Biztos voltam benne, hogy én vagyok a legnagyobb szörnyeteg a világon

Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns legújabb cikkében arról ír, hogy mit tehet a függő az egyik legnagyobb ellensége, az elmagányosodás ellen, mire jók a különböző csoportos terápiák és hogyan segítik a felépülést.

Szenvedélybeteg segítő szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain), nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 15 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben.

A hozzám forduló klienseknek, legyen az alkoholista, drogfüggő vagy hozzátartozó, egyaránt szoktam idővel javasolni az egyéni konzultáció mellett a csoportos támogatást is, ahogyan az alábbi két történet is mutatja.

Maja a józanodásának ötödik hónapjában jutott le egy Narcotics Anonymous gyűlésére, miután felmondott a munkahelyén, azóta a csoport az élete részévé vált. “Több, mint egy éve nem használtam, és az első öt hónapom, és az utána következő 7-8 hónap közötti kontraszt mérhetetlen! Most látom csak, hogy amíg nem jártam a meetingekre, ugyanaz a dühös, elégedetlen anyagos voltam, csak épp nem használtam… Nem is voltam jól!" - emlékezett vissza a kezdeti időszakra.

"Sose gondoltam volna, hogy ennyire számít, ha egy olyan közösségbe járok, ahol hozzám hasonló függők józanodnak. A megosztásokban hallom a saját életemet, nehézségeimet, amikre megoldásokat kapok; értékes emberi kapcsolataim vannak, beszélhetek magamról és nem érzem, hogy őrült lennék, és felhívnak a társaim, ha szarabbul vagyok, mert érdekli őket, hogy hogy vagyok. Érzem, hogy tartozom valahová.... És bármilyen nehézségem is van az életben, tiszta tudok maradni. A közösség nélkül nem menne, ezt már tisztán látom” - mondta. 

“Teljesen biztos voltam benne, hogy én vagyok a legnagyobb szörnyeteg a világon. Nőként, egyedülálló anyaként ittam, többször veszélybe sodorva a kislányomat. Szétfeszített a szégyen, a bűntudat, az önutálat" - kezdi történetét egy másik felépülő függő, Zsuzsi. "Sosem felejtem el a csodálkozást és az óriási megkönnyebbülést, amikor először hallottam az egyik női társamat beszélni gyűlésen önmagáról, a piálásáról, az anyaságáról, a józanodásáról – megértettem, hogy nem szörnyeteg vagyok, hanem beteg ember, és hogy nem vagyok egyedül. Nem vagyok egyedül!

Reményt kaptam, hogy van kiút, hogy lehet szép életem, válhatok jó anyává, ha a felépülést választom. Ezt adja nekem a gyűlésre járás: azonosulást, tapasztalatcserét, és a folyamatos REMÉNYT, hogy minden helyzetre van megoldás, minden szarból ki lehet kecmeregni, hogy számomra is lehetséges a haragoktól, félelmektől, egyéb negatív érzésektől mentes, derűs, boldog, elégedett ÉLET” - tárta fel történetét Zsuzsi. 

Miért javaslom az egyéni mellett a csoportos terápiát?

Mert idővel az, amit én adni tudok, már kevés lehet. Mert a szerhasználó idővel elmagányosodik, a kapcsolatrendszere lassanként csak az alkoholista vagy droghasználó barátokra szűkül, pedig a felépüléshez szükséges az új, józan kapcsolatrendszer, baráti kör kialakítása. Fontos az olyan emberek társasága, akik már jártak azon az úton, átmentek olyan problémákon, ami előtt a leszokni vágyó függő áll.

Ezeket én egy személyben nem tudom, és nem akarhatom megadni. Fontos, hogy a kliensek érezzék, nincsenek egyedül a problémájukkal, nem csak ők szenvednek ebben. Ismerjenek meg rajtam kívül más leállt embereket. Jót tesz számukra az azonosulás, a pozitív minta, a “nem vagyok egyedül”, érzésének megtapasztalása. 

