Így jutottak el az inka futárok Machu Picchura. Aztán én is

Régi álmom vált valóra, amikor egy szép márciusi napon a perui Andok déli láncolatában megbúvó „történelmi szentély”, a Machu Picchu romjai között sétálgattam. Addigra már kellemesen elfáradtam, a különleges élmény ugyanis egy négynapos gyalogtúra célállomása – és egyben dél-amerikai utazásom fénypontja – volt.

„Megőrültél, hogy ayahuascázás után mindjárt nekivágsz az inka túrának? Gyenge leszel, hogy fogod bírni?” – ijesztgetett az egyik cuzcói szállásadóm, aki rutinos túravezető lévén legalább képben volt azzal, mi is várt rám. „Egy: nem mindjárt, ugyanis lesz egy nap pihenőm. Kettő: kemény vagyok. Három: örülök, hogy egyáltalán sikerült úgy leszerveznem ezeket a programokat, hogy ne ütközzenek az oltássorozatom időpontjaival” – zártam rövidre a beszélgetést.

Túrabakancsot és vízálló poncsót az utolsó pillanatban sikerült szereznem egy kölcsönzőből, a saját hálózsákom mellé pedig kaptam pluszban egy vastagabbat, mert „a második éjszakán meg fogsz fagyni” – figyelmeztetett egy cuzcói ismerősöm. Meleg ruha, váltócipő, rágcsák, víztisztító tabletta, rovarirtó spray, naptej – meglepően felkészültnek éreztem magam, aztán amikor megláttam, hogy a túratársaim közül senkinél nincs akkora pakk, mint nálam, egy kicsit alábbhagyott a lelkesedésem. Merthogy napi 120 perui solért, azaz kb. 10 ezer forintért lepasszolhatod a cuccaid nehezét a hordároknak, ám nekem erre nem volt keretem, úgyhogy igyekeztem ügyesen pakolni.

Andoki kalandjaim legeslegInkább epizódja
Andoki kalandjaim legeslegInkább epizódjaFotó: Sáfár Zsófia / Dívány

„A négy órán át felfelé lépcsőzős etap izzasztó lesz, de szerintem bírni fogod a strapát. Útközben keresünk majd neked egy botot is” – nyugtatott meg Jorge, a túravezetőnk, akinek valószínűleg egyből feltűnt, hogy rajtam kívül mindenkinél van túrabot, aminek használata az esős időszakban csúszós, sáros utak miatt melegen ajánlott. Minden tiszteletem a hordároké, akik huszonöt kilós, gáztartályt, edényeket, kaját, valamint kempingszékeket és -asztalt rejtő zsákkal a hátukon szaladtak előre (némelyikük szandálban!), hogy az egyes pihenő- vagy táborhelyeken felállítsák sátrainkat és meleg étellel várjanak minket. Néha kényelmetlenül is éreztem magam, amikor egy-egy fáradt mosolyt láttam az arcukon. Az ő jelenlétük volt a legnagyobb húzóerő a nehezebb pillanatokban.

  • Számos túraútvonal vezet a Machu Picchuhoz, de a leghíresebb a klasszikus Inka Ösvény, mely a Szent Völgyből kiindulva lélegzetelállító tájakon, köderdőkön, misztikus régészeti lelőhelyeken és a Nap-kapun keresztül visz el a híres romokhoz. A 44 km hosszú szakasz az egykori Inka Birodalom hatalmas úthálózatának és annak a futárszolgálati és kommunikációs rendszernek a része volt, mely biztosította, hogy a Cuzcóban székelő uralkodó parancsa a birodalom legtávolabbi részébe is eljusson. A csaszkik, vagyis az inka hírvivők naponta több száz kilométerre is eljuttatták a továbbítandó üzenetet.
  • A perui kormány a túlhasználat és az erózió megelőzése érdekében korlátozza a látogatók számát, és szigorúan ellenőrzi a túravezető cégeket; ezért a túrákra előjegyzés szükséges. Az ösvényre naponta 500 ember léphet be, ebből csak 200 a turista, a többi túravezető és egyéb személyzet.
  • Az időjárás az Inka Ösvényen májustól szeptemberig a legalkalmasabb a túrázásra, ilyenkor az idő leginkább száraz és napos, arra azonban számítani kell, hogy az éjszakák májusban és júniusban fagyosak.
  • Mivel csak jót hallottam róluk, én az Inca Trail Expeditions Perú (ITEP) utazási irodával vettem fel a kapcsolatot, és foglaltam le a 4 napos túrát. 

