A történelem során a menstruációt inkább szégyellnivaló egészségügyi maceraként szemlélte a közvélemény, mintsem a női lét természetes velejárójaként. Nem véletlen, hogy a női holokauszttúlélők többsége szégyenként és megoldandó nagy nehézségként emlékszik vissza havi vérzésére a rabság idején. A History Today írása ezzel a sokaknak máig tabunak számító, éppen ezért keveset boncolgatott témával foglalkozik.
Szégyenbélyegként élték meg
A lágerekben uralkodó borzalmas higiéniai körülmények, az egészségügyi ellátás és a fürdés hiánya kegyetlen helyzetbe hozta az elhurcolt nőket. A rabok nem kaptak tiszta ruhát, többségüknek alsónemű nélkül, koszos, tetvektől hemzsegő rongyokban kellett átvészelniük a menstruáció időszakát is. Mivel képtelenek voltak elrejteni a vérzést, szégyenteljes stigmaként élték meg saját nőiségüket. Egész életükben azt tanulták, hogy a menstruáció titkolnivaló, de mindenesetre a végletekig intim dolog, ezért hatalmas sokként érte őket, amikor kénytelenek lettek teljesen nyíltan vállalni rabtársaik és fogvatartóik előtt.
Számos egykori rab számolt be róla, mennyire megalázónak, embertelennek érezte a szituációt. A magyar származású Gertrude Levi húszéves volt, mikor 1944-ben Szombathelyről Auschwitzba hurcolták családjával együtt. Visszaemlékezéseiben leírja, miként fosztotta meg őt és rabtársait emberi mivoltuktól a higiénia teljes hiánya. „Csak úgy ragadt ránk a kosz, bármerre is mentünk. Nem fürödhettünk, nem moshattuk le magunkról a vért és piszkot. A menstruációs »piszkot« éreztük a legrosszabbnak mind közül – megbélyegzett minket, a létezés legalsóbb fokára száműzött bennünket.”
Julia Lentini, akit roma származása miatt 17 évesen a németországi Biedenkopfból hurcoltak el Auschwitzba apjával és tizennégy testvérével együtt, arra emlékszik, milyen különleges taktikákhoz kellett folyamodniuk a tábor női lakóinak, hogy megfelelő módon kezelhessék a havivérzésüket. Ruhájukból kiszakított rongydarabokat használtak rá, hogy felszívják a vért, és a rongyokat kincsként őrizték, hiszen sokaknak – akik nem voltak olyan szerencsések, hogy jutott volna nekik felhasználható ruhadarab – fájt rájuk a foga. Használat után a matracuk alá dugták a rongydarabokat, ahol megszáradtak, és rejtve voltak a tolvajok elől. A használt rongydarabok komoly üzleti értékkel bírtak a tábori feketepiacon. Akiknek pedig sehogy sem jutottak hasonló ruhacafatok, többek között a latrinákból loptak papírdarabokat.
Megfosztották őket nőiségüktől
A gettóban, a táborokba szállításkor, majd a lágerekben tapasztalt fizikai megrázkódtatás és alultápláltság következtében számos nőnél menstruációs zavarok jelentkeztek. A rabokat megfosztották nőiségüktől a lágerekben: fejüket kopaszra nyírták, jellegtelen rabruhát adtak rájuk, az alultápláltságtól pedig elveszítették nőies alakjukat. Mindehhez sokaknál még hozzájárult a havivérzés kimaradása, amit legalább olyan sokként élték meg, mint a menstruáció körüli problémákat.
Sokan attól féltek, egész életükre terméketlenné válnak, és ezért a saját női identitásukat kérdőjelezték meg. A nők úgy tekintettek a meddőségre, mint valami ragályra, amivel a németek fertőzték meg őket. Gerda Weissmannt, akit a lengyelországi Bielskóból internáltak 15 évesen a nácik, az a megszállottságig fokozódó gondolat tartotta életben, hogy gyereket szeretne szülni, ha túléli a táborok poklát.
Szolidaritásra bírta a rabokat
A borzalmak és a szégyenérzet közepette azonban a menstruáció szolidaritást ébresztett a rabok között, és közösségek kialakulásához vezetett. A nők úgy érezték, segíteniük kell egymást, hogy megbirkózhassanak a közös bajjal. Az idősebb nők gyakran vették szárnyuk alá a fiatal lányokat, akiknek a táborban jött meg először a vérzésük, és sokszor tanácstalanul, halálra rémülten néztek szembe vele. Társaik megtanították őket, hogyan kell megbirkózniuk a kellemetlenséggel, és milyen praktikákat vethetnek be szörnyűséges körülményeik közepette, és ezért semmilyen ellenszolgáltatást nem kértek. Hasonlóképpen, a vérzés kimaradásával küzdő nőknek is érzelmi támogatást nyújtottak társaik.
A szintén magyar származású Vera Federman egyik barátnőjével kisegítőként dolgozott az auschwitzi tábor személyzeti konyháján, ahonnét gyakran rongyokat loptak társaik számára. Bár tudták, hogy a lopással nagy veszélybe sodorják magukat, hezitálás nélkül vállalták azt a közösség érdekében. Hannah Arendt filozófus a holokausztról értekezve azt írta, a táborok egyik legfőbb jellemzője az emberek elidegenítése volt egymástól. A fogvatartók kiirtották az egymás iránti szolidaritást a rabokból, mindenki csak saját magára számíthatott. A menstruáció problémája köré szerveződő női közösségek azonban ellentmondanak mindennek.
A szabadság szimbóluma
Egyeseket éppen a menstruáció mentett meg attól, hogy nemi erőszak áldozatává váljanak. A hamburgi származású Lucille Eichengreen memoárjában leírja, hogyan próbálta egy ízben megerőszakolni őt a neuengammei tábor egyik őre. A fiatal lány egy sálra bukkant, amit a lába közé tömve próbált elrejteni, amikor az őr odalépett mellé és elvezette magával, félreérthetetlen szándékkal. Amikor a férfi belemarkolt Lucille ágyékába, és megérezte a sálat, azt hitte, a lánynak megjött a vérzése, ezért nagy káromkodások közepette otthagyta.
A táborok felszabadítását követően a vérzés kimaradásától szenvedő túlélők menstruációs ciklusa hamarosan helyreállt. Amy Zahl Gottlieb, aki 24 évesen a brit Zsidó Segélyszervezet munkatársaként segített a táborok túlélőinek, azt tapasztalta, hogy a túlélők hatalmas örömként élték meg, amikor újra megindult a vérzésük, mert ez annak a jele volt, hogy visszatérhetnek a régi életükhöz, és akár életet is adhatnak a jövőben. A korábban szégyenként megélt „havibaj” a szabadság szimbólumává változott.