Magányossá drogoztam magam

Előttem sem volt semmilyen pozitív példa, a régi barátaim idővel eltűntek, a munka világából kikoptam, és szinte minden haverom használt, vagy legjobb esetben szert váltott, azaz drogos helyett alkoholistává vált. Sok barátom meghalt, vagy a börtönöket, pszichiátriákat járta vagy járja most is. Nem ismertem senkit sem, akinek az élete vonzó lett volna számomra, volt egy-két olyan leállt, akikből megtért vallási fanatikus lett, de abból nem kértem. Azt láttam, nincs remény. Ez jó ürügy volt a további használathoz és önsajnálathoz. “Ebből úgyse lehet kijönni…”

A hozzátartozókat is bűntudat gyötri, “én basztam el, csakis az én hibám, erről nem lehet beszélni, ezt titkolni kell”, és ez meggátolja őket abban, hogy olyan döntéseket hozzanak, ami, bár nehéz, de hatékony lehet a szerhasználó hozzátartozója estében. A klienseim ezekkel az érzésekkel teljesen egyedül maradnak. Viszont a hozzátartozói csoportokban megtapasztalhatják ők is, hogy nincsenek egyedül, mások is átmentek ugyanazokon a nehézségeken, kapnak lelki és gyakorlati tapasztalatokat, hogyan lehet nehéz helyzeteken átmenni úgy, hogy az a szerhasználó társukra nézve is hasznos legyen.

Mi lehet az elmagányosodás ellenszere?

A közösség! Ha valaki egyedül használt, közösségben tud a leghatékonyabban felépülni, és pont emiatt a függőségből való felépülés egyik legfontosabb eszköze a közösségi terápia. Azaz a terápiás közösség és az önsegítő közösség. Persze azért a szakembereknek is megvan a maguk helye, szerepe. 

A közösség esetén azonban nagyon nem mindegy, hogy milyen közösségről beszélünk! Ha valaki jól meg akar tanulni főzni, akkor jobb, ha egy “Főzöcske, de okosan” tanfolyamra iratkozik be. Ha valaki jól meg akar tanulni kötni-horgolni, akkor gondolom a Fürge Ujjak Klubjába érdemes járnia. 

Ha azonban valaki súlyos szerfüggőségből akar talpraállni, akkor annak nem egy búvárszakkört vagy egy sakklubot, hanem olyan közösséget célszerű keresni, ahol hozzá hasonló felépülő drog és alkohol függők vannak! Olyanok, akik már több-kevesebb ideje nem használnak, reményt tudnak adni, és megfelelő saját tapasztalattal bírnak a felépülésről.

Én a munkám során senkit se tudok “józanná beszélgetni”. A hosszú évek alatt kialakult maladaptív viselkedésformák (hárítás, tagadás, hazudozás, bagatellizálás, racionalizásál, projektálás, stb…) megváltoztatásához akár évek is szükségesek, mivel a  felépülés hosszan tartó folyamat. 

A célom nem az, hogy a klienst hosszú távon magamhoz kössem, és sok pénzt elköltve hozzám járjanak évekig, hanem hogy megmutassam a kivezető utat a függőségből. Pár alkalom után szoktam javasolni, hogy kezdjenek el csoportokra járni, és idővel ezek látogatása vegye át a konzultációk helyét. A józanodáshoz fontos, hogy a klienseim szerezzenek új, józan kapcsolatokat, új közösséget. Ezt sem én, sem más szakember (pszichiáter, addiktológus, pszichológus) nem tudja nekik megadni. Ha megtalálják a helyüket az anonim önsegítő közösségekben, és onnantól azok segítségével tartósan józanodnak, az az én sikerem is. Én nem tudok senkit “meggyógyítani”. Tapasztalataim szerint sajnos vannak szakemberek, akik ezt nem képesek belátni, nem tudják beismerni a saját tehetetlenségüket a függővel szemben, ők akarnak lenni a “gyógyítók”, így nem is ajánlják a csoportot, mint lehetőséget, ezt az általam ismert leghatékonyabb kezelési formát.

"Én aztán soha nem megyek csoportra. Még mit nem?!"