Délelőtt tíz órakor kezdtük meg a túrát a 2600 méter magasan, az Urubamba folyó mentén fekvő Pisqhakuchónál. Kényelmes tempóban haladtunk, a szintemelkedés tűrhető volt, és elég sűrűn meg is álltunk gyönyörködni, fotózkodni, no meg azért, hogy túravezetőnk megválaszolja az ez a növény mit tud? milyen magasan járunk? hányszor jártad meg ezt az utat? milyen állatok élnek errefelé? ott vagyunk már? jellegű kérdéseket – a sok-sok érdekességen túl, amit az inka kultúráról és a helyi szokásokról mesélt.

Megtudtuk például, hogy Tahuantinsuyu (szó szerint: a négy összetartozó régió) virágkorában 250 népet és 9 millió embert számlált, a négy régió felett pedig négy kormányzó uralkodott, akik a legmagasabb rangú arisztokraták soraiból kerültek ki. Városaik alaprajzát a főváros, Cuzco mintájára puma formájúra tervezték, mivel ezt az állatot istenként tisztelte a nép.

Érezhető a természet ereje
Érezhető a természet erejeFotó: Sáfár Zsófia / Dívány

A távolban feltűnő hófödte hegycsúcsok, az alattunk elterülő ősi romok és a felhőerdők keltette misztikus hangulat kísérte lépteinket. Minél távolabb kerültünk a civilizációtól, annál mélyebbre merültem abban a gondtalan tudatállapotban, amit az érintetlen természet közelsége nyújtott. Fel sem tűnt, hogy 14 kilométert gyalogoltunk, de „ez csak a ráhangolódás és bemelegítés volt, holnap indul a kemény menet” – mondta Jorge a vacsoránál. Másnap hajnali ötkor kokateával ébresztett minket a személyzet, majd miután megreggeliztünk és összekaptuk magunkat, nekivágtunk annak a bizonyos durva szakasznak, a Halott Asszony-hágó megmászásának. Még szerencse, hogy nem hajtott minket a tatár, mert azzal a rengeteg méretes lépcsővel csak úgy lehetett megbirkózni, ha 50 lépésenként tartottunk egy kis szünetet. Meg úgy, hogy közben arról ábrándoztam, hogy ha egyszer hazatérek, rendezek a családnak és a barátoknak egy Latam-partit, ahol kezdő konyhatündérként összedobok néhány perui fogást

Egyre ritkult a levegő, egyre nehezebbnek éreztem a túrazsákomat, és egyre jobban csodáltam azokat az emlegetett inka csaszkikat, akik fel-alá rohangáltak ezeken az ösvényeken, hogy híreket és üzeneteket továbbítsanak a birodalom egyik pontjából a másikba. Ma egyetlen gombnyomással felvehetjük a kapcsolatot bárkivel. Félelmetes, hogy mennyi erőfeszítéstől mentesítettük magunkat az évszázadok során, hogy mennyire elkényelmesedtünk, és közben mennyire eltávolodtunk a természettől és attól az életviteltől, ami a fennmaradásunkat szolgálta. Ilyeneken kattogott az agyam, miközben nagy nehezen felküzdöttem magam a 4200 méter magasan fekvő hágóra. És mennyire megérte!

A ritkuló levegőben kárpótol a látvány
A ritkuló levegőben kárpótol a látványFotó: Michael Stouthandel / Dívány

Állítólag túl voltunk a nehezén – bár sokaknak a lefelé menet a térdízületek folyamatos terhelése miatt kevésbé élvezetes, én nem bántam, hogy végre irányt váltunk, nincs több felfelé. Legalábbis aznapra nem volt. Körülbelül két óra alatt ereszkedtünk le a hágóról a Paccaymayu-folyó völgyébe, ahol tábort vertünk, megmosakodtunk, megvacsoráztunk, és már sötétedéskor bekuckóztunk a sátrunkba. Ezen az éjszakán nagyon jól jött a két hálózsák és minden meleg holmi, ami csak nálam volt, de még így is órákba telt, mire sikerült felmelegednem és elaludnom. Az előző szálláson még volt áram, meleg zuhany és normális vécé, itt már zseblámpával közlekedtünk, hideg vízzel mosakodtunk, és a padlóba vájt pottyantósokkal barátkoztunk. Másnap reggel fél hatkor ébresztettek minket kísérőink. Félálomban magamra öntöttem a forró kokateát, majd nyűgösen konstatáltam, hogy esőben kell belevetnünk magunkat a leghosszabb, 17 km-es szakaszba – ami persze egy jó meredek emelkedővel indult.

