A hold, a csillagok és az út menti bokrok társaságában ballagtam tovább. „Erre vágytál, nem? Néma csendre és nyugalomra” – beszélgettem magammal, amikor egyszer csak eleredt az eső. Egy fa alatt találtam menedékre, amíg előkotortam az esőkabátomat, de mire összeszedtem magam, el is csendesedett a zápor. Két és fél óra izzadós gyaloglás után úgy döntöttem, megérdemlek pár korty vizet, de hiába kerestem, nagyon úgy tűnt, hogy a hosztelben hagytam a kulacsomat! Ekkor kezdett beszűkülni a tudatom, és a sejtjeim túlélő üzemmódba kapcsoltak, hogy az energiaforrásaimra és a közvetlen környezetemre összpontosítsanak. Már nem azon pörögtem, hogyan fogom elérni a csatlakozásokat. Minden aggodalmam eltörpült, csak a jelenre koncentráltam.
Igen, a nomád lét keményebb helyzeteinek is megvan a maga varázsa: ilyenkor érzem igazán, hogy élek.
Mindenesetre megváltás volt az a két pohár víz, amit húsz kilométer gyaloglás után egy lepukkant faluba érve kaptam egy kedves hölgytől. Maga volt a mennyország az a két négyzetméternyi fedett, száraz terület is, ahova egy újabb heves esőzés elől menekültem, amíg vártam a hajnali buszokra. A helyiek aztán felraktak arra az ingyenes járatra, ami a fizikai munkásokat szállította a szomszédos városokba. Nyűgösen, éhesen, fáradtan, fázósan, de eljutottam Escadába, ahol kiderült, hogy az egyetlen Maceióba tartó buszra nyolc órát kellene várnom. Körbekérdeztem az autópálya menti benzinkúton pihenő kamionosokat, hogy merre tartanak, de nem jártam szerencsével. Azelőtt csak Észak-Olaszországban stoppoltam, nagyrészt sikerrel, de ebben a totál ismeretlen közegben, ahol a távolságok is egész mások, mint Európában, nem mertem beleélni magam a pozitív élményekbe. Bár az is igaz, hogy ott, abban a zuhogó esőben nem voltam elég kitartó, hamar feladtam a próbálkozást.
De aztán eljött a harmadik megváltás: magánúton működő minibuszok! Két ilyen, rendszertelenül közlekedő, random helyeken megálló megtömött járgánnyal, szorosan a többi utashoz passzírozódva, és a sofőrök kedvenc brazil popslágereit hallgatva végül csak eljutottam Maceióba, hogy egy hosztelben kifújhassam magam.
A vidéki homok titkai
A következő éjszakát már egy nagyváros parkjában töltöttem, ahol ilyen hangos madárcsicsergésre és karácsony előtti fényáradatra ébredtem. Az utolsó etap pedig egy borzasztó állapotú földúton, három órán át tartó zötykölődés volt. El sem hiszem! Három és fél nap után megérkeztem a halászfaluba! A kemping tulaja, Jeff és partnere, Isabel jó arcnak tűntek, a munkába se szakadtam bele, de az a furcsa érzés, ami már az elején hatalmába kerített, egyre csak erősödött bennem. Jeff túlságosan bizalmas párkapcsolati sztorikat (bosszúból pénisznyirbálás és egyéb szaftos történetek) osztott meg velem és a másik önkéntes lánnyal, Katharinával, amiből persze Isabel egy mukkot sem értett.
Az viszont már Isabel számára is egyértelmű volt, hogy a hatvan-hetven közötti férfi egyre közelebb merészkedik az egyetemista lányhoz. Egyik este, amikor ott ültünk hárman a teraszon, ki-ki a maga laptopjába bújva, egyszer csak megjelent az ajtóban Isabell, majd szikrázó szemekkel, heves ujjal mutogatás kíséretében levágott egy háromperces monológot, amiből én csak annyit értettem, hogy „provokál, provokál engem!”. A titokzatos sztorihoz némi plusz információval szolgált a falubeliek reakciója is, amikor megtudták, hogy melyik kempingben tartózkodom. Mintha ez a Jeff nem lenne az helyiek szíve csücske.