Amikor a konzultációk során szóba hozom a csoportra járás lehetőségét többnyire heves ellenállásba ütközöm. Szerencsére ez az ellenérzés sok kliensemnél idővel és a belém vetett bizalom növekedésével arányosan csökken, és így a kezdeti ellenállást legyőzve sokan el is jutnak a nekik megfelelő terápiás és/vagy önsegítő csoportokra. 

Gondoljunk csak bele. Ki más tudna pozitív mintát adni egy elmagányosodott függőnek, mint a hasonló cipőben járó sorstársai? Kit hívhat fel, amikor szarul érzi magát? A szakembereket  (orvosát pszichológusát, addiktológiai konzulensét) éjszaka, hétvégén nem hívogathatja, nem az a dolguk, hogy állandóan elérhetőek legyenek, ám a felépülő társait keresheti. A szakember nem tud közösséget adni!

A felépülő közösségben új barátságokra tehet szert, új, pozitív mintákat láthat, lehetősége van a gyűléseken kívül egyéb közösségi programokban is részt venni. Hétvégi focik, találkozók, közös nyaralás, bulizás és egyéb szabadidős programok. Ezek felbecsülhetetlen jelentőségűek egy olyan  felépülő számára, akinek már rég leépültek a normális emberi kapcsolatai. Mégsem állhat ki a függő a Blahára egy óriási tacepaóval, hogy "JÓZAN BARÁTOKAT KERESEK!"

Milyen ellenérvekkel találkozom mégis?

• Nem megyek oda, ahol olyanok vannak, mint én…
• Örülök, ha nem látok, drogost/alkoholistát.
• Nem akarok drogos/alkoholista maradni, inkább normális emberek társaságát fogom keresni!
• A végén még ott fogok visszaesni.
• Találkozni fogok valamelyik szomszéddal, ismerőssel.
• Meglátják, amikor lemegyek oda.
• Nem akarom mások nyomorúságát hallgatni, bőven elég nekem a sajátom.

Mik az érveim a csoport mellett?

• A függők azért jönnek hozzám, mert hisznek bennem, hitelesnek gondolnak. Remélem legalábbis. Én meg hiszek, mert nekem is segített/segít a csoport megtartó erejében. Ha nekem bevált, nekik miért ne válna be?

• Egy függő egyedül sosincs jó társaságban. Ameddig a saját feje után megy, csak pusztítja magát.
• A gyűléseken kap pozitív mintát, tud azonosulni, lesz egy elfogadó, őt megértő közössége, aki nem UFÓ-ként tekint rá, hasonló cipőben járnak.
• A “nem vagy egyedül” érzésének megtapasztalása.
• Az anonim csoportok világ minden táján megtalálhatóak, hasonló elven működnek, megadják az otthonosság érzetét.
• Ingyenesek.
• A gyűléseken lehet látni olyanokat, akik esetleg csak pár naposak, vagy olyanokat, akik pár hónapja, pár éve, de olyanokat is, akik több évtizede is józanok akár. Ők meg tudják adni a reményt, hogy sikerülhet, van élet a szerhasználat után is.
• Egyes külföldi országokban pl. már a börtön hívja be az önsegítő csoportokat, mert felismerték, hogy aki függő, az ha nem józanodik ki, akkor az a függősége folytán újra és újra visszakerül. Aki kijózanodik benn és utána folytatja kinn a felépülési munkát, sokkal nagyobb eséllyel marad tiszta, és nem kerül újra vissza a börtönbe.
• A csoport tükörként működik. A másik szemében meglátom magamat, a saját működésemet.
• Bárhol, bármikor elérhető a világ összes pontján majdnem. Hasonló a struktúra, ami otthonosságot kölcsönöz.
• Az önsegítő anonim közösségek látogatásának egyetlen feltétele: a kábítószer/alkohol használat abbahagyásának vágya.

Sok év tapasztalata után elmondhatom, hogy nagyrészt azok a klienseim maradnak tartósan, hosszú távon józanok, akik az egyéni konzultációk mellett a csoportokat is használni kezdik. Ez könnyen levezethető abból a tényből, hogy konzultációra a klienseim záros ideig járnak, a függőség betegsége viszont életreszóló “társ”.