Nagy volt a csend, mintha az időjárás lehangolta volna a társaságot. Vagy csak mindenki erősen koncentrált a lépteire a szokatlanul csúszós terepen. Egyébként összességében remek időt fogtunk ki: a nedves évszak kellős közepén ez a 2-3 óra esőzés semmiségnek számít egy négynapos túra alatt. Miután felértünk a Runkuraqay-hágóra – mely túravezetőnk szerint a Machu Picchut védő erődlánc része lehetett –, a túloldalon fekvő romtelepülésnél pihentünk meg. Mint kiderült, Sayacmarcát is Hiram Bingham 1915-ös kutatóexpedíciója fedezte fel, később pedig Fejős Pál antropológus, kutató és filmrendező a Megközelíthetetlen Város nevet adta neki.

„Ezeket a köveket az inkák olyan pontosan csiszolták le – fémeszközök híján szintén kőből készült vésővel –, hogy habarcs nélkül is egymáshoz illeszkedtek, réseik közé még egy késpengét sem lehetett benyomni – mutatott a falakra túravezetőnk. – Ennek folytán az inka erődök szinte elpusztíthatatlanok: az európaiak későbbi építményeivel ellentétben máig kibírják még a nagyobb földrengéseket is, amelyek gyakran pusztítanak az Andokban” – tette hozzá. 

Páfrányok, orchideák, függőmohák, gyógynövények illatkavalkádjában, néha kolibrik társaságában haladtunk tovább, majd egy alagutat érintve jutottunk el a Phuyupatamarca-hágóra, ahonnan ráláttunk a Vilcabamba-hegylánc legmagasabb csúcsaira, a Salkantayra (6271 m) és a Veronikára (5750 m) is. Összesen 1400 métert ereszkedtünk a harmadik napon, hogy az utolsó vacsorát az Örök Ifjúság völgyében (Wiñay Wayna) költsük el. Szakácsunk, Señor Cirillo igencsak kitett magáért, még dulce de lechével töltött tortát is készített nekünk.

Az már kevésbé esett jól, hogy az utolsó napon hajnali fél négykor kellett kelnünk, majd az első ellenőrzőpontnál egy órát várakoznunk. A zsörtölődésből aztán újra lelkes ámuldozás lett, amikor a felkelő nap fényeiben elértük az Inti Punkut, a Napkaputól pedig már csak fél órát kellett gyalogolnunk, hogy felfedezhessük túránk főszereplőjét, a híres Machu Picchut. Már a kora délelőtti órákban turisták százai lepték el a romvárost, de Jorge szerint a száraz évszakban ennél jóval nagyobb a népsűrűség, örüljünk, hogy nekünk nem kell hosszú perceken át sorban állnunk egy-egy fotó kedvéért.

És végre itt a híres Machu Picchu
És végre itt a híres Machu PicchuFotó: Ana Lydia Souza / Dívány

Egy időre elváltam a társaimtól, hogy egy kicsit egyedül is kóvályoghassak az „elveszett városban”. Elképzeltem, hogyan élhették itt mindennapjaikat az uralkodók, a magas rangú nemesek, a papok, a parasztok és a kézművesek. Elképzeltem a vásárokat, az ünnepeket, a szertartásokat, a csillagászati megfigyeléseket, a burgonya- és kukoricaültetvényeket. Mintha azok a mesterműként számon tartott falak meséltek volna emlékeikről. A múltbeli utazásból egy ismerős arc hozott vissza a jelenbe. Igor volt az, egy szerb srác a hajóról! Három hónap telt el azóta, hogy elváltak útjaink, és nem beszéltünk össze, de mint kiderült, hasonló útvonalat jártunk be a partra szállás óta. Kellemes meglepetés volt az inka csoda közepén egymásba botlani, és valószínűleg órákig tudtunk volna még mesélni egymásnak, de Igort már kereste a brigádja, és engem is vártak a többiek. 

„Machu Picchut a 15. század közepén a nagy hatalmú inka uralkodó, Pachacutec Inka Yupanqui építtette, vallási központnak és pihenőhelynek. Virágkorában mintegy ezer lakosa volt, akik az inka birodalom legfelső köreihez tartoztak, és 216 épület állt benne: palotákat, templomokat és az égbolt megfigyelésére alkalmas épületeket emeltek a városban, ahol a napkultusz rítusainak nyomai is megmaradtak. Minden arról tanúskodik, hogy Machu Picchu a jólét városa volt” – mesélte túravezetőnk. A kutatók számára azonban még sok volt a nyitott kérdés. Mekkora volt a város jelentősége az inka birodalomban? Miért hagyták el a lakosai olyan hirtelen, a spanyolok megérkezése után? Vannak-e még benne rejtett kincsek? Száz évvel azután, hogy Hiram Bingham újra felfedezte, Machu Picchu még mindig tartogat titkokat...

Négy nap intenzív természetközeli élmény tele érdekes ismeretekkel, misztikus történetekkel, no meg fizikai és mentális kihívásokkal – nem véletlenül vágyódom azóta is vissza erre a varázslatos környékre.

Mustra