By the way, telenovellák
Érdekes, hogy Bahia állam, ahol ez a Cumuruxatiba nevű zsákfalu is található, Brazília „legfeketébb” területe (a lakosság mintegy 80 százaléka fekete vagy kevert etnikumú), az itt játszódó legújabb brazil szappanoperák szereplőgárdája ennek ellenére fehér emberekből áll. Erre hívta fel a figyelmem Isabel is, amikor az egyik kedvenc sorozatát nézte. „Ez a faji demokrácia fogalom, amit itt folyton emlegetnek, arra utal, hogy egy ilyen sokszínű országban nem létezhet rasszizmus. De ez is csak tündérmese” – magyarázta. Mint megtudtam, a fekete brazilok átlagosan 57 százalékkal kevesebbet keresnek, mint a fehér dolgozók, a börtönök zöme (64 százaléka) fekete fogoly, a Kongresszus nagyrészt fehér képviselőkből áll, és a fekete tanulók, annak ellenére, hogy ugyanolyan jól teljesítenek és viselkednek, mint fehér társaik, általában rosszabb jegyeket visznek haza az iskolából.
Két nyugis hét helyett végül négy bizarr napig maradtam Cumuruxatibában (Katharina is továbbállt, de ő Észak felé vette az irányt). Nem a drámázás akasztott ki, hanem azok a rohadék szúnyogok, amik ellen sem a – lyukas – szúnyogháló, sem az otthonról hozott szúnyogirtó spré, sem a fokhagymanassolás nem vált be. Egy-két órákat aludtam a kempingben, és emiatt sem szellemileg, sem testileg nem éreztem magam valami aktívnak, úgyhogy falusi csend ide vagy oda, totál leharcoltan indultam meg Rio felé. „Majd a húszórás buszozás alatt kiheverem ezt az izgalmas epizódot is!” Eleinte piszkált a gondolat, hogy annyi kínlódás árán jutottam el erre az isten háta mögötti helyre, hogy aztán egy „változtak a tervek, egy kicsit hamarabb le kell lépnem” kamu dumával fejvesztve meneküljek. De ma már ezen is csak mosolygunk Katharinával. Még hogy a falusi élet unalmas! Mi vár rám akkor Rióban?
„Haza akarok menni!”
Életvidám emberek, partihegyek, egy kis karácsonyi honvágy, aztán szilveszter a Copacabana beach-en. Nagyjából így képzeltem el. De mindenekelőtt egy hét intenzív meló. Ennyi időre találtam ugyanis egy olcsó és kényelmes Airbnb-szobát a híres Selarón-lépcsők szomszédságában.
Karácsonytól néhány napig hosztel, szilveszterre viszont nem foglaltam szállást, baromi drágán adták még a legputribb helyet is. Kanapészörf? Copacabana közelében nem nagyon találtam jó referenciákkal bíró hosztot, és amúgy is, a helyiek közül sokan inkább elutaznak az újévet köszönteni, minthogy megint a „tömegnyomorstrandon” ünnepeljenek. De „majd lesz valahogy, lassan úgyis megérkezik a többi nomád, kitalálunk valami gazdaságos megoldást”.
Addig is felfedeztem a belvárost, kirándultam, és végre nyugodtan dolgozhattam, nem kellett senkihez sem alkalmazkodnom. Közben próbáltam karácsonyi hangulatba jönni, de nem igazán ment, ehelyett irigykedtem az otthoniakra, és pityeregtem egy sort a családnak meg a barátoknak, hogy kimaradok a közös ünneplésből. Egy barátnőm jól le is cseszett, hogy mégis, hogy van merszem panaszkodni, amikor éppen a riói parton süttetem magam, és az otthoniak közül mindenki lenne inkább az én helyemben?! Tökre értettem a mondandóját, de a honvágyamon ez sem segített.
És hogy még egy kicsit mélyüljön a hullámvölgy, egyik nap, amikor éppen időhöz kötött munkát végeztem, a laptopom egyszer csak megadta megadta magát. Hirtelen elsötétült a képernyő, és game over. A hosztel hozzáértő lakóival meg telefonos segítséggel kipróbáltunk mindenféle megoldást, de végül szervizbe kellett vinnem a gépet. A toll és a papír lettek az új barátaim, a telefonomon is tudtam haladni a melóval – minimum gyök kettővel –, és néha kölcsöngépet is kaptam az ismerősöktől, de csak arra vágytam, hogy mielőbb megjavítsák a laptopomat. Másfél napig szaladgáltam vele tök fölöslegesen, egyik helyről küldtek a másikra, mígnem a központi szervizben kiderült: riói tartózkodásom alatt esélytelen, hogy egyáltalán megnézzék, mi a baja, olyan hosszúak a várólisták. Na, ekkor lett rohadtul elegem, és legszívesebben üvöltöttem volna, mint egy elveszett kisgyerek:
haza akarok menniiiii!!!
