmények között. Legutóbb a Debreceni Deszka Fesztiválon, illetve Drezdában a Bürgerbühnenfestivalon volt látható. A társulat jelenleg Nyíregyházán dolgozik egy új, fórumszínházi előadáson, amely az adósságcsapdáról szól. Werkfilm már látható a mostani munkájukról.
Sylvia Plath Az üvegbura című regényét Mikó Csaba alkalmazta színpadra. A darabot Widder Kristóf rendezte, ugyancsak az Örkény Színházban megy. (Erre is már minden jegy elkelt az idén.)
Thomas Mann József és testvérei című regényét Gáspár Ildikó alkalmazta színpadra csodálatos bravúrral. Az előadást Gáspár Ildikó és Ascher Tamás rendezte. Az Örkény Színházban látható. (Előadások: november 22., december 1., 18 óra)
Ibsen Nóra – Karácsony Helmeréknél című drámáját ajánlom a Katona József Színházban, Székely Kriszta rendezésében (Előadások: november 23., december 2., december 7., 19 óra)
Végül egy frenetikus energiájú, inspiráló musical a Royal Shakespeare Companytól: Matilda. Az előadást Roald Dahl azonos című regényéből a neves brit kortárs drámaíró, Dennis Kelly írta színpadra, a zenét Tim Minchin szerezte. A darab egy bátor és elszánt kislány harcáról szól az intézményes elnyomással szemben. Nagyon jó lenne, ha Matilda Magyarországra is eljutna egyszer. Addig is egy trailer az előadásból:
