Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Modern alkimistának is nevezhetnénk Dr. Csapó Edit kémikust, aki csapatával olyan aranyalapú szenzorokat fejleszt, amelyek például az Alzheimer-kór korai felismerésében segíthetnek. Idén ő kapta a „L’Oréal és az UNESCO A nőkért és a tudományért” egyik ösztöndíját.
Gyorsabban és hatékonyabban hathatnak a jövőben a gyógyszerek Dr. Csapó Edit, a „L’Oréal és az UNESCO A nőkért és a tudományért” egyik idei díjazottjának kutatási eredményei révén. A kémikus olyan aranytartalmú anyagokat fejleszt, amelyek nem csak a hatóanyagokat követhetik a véráramban, de szenzorként segíthetnek például az Alzheimer-kór korai felismerésében is. Mielőtt átvette a díjat, arról kérdeztük, hogyan lett kutató, hogyan telik egy napja és miért tartja fontosnak a nők szerepét a tudományos életben.
Hogyan lett kutató és hogyan került éppen erre a területre?
A kémia iránti érdeklődésem már az általános iskolában kezdődött, de a középiskolai tanulmányaim során is megmaradt, így nem volt kérdés, hogy az egyetemi pályaválasztáskor vegyésznek jelentkezzek. 2006-ban szereztem vegyész diplomát a Debreceni Egyetem Természettudományi és Informatikai Karán „kiváló hallgatóként”. Végzős hallgatóként részt vehettem a kar oktatási tevékenységében, így az egyetemi oktatói munkába való betekintés és részvétel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy vegyész diplomával a kezemben a kutatói/oktatói hivatás irányába induljak el.
Kémia PhD fokozatomat 2010-ben szereztem meg summa cum laude minősítéssel, majd ezután, vállalva a téma- és a lakóhelyváltást, csatlakoztam a Szegedi Tudományegyetemen Dékány Imre akadémikus csoportjához, amely Magyarországon elsőként kezdett el intenzíven foglalkozni nemesfém alapú nanoszerkezetű anyagok kutatásával. Ekkor kapcsolódtam be a kutatási munkába és a téma iránti érdeklődésem a mai napig megmaradt.
Az elmúlt évek során pedig sikerült kialakítani egy kis létszámú, ám rendkívül hatékony csapatot, így a közös munka révén eredményesebben fejleszthetünk új típusú arany- és ezüstalapú nanoszerkezetű anyagokat, egyelőre természetesen az alapkutatás keretein belül.
Az emberek fejében él egy kép a fehérköpenyes, mikroszkóp előtt görnyedő kutatóról, aki naphosszat csak számol, kísérletezik. Ehhez képest hogyan képzeljük el az ön napját?
Korántsem mondanám, hogy egy átlagos napom egyhangú vagy unalmasnak tűnő. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetemen az oktatási és sok esetben az adminisztratív feladataim mellett egy 6 fős kis csoport kutatómunkáját irányítom, ahol az aranytartalmú anyagok vizsgálatán túl más kutatási tématerületen is dolgozunk.
Olyan gyógyszertechnológiai fejlesztésekkel is foglalkozunk, ahol egy gyógyszermolekula szervezeten belüli célzott helyre történő eljuttatása, illetve a hatóanyag időben szabályozott leadásának megvalósítása a kiemelt feladat. A komplex munka eredményeképpen sokszor nézünk szembe új megoldandó feladattal, nem ritkán már reggel, amikor bemegyünk a laborba.
A felmerülő problémákat rendszeresen megbeszéljük a munkatársakkal, együtt tervezgetünk, hogyan küzdhetnénk le az akadályokat. Bár sok sztereotípiának megfelelünk: tényleg fehér köpenyben kísérletezünk, néha elmélyülten számolunk és időnként a mikroszkóp vagy más műszer felett görnyedünk, de mindig szakítunk időt közös beszélgetésre egy kávé vagy az ebéd mellett, ami átlendít bennünket az akadályokon. A mindennapos laboratóriumi munkán túl pedig fel kell készülnünk az eredményeink bemutatására hazai vagy nemzetközi konferencián akár több száz ember előtt, így a külvilágtól elzárkózó, magányos tudós képe sem állja meg a helyét napjainkban.
A kutatómunkába sokszor hallgatók is bekapcsolódnak színesítve a csoport összetételét, eredményeikkel - egyedi gondolkodásmódjuk révén – pedig hozzájárulhatnak a munka sikerességéhez. Természetesen a munka nem akkor ér véget, amikor elindulok az óvodába a kislányomért, hiszen az otthoni teendők mellett sokszor a következő napi oktatási feladat áttekintése vagy egy tudományos cikk megírására is időt kell, hogy szakítsak.
Modernkori alkimistaként aposztrofálják önt és a csoportját a kutatási területe miatt, ez elég izgalmasan hangzik. Mit jelent ez a valóságban?
A „modernkori alkimista” jelzőt talán azért kaptuk, mert kutatási munkánk során új típusú, eddig még elő nem állított, nanométeres mérettartományba sorolható aranytartalmú anyagok előállításával és szerkezetvizsgálatával foglalkozunk. Az alkímiát sokan sokféleképpen értelmezik, az egyik jelentése éppen az, hogy „közönséges fémek arannyá és ezüstté változtatásának áltudománya”. Mi azért nem „mágusként” dolgozunk, ténylegesen aranytartalmú vegyületekből kiindulva állítunk elő aranytartalmú anyagokat.
