1973. augusztus 23-án egy szökött bűnöző, Jan-Erik Olsson belépett a stockholmi Kreditbanken bank épületébe, ahol összehajtott dzsekije alól előkapott egy géppisztolyt, és többször a mennyezetbe lőtt, miközben amerikai akcentussal kiabálta, hogy a buli csak most kezdődött el. De mi vezetett innen a ma is gyakran előforduló Stockholm-szindróma jelenség kialakulásáig? Ennek járt utána a History.
Gyapjúkabát és 10 méter kötél a szimpátia kulcsa
A csendes riasztásra kiérkező rendőr megsebesítése után Olsson négy banki alkalmazottat ejtett túszul. A bűnöző egyébként tapasztalt volt széfek feltörésében, éppen hároméves büntetését töltötte lopásért, amikor távozási engedélyt kapott, azonban annak leteltével sem tért vissza a börtönbe. Túszokat ejtve 700 000 dollárt követelt különböző pénznemekben, egy autót, amivel szabadon távozhat a helyszínről, sisakot, golyóálló mellényt, valamint azt, hogy a korábbi rabtársa, Clark Olofssont szabadon engedjék. Olofsson egyébként egy 1966-os rablás és egy rendőrgyilkosság ügye miatt ült börtönben.
A rendőrök néhány órával később a helyszínre szállították Olofssont, a váltságdíjat, valamint egy kék Ford Mustang autót teletankolva. Olsson azon kérését viszont megtagadta a rendőrség, hogy a biztonsága miatt a túszokkal együtt távozhasson. Az így kibontakozó dráma világszerte a címlapokra került, a svéd tévé pedig szinte minden mozzanatot közvetített. Az emberek leveleket írtak a rendőrségnek, amelyben meglehetősen kreatív ötleteket adtak arra vonatkozóan, hogy miként kellene véget vetni a drámának. Volt, aki azt javasolta, hogy az Üdvhadsereg zenekara játsszon vallási dallamokat, míg más dühös méheket engedett volna a bank épületébe. Hát, valószínűleg nem ezek a megoldások térítenének jobb belátásra egy emberrablót.
A zsúfolt páncélterembe zárkózva a fogvatartók és a túszok között különös kapcsolat kezdett kialakulni. Olsson a hűvös miatt egy gyapjúkabátot terített az egyik alkalmazott, Kristin Enmark vállára, amikor rosszat álmodott, megnyugtatta, emlékbe pedig még egy golyót is adott neki a fegyveréből. De nem Enmark volt az egyetlen, akivel Olsson kedvesen bánt. Egy másik túszt, Birgitta Lundbladot is megpróbálta megnyugtatni, amikor a nő nem érte el a családját telefonon. Amikor pedig Elisabeth Oldgren klausztrofóbiája miatt rosszul érezte magát, Olsson megengedte neki, hogy a páncélterem ajtaján kívül sétáljon, miközben egy 10 méter hosszú kötelet erősített a nőhöz. Oldgren egy évvel később úgy nyilatkozott a The New Yorker újságnak, hogy bár ki volt kötözve, úgy érezte, hogy Olsson jól bánik velük. Egyfajta szimpátiát váltott ki azzal, hogy kedves volt a túszokkal. Az egyetlen férfi túsz, Sven Safström így emlékezett vissza:
Amikor jól bánt velünk, egyfajta vészistenként gondolhattunk rá.
Rendőrökből lett ellenség
A második napon a túszok már a keresztnevükön szólították fogvatartóikat, és jobban féltek a rendőrségtől, mint tőlük. Amikor a rendőrkapitányt beengedték az épületbe, hogy megbizonyosodjon a túszok épségéről, a férfi azt vette észre, hogy a fogvatartottak vele ellenségesen viselkednek, azonban a bűnözőkkel kedvesek és nyugodtak. Később, a sajtónak adott nyilatkozta szerint
nem gondolta, hogy a túszejtők ártani tudtak volna a foglyoknak, hiszen meglepően nyugodt kapcsolatot alakítottak ki.
