El mernél menni felemás cipőben a munkahelyedre? Minden gond nélkül megdicsérnél egy idegent a villamoson, az utcán sétálva vagy egy kávézóban? Képes volnál fél órán keresztül teljesen csendben ülni egy üres szobában? Meglehet, most azt gondolod, hogy ezek apróságok csupán. De a legbátrabb cselekedetek is mindig egy első lépéssel kezdődnek. Talán pont ilyenekkel.
A május 20-án induló izgalmas kihívás keretein belül most te is kipróbálhatod, hogy miként reagálnál a fentiekhez hasonló helyzetekre a való életben. A BravePoint nevű kezdeményezés célja, hogy együtt gyakorolhassuk a bátorságot. Első akciójukról és a csapat további terveiről az alapítókkal, Aszalós Kingával, Hervai Verával és Kupa Júliával beszélgettünk.
A honlapotokon azt írjátok, hogy a BravePoint megszületéséhez három év közös gondolkodás, ötletelés, kutatómunka vezetett. Először csak azt tudtátok, hogy ti hárman együtt szeretnétek dolgozni. Hogyan jutottatok el a bátorság témájához?
Julcsi: Az utóbbi három évben sokszor kellett számunkra félelmetes helyzetben helyt állnunk: felmondani, szakítani, új munkát vállalni, el- vagy éppen hazaköltözni, eldönteni, hogy gyereket vállalunk. Arra jutottunk, hogy ezek a határhelyzetek azok, amik mindannyiunkat igazán érdekelnek. Miért van az, hogy valaki könnyebben meg tudja ugrani ezeket, míg mások kevésbé?
Vera: Emlékszem, éppen akkoriban olvastam Brené Brown Bátraké a boldogság című könyvét, így a két téma hamar összekapcsolódott. Ő egy teljesen más szemszögből mutatja be a bátorságot, amikor rávilágít arra, hogy a sebezhetőség felvállalása nélkül nem tudunk bátrak lenni. A nyilvános megszégyenítés kultúrájáról beszél, ami nehezebbé teszi, hogy bátran cselekedjünk, és közben láthatóvá váljon a sérülékenységünk. Menet közben az is egyértelművé vált, hogy mivel a szégyen jelensége egy társas közegben keletkezik, így gyógyítani is csak társas közegben lehet.
Kinga: Miközben információt gyűjtöttünk, az is körvonalazódott, hogy mik azok a félelmek, amik miatt nem merünk bátran élni. Például azért nem, mert félünk mások ítéletétől, a kudarctól, a visszautasítástól, az egyedülléttől vagy a változástól. Ám a hétköznapi életben ez sokszor korántsem ennyire tudatos. Az ember csak azt érzékeli, hogy szürke zónába kerül, jön egy hatalmas félelemérzés, ami azt mondja, hogy nem szabad abba az irányba menned. Ha azonban rájövünk, hogy mitől is félünk pontosan, könnyebben meg tudjuk lépni a helyzetet.
Hogyan lesz a helyzet tudatosításából cselekvés?
Kinga: A bátorságot érdemes kicsiben kezdeni. A mikrobátorság elméletének lényege, hogy ne állítsuk magunkat rögtön elérhetetlennek tűnő célok elé, hanem kisebb lépésekre bontva gyakoroljuk a bátorságot. Ez nemcsak az adott életterületre hat, hanem általánosságban növeli a bátorságindexünket. Minél többet gyakorlunk, annál nagyobb az esély, hogy amikor szükség van rá, bátor döntést hozunk.
Május 20-án indul az idei tavasz legvagányabb kihívása!
Kíváncsi vagy, mennyire kezeled lazán mások véleményét? Miként tudsz kapcsolatot létesíteni idegenekkel? Hogy ízlik az önmagaddal töltött idő? Téged is inspiráló feladatokkal vár a BravePoint Egy hét bátorság elnevezésű kihívása, ahol hétfőtől vasárnapig másokkal együtt gyakorolhatod a bátorságot. Az élményeidet folyamatosan megoszthatod a kezdeményezés Facebook-csoportjában, az akciót pedig közös esemény zárja, ahol élőben is találkozhatsz a többiekkel. Mi tuti végigcsináljuk!
Julcsi: Mikrobátorság-feladat például, hogy felemás cipőben hagyd el az otthonodat. Én először azt gondoltam, hogy mi ez nekem, de amikor ott voltam, és tényleg kiléptem az utcára, az elég félelmetes volt. Most, hogy már ötödszörre hordom így a cipőmet [mutatja az asztal alatt], szinte észre sem veszem.
Ezek szerint előteszteltétek a kihívásban szereplő feladatokat. Mi alapján állt össze a végleges lista?
Vera: Több mint 200 ötlet alapján állítottuk össze az Egy hét bátorság feladatait. Lényeges szempont volt a kiválasztáskor, hogy többféle félelemre hassanak, hogy legyen társas közegben, illetve saját magaddal történő interakció is köztük. Amikor a barátainkkal kipróbáltuk a gyakorlatokat, nagy eltérések voltak abban, hogy kinek mi számított nehéznek.
Hogyan tudjátok támogatni azokat, akik szeretnék végigcsinálni a kihívást, de azért van bennük félelem?
Julcsi: A feladatok bizonyos értelemben rugalmasan kezelhetők. A lényeg, hogy mindig többet tegyél meg, mint ami számodra komfortos, hiszen ott kezdődik a bátorság. Ha neked tíz percig ülni egyedül csendben is nagyon nehéz, akkor ülj tíz percet fél óra helyett. Ha meglehetősen problémás volna felemás cipőben menni a munkahelyedre, akkor vállalj be egy délutáni programot, vagy húzz felemás zoknit!