Kutatócsoportjával együtt Magyarországon elsőként használ olyan rendkívül kicsiny méretű szenzorokat, amelyek a hatóanyagok eloszlásának felderítése mellett azt is jelezhetik, ha a testben végbemenő természetes folyamatokban, például egy molekula lebomlásában, átalakulásában, hiba lép fel, ami betegségek kialakulásához vezethet. Ezt úgy kell elképzelni, hogy beveszek egy kapszulát, ami világít a testemben és elvezeti a kutatót a betegség forrásához?
A nanoméretű aranytartalmú anyagok számos területen eredményesen felhasználhatók, többek között az intenzív fluoreszcenciával rendelkezők alkalmazhatók lehetséges jelzőanyagként orvosdiagnosztikai képalkotásban, de biológiai rendszereket utánzó érzékelők alapjait is képezhetik. Ez azt jelenti, hogy ha a megfelelően kialakított, aranyalapú fluoreszkáló anyagok kölcsönhatásba kerülnek molekulákkal vagy akár egyszerű, az ivóvízben is megtalálható ionokkal, akkor az optikai tulajdonságukban változás következhet be, amelyet sok esetben fluoreszcens mikroszkóp vagy egy egyszerű UV-lámpa segítségével is ellenőrizhetünk.
Olyan aranytartalmú szenzorok fejlesztésén dolgozunk, amelyek esetén cél, hogy szelektíven csak bizonyos molekulákat érzékeljenek, melyek például egy betegség kialakulásában lehetnek meghatározóak és a jelenlévő egyéb molekulákra ne legyenek érzékenyek.
Jelenleg laboratóriumi körülmények között dolgozunk, például fiziológiás közegben vagy éppen mesterségesen előállított agyvízben kísérletezünk, a tanulmányozott molekulák pedig kereskedelmi forgalomban kaphatóak.
Azt, hogy az emberi szervezetben ez közvetlenül működjön, még rengeteg kísérlet előzi meg. Orvos kollégákkal folyamatosan együttműködve, számos problémát kell még megoldani az alkalmazhatóság érdekében. El kell érnünk például, hogy a szervezeten belül ezek az anyagok ne váltsanak ki mellékhatásokat vagy éppen szervezetből történő eltávolításuk is megoldott legyen.
Az Alzheimer és a Parkinson kór rengeteg ember életét keseríti meg, az arany hozhat megváltást?
Valóban, az említett betegségek sok embert érintenek és bár gyógyításuk még nem megoldott, a korai diagnosztizálásuk sokat segíthet egy mindennapi, élhető egészségi állapot fenntartásában. Nem feltétlenül az arany az, ami megváltást jelenthet, de mindenképpen ígéretes anyagnak bizonyul olyan szelektív optikai szenzorok fejlesztésében, ahol például vérből vagy egyéb testfolyadékból kinyert mintában a betegséget okozó molekulák vagy származékaik egyszerűen és gyorsan kimutathatóak legyenek. Az említett megbetegedések kialakulásának módja sem tisztázott még teljesen, sok esetben az új típusú szenzorok fejlesztése a kóros elváltozások részletesebb, molekuláris szintű megismerésében nyújthatnak segítséget, ezáltal segítve a terápiás eljárások kidolgozását.
Hogyan látja a nők helyzetét a tudományos területeken? Ön szerint hogyan formálják a nők a modernkori tudományt? Miért fontos a jelenlétük?
A saját pályámat tekintve azt tapasztalom, hogy nők és férfiak közel egyforma számban szereznek természettudományi vagy élettudományi területen egyetemi diplomát vagy éppen még doktori fokozatot is, de rendkívül kevés nő kerül az egyetemen vezető pozícióba, az MTA és a tudomány doktorai között pedig a női kollégák mindösszesen 15 százalékban képviseltetik magukat. Saját szakterületem - sok más pályához hasonlóan - számos esetben nem családcentrikus kihívásokat követel meg.
A felsőoktatásban kutató és/vagy oktató feladatkörben dolgozó nők esetén a gyermekvállalás miatt kihagyott időszak pótlása sokszor nagyon nehezen, csak áldozatos és feszített tempójú munka árán hozható be. Azonos életkorú nő és férfi tudományos mutatói így nem összemérhetőek, egy adott pozíció betöltéséhez azonban ugyanazon elvárásoknak kell megfelelniük.
A nők és családanyák jelenléte mindenképpen fontos a modernkori tudományban és az oktatásban, a férfiakétól eltérő szemléletmódjuk, nagyobb kitartásuk és az otthoni anyai szerep során kialakult többsíkú figyelmük önmagában is indokolttá tenné ezt, ám ezen felül a felnövekvő generáció számára mutatott példa is kulcsfontosságú. Véleményem szerint egy sikeresen működő modern társadalom nem engedheti meg magának, hogy lemondjon a nők munkájáról és csupán a férfiak és gyermekek támaszaként tekintsen rájuk.
Mi ez az ösztöndíj?
Az elmúlt 16 évben 45 magyar kutatónő részesült a „L’Oréal–UNESCO A Nőkért és a Tudományért magyar ösztöndíjban”, a vállalat eddig 52,6 millió forintot osztott szét a magyar tudós nők között. Az alapítók törekvése a díj megalapításakor az volt, hogy a tudománnyal foglalkozó hölgyeket minél többen megismerjék – támogatva ezzel karrierjüket.
A külföldön már közel 20 éves hagyománnyal rendelkező program hazai változatára minden évben olyan tudós nők nyújthatják be pályázatukat, akik tudományos munkájukkal az élet- vagy az anyagtudományok valamely részterületének feltárásán fáradoznak és magyar felsőoktatási kutatási intézményekben, illetve az MTA kutatóintézeteiben dolgoznak. Az ösztöndíj csak nőknek szól, magyar kutatónőket támogat és az ország bármely pontjáról lehet pályázni rá.