Enmark felhívta a svéd miniszterelnököt, Olof Palmét, és számon kérte rajta, hogy nem engedi távozni a túszejtőket. „Teljes mértékben megbízom Clarkban és a rablóban, nem vagyok kétségbeesve. Épp ellenkezőleg, nagyon kedvesen viselkednek velünk. De tudod, Olof, félek, hogy a rendőrség megrohamozza az épületet, és akkor meghalunk” – mondta Enmark a miniszterelnöknek.
A túszok még akkor is az együttérzés jeleit fedezték fel a bűnözők viselkedésében, amikor azok fizikai bántalmazással fenyegették meg őket. Miután Olsson – felrázandó az eseményeket – azzal ijesztgetett, hogy az egyik túszt lábon fogja lőni, Safström továbbra is úgy gondolta, hogy emberrablói kedvesek és törődnek velük, hiszen csak a lábát lőné meg. Enmark még győzködte is Svent, hogy vállalja be a lövést.
Puszi, ölelés, kézfogás
A túszok végül semmilyen fizikai sérülést nem szenvedtek. Augusztus 28-án éjszaka, több mint 130 órás túszdrámát követően a rendőrök könnygázt pumpáltak a páncélterembe, ennek hatására pedig a bűnözők megadták magukat. A rendőrség azt kérte a fogvatartottaktól, hogy ők jöjjenek ki elsőként, azok viszont nem tettek eleget a kérésnek. „Nem, Jan és Clark mennek először, különben lelövitek őket, ha mi kimentünk” – kiáltotta Enmark a rendőröknek.
A páncélterem ajtajában aztán a túszok és fogvatartóik öleléssel, puszival és kézfogással váltak el egymástól. Ahogy a rendőrök megbilincselték a fegyvereseket, két nő odakiáltott nekik, hogy ne bántsák őket, hiszen nem ártottak senkinek. Miközben Enmarkot hordágyon vitték el, még odakiáltott a megbilincselt Olofssonnak: „Clark, még találkozunk!”
A túszok irracionális kötődése megzavarta a közvéleményt és a rendőröket, akik még azt sem tartották kizártnak, hogy Enmark valójában részese volt a bankrablásnak. Még magukat a túszokat is összezavarta a viselkedésük. A szabadulás másnapján Oldgren a következőt kérdezte pszichiáterétől:
Van velem valami baj? Miért nem utálom őket?
A pszichiáterek később összehasonlították a túszejtés alatt tapasztalt viselkedésmintákat a háborúból hazatérő katonáknál jelentkező poszttraumás stressz jellemzőivel, és arra jutottak, hogy a foglyok érzelmileg a túszejtők, és nem a rendőrség irányába érezték magukat hálásnak, amiért ép bőrrel megúszták a történteket. Az eseményeket követő hónapokon belül a pszichológusok már el is kezdték használni a Stockholm-szindróma kifejezést, amely 1974-ben terjedt el a köznyelvben is, amikor ugyanezekkel a tünetekkel magyarázták, hogy egy amerikai újság örököse, Patty Hearst elrablása után segített az őt fogva tartó terroristáknak, a Szimbionista Felszabadítási Hadseregnek egy csomó bankrablásban.
Miután Olofsson és Olsson visszakerült a börtönbe, korábbi túszaik rendszeresen látogatták őket. A fellebbviteli bíróság hatályon kívül helyezte az Olofsson büntetéséről szóló ítéletet, azonban Olsson még éveket töltött a rácsok mögött. Miután 1980-ban kiszabadult, feleségül vette a rabsága alatt szerelmes leveleket író számtalan nő egyikét, majd Thaiföldre költöztek. 2009-ben megjelent Stockholm-szindróma című önéletrajza.