Kinga: Az a fontos, hogy megérezd a saját határaidat, és azokat meg tudd haladni kicsit. Az is előfordulhat, hogy nem mindenki fog pozitívan reagálni a közeledésedre az adott szituációban. A feladatok részletes leírását tartalmazó aloldalakon összegyűjtöttük, hogy ilyenkor mit lehet tenni, illetve érdemes észben tartani és egymásnak visszajelezni, hogy a visszautasítás nem azt jelenti, hogy te nem vagy bátor. Te megtetted a részed, van, ami nem rajtad múlik.
Vera: Ezért is hoztunk létre egy zárt Facebook-csoportot, ahol biztonságos közegben tudjuk megosztani egymással, hogy kivel mi történt a kihívás során. Azt javasoljuk továbbá, hogy érdemes egy szűk baráti társasággal együtt belevágni a dologba. Ez egyáltalán nem csökkenti a bátorság erejét, sőt! Bizonyos értelemben pont ez a lényeg, hogy együtt csinálunk valamit.
Mit remélhet az, aki teljesíti a kihívást?
Julcsi: Sok helyzetben automatikusan lepörgetjük a fejünkben, hogy mit fognak szólni a cselekedeteinkhez, a választásainkhoz mások: az anyám, az apám, a szomszédom vagy a buszon ülő néni. A kampány ideje alatt rájöhetsz, hogy mások nem feltétlenül gondolják azt, amit te gondolsz róluk, hogy gondolnak. Lehet, hogy észre sem veszik, vagy teljesen máshogy reagálnak valamire, amin te halálra paráztad magad.
Vera: Szerintem ez az egész ad egy óriási sikerélményt: valami nehéznek tűnt, de te megcsináltad. A kihívás elemei közvetetten továbbgyűrűznek más élethelyzetekre is. Megtapasztalod például, hogy milyen az, amikor a szégyen melege végigfut a testeden. Egy következő helyzetben ez az érzés már ismerős lesz, mondjuk, amikor egy céges találkozón ellentétes álláspontot képviselsz.
Kinga: Mi azt szeretnénk, hogy az emberek olyan életet éljenek, amilyenre vágynak, és ne a félelmeik irányítsák őket. Ez persze nem vakmerőséget vagy önzést, hanem felelős bátorságot jelent. A kihívás lehetővé teszi a saját sebezhetőségünkkel való szembenézést. Lehet, hogy egy hét után nem élsz meg nagy revelációt, de elkezdheted megérezni, hogy milyen erő van benned, ki vagy te, és hogyan szeretnél élni. Idővel talán ki tudsz lépni akár egy romboló párkapcsolatból is egy támogató háló, illetve egy szakember segítségével.
Szerintetek miért ennyire nehéz manapság bátornak lenni?
Julcsi: Az eltérő nemiszerep-elvárások befolyásolhatják, hogy mik lesznek a nemekre inkább jellemző félelmek. A nők például tarthatnak a szépségük elvesztésétől, hogy nem tudják elérni a tökéletes külsőt, vagy hogy nem elég jók. A férfiak pedig azt tanulják meg, hogy nekik mindig erősnek kell lenniük, hogy minden helyzetet meg kell tudniuk oldani. Ezért bizonyos szempontból még nagyobb szükségük van arra, hogy a sztereotípiák ellenében fel merjék vállalni a sebezhetőségüket.
Kinga: Sajnos egyre több helyen megy a világban a népbutítás. Ez pont az egyéni felelősségvállalás súlyát veszi el, hiszen a rendszer majd mindent eldönt helyetted, te pedig elhiszed, hogy neked ez jó lesz.
Julcsi: Igen, ez az egyszerűbb út, amikor nem gondolkodsz. Mi nem vagyunk egy propagandagépezet, nincsenek óriásplakátjaink. De a saját közegünkben mi is tudunk tenni azért, hogy az emberek fel merjék vállalni, amit gondolnak. Akár azzal, hogy olyan emberekkel vesszük körbe magunkat, akik úgy szeretnének élni, mint mi. Akár azzal, hogy ezek a változások idővel máshova is elterjednek.
Milyen terveitek vannak a jövőre?
Kinga: A határhelyzetekről mindenképp szeretnénk konkrét példákat hozni, szűk körű beszélgetések, workshopok formájában. Ezzel személyesen is közelebb hozni az emberekhez a bátor élet lehetőségeit. Az én apukám például négy évig börtönben volt ‘56 után. Amikor kérdeztem tőle, hogy élte túl, azt válaszolta, hogy minden napját reggeltől estig beosztotta, és sokszor nem is volt idő mindenre, amit eltervezett! Amikor nagyon nehéz volt, akkor pedig népdalokat dúdolt. Az ilyen történetekből sokat tudunk tanulni, főleg, hogyha kisebb körben kötetlenül, tabuk nélkül beszélhetünk róla.
Julcsi: Ezenfelül is rengeteg ötletünk van. Több szociálpszichológus, pszichodramatista, coach is dolgozik a csapattal. Tervezünk interaktív előadásokat, utcai aktivitásokat, közösségi megmozdulásokat, amikor felkészülés nélkül van lehetőség kipróbálni magadat egy adott helyzetben.
Vera: Az improvizáció eszköze is remekül használható arra, hogy biztonságos közegben fel tudj készülni különböző élethelyzetekre és minden eshetőségre. Szeretnénk táborokat szervezni gyerekeknek és felnőtteknek, foglalkozásokat cégek dolgozóinak, de a végső célunk egy BravePoint-ház létrehozása, ahol az összes aktivitásunk megtalálható lenne. Ebben a közösségi térben az emberek erőt és eszközöket kapnának ahhoz, hogy a kinti életben megtegyék a bátorság kisebb és nagyobb lépéseit.
Borítókép és fotók: Fotolla
