Fél napot utazott holtan a villamoson, anélkül, hogy bárki észrevette volna. Több százan mehettek el mellette, és senki nem kérdezte meg, mi a baja. Hosszú órák teltek el, míg egy utas jelezte a villamosvezetőnek, hogy úgy néz ki, mintha valaki rosszul lenne, de lehet, hogy már nem is él, mert nagyon sápadt. A vezető megállította a járművet, és ekkor hívta a mentőket. Sajnos már rég késő volt. Megrázó, szomorú, dühítő történet. És nagyon tanulságos. Okuljunk belőle!
Lehet az utasokat és a villamosvezetőt hibáztatni, hogy miért nem segítettek. Lehet a BKK-ra kenni az egészet. Lehet információfoszlányok alapján ítélkezni, egymásra ujjal mutogatni, bűnbakot keresni, és belesüppedhetünk a moralizálásba, de úgy gondolom, mindannyiunk személyes felelőssége, hogy ne történhessenek ilyen tragédiák.
Lehet azt hajtogatni, hogy én kapásból odamentem volna és segítettem volna, de az igazság az, hogy nem tudhatjuk biztosan, mi hogyan járnánk el hasonló helyzetben. Az a meggyőződés (amely szinte mindenkire jellemző), hogy mi nem úgy viselkednénk, ahogy a többség tette - mert mi képviseljük a szabályt erősítő kivételt -, ellentmond a statisztikáknak, ráadásul éppen ez az önmagunkba vetett hit gátol meg bennünket abban, hogy a szituáció nyomása ellen védekezzünk: a helyzet erejét alábecsüljük, önmagunk erejét meg túl. Ezt számtalan szociálpszichológiai kísérlet bizonyította már.
Én is eljátszottam a gondolattal, hogy mit tettem volna az utasok helyében. Idős, ápolt férfi, talán valami baja van - ez lett volna az első gondolatom. Lehet, hogy csak elfáradt és megpihen - talán ez lett volna a következő. Ha sápadt, ha láthatóan nincs jól, nincs magánál? Még szép, hogy megszólítom! De az is lehet, hogy először megfigyelem, a többi utas hogyan reagál; hogy érdekli-e őket, amit látnak, vagy inkább elfordulnak, nem foglalkoznak vele. Ha most a képzeletem helyett az emlékeimet is előhívom, elszégyellem magam: nem egyszer néztem tétlenül a 4-6 villamoson, ahogy egy utas el-elbóbiskol. Láthatóan és érezhetően ittas állapotban volt az illető, de ettől függetlenül neki is lehetett valami komoly baja. Vagy ott, akkor megsérülhetett volna, ha félálomban ledől a székről. Aggódó tekintetek helyett csak rosszalló pillantásokat kapott, amelyek mögött valószínűleg előítéletekkel teli gondolatok bújtak meg. Ilyenek vagyunk. Sok mindent gondolunk, sőt, egész történeteket gyártunk magunkban másokról az alapján, amit éppen látunk, tapasztalunk, miközben valójában semmit nem tudunk róluk.
Szóval lehet találgatni, lehet mi lett volna ha...? kérdésekkel dobálózni, de talán többre mennénk, ha ebből a szomorú esetből okulva megértenénk, hogy a puszta érdektelenségnél összetettebb jelenség áldozata lett a bácsi. És nem ő az egyetlen, aki talán még most is élne, ha nem megyünk el mellette szó nélkül, amikor nyilvánvaló, hogy bajban van.
Az intézményi tétlenség egyik legmegrázóbb esete 1939-ben történt, amikor az Egyesült Államok kormánya és jóságos elnöke, Franklin D. Roosevelt egy zsidó menekültekkel teli hajótól megtagadta a kikötési engedélyt. Az SS St. Louis Hamburgból érkezett Kubába 937 zsidó menekülttel a fedélzetén. A kubai kormány elállt egy korábbi megállapodástól, amelynek értelmében vállalta a menekültek befogadását. A menekültek és a hajó kapitánya tizenkét napon keresztül kétségbeesetten próbált engedélyt kérni az Egyesült Államok kormányától, hogy a hajó kiköthessen Miami egyik, a hajóról jól látható kikötőjében. Mivel a hajót sem ebben, sem más kikötőkben nem fogadták, visszafordult Európába. A menekültek egy részét Nagy-Britanniában és más országokban befogadták, de sokan végül a náci koncentrációs táborokban lelték halálukat. Képzeljük el, milyen lehet a szabadsághoz ilyen közel lenni, és azután kényszermunkásként meghalni!
De nem is kell térben és időben ilyen messzire menni ahhoz, hogy lássuk, mennyire könnyen hagyunk cserben, vagy tekintünk ellenségként másokra - pusztán azért, mert egy legitim hatalommal rendelkező személy vagy intézmény véleményét szent és sérthetetlen tényként kezeljük...
Helló, társas dinamika!
Nekem rohannom kell, oldja meg valaki más! Nap mint nap átéljük az úgynevezett bámészkodó hatást, de talán nem is vagyunk tudatában, milyen automatikus mechanizmusok zajlanak ilyenkor bennünk.
John M. Darley és Bibb Latané amerikai pszichológusok számos tereptanulmánya bizonyítja, hogy minél több a kívülálló egy vészhelyzetben, annál kisebb az esélye annak, hogy valamelyikük cselekvésre szánja el magát. A jelenségre a szakértők kétféle magyarázatot adtak: az egyik szerint akkor fordul elő, amikor azt hisszük, hogy egy másik személy be fog avatkozni, és ezért kevésbé érezzük magunkat felelősnek a helyzet kimeneteléért.
A másik ok a többszörös tudatlanság, vagyis az a hozzáállás és normakövetés, hogy mivel senki sem reagál a vészhelyzetre, ezért az én segítségemre sincs szükség. Mások tétlenségéből ugyanis arra következtethetünk, hogy nem is olyan nagy a baj -, míg ha egyedül lennénk, valószínűleg azonnal cselekednénk. Passzívan szemlélődő csoport részeként tehát mindenki azt feltételezi, hogy akadnak mások, akik tudnak és akarnak segíteni, így kisebb nyomás nehezedik az egyénre, hogy cselekedjen, mintha egyedül, vagy másodmagában van jelen kívülállóként. Vagyis: a beavatkozást ösztönző egyéni felelősség érzetét a többiek puszta jelenlétükkel eloszlatják.
A pszichológusok vizsgálataiból azonban az is kiderül, hogy mindez nem jelent közömbösséget, érzéketlenséget. A többség ilyenkor inkább szorong, feszült, bizonytalan. Az emberek nehezen tudják eldönteni, hogy szükség van-e a segítségükre, hogy nem tűnnek-e hülyének, ha közbeavatkoznak, vagy hogy nem keverednek-e olyasmibe, amibe nem kéne.
Ilyen könnyű a csoportos ignorancia rabjává válni. És sokszor bizony, pont ezen múlik, hogy egy segítségre szoruló ember kap-e egy újabb esélyt, vagy hogy időben kap-e segítséget.
A jó hír az, hogy amint van valaki, aki cselekszik, akkor általában a többi bámészkodó is csatlakozik a “hőstetthez”, így egy csapásra megváltoztatható a “csoportos tétlenség” mintája. Ehhez az kell, hogy tudatosítsuk magunkban, mi történik, és mi mit tudunk tenni az adott helyzetben, és azt tegyük is meg. Mert a gondolat és az együttérzés sokszor nem elég. Nagyon nem. Természetesen vannak helyzetek, amikor nem kell feltétlenül nekünk, vagy nekünk egyedül lépnünk, hiszen magunkat sem sodorhatjuk veszélybe, de lehetőségeinkhez mérten cselekedjünk, ha úgy ítéljük meg, hogy valaki segítségre szorul. Ez az, amire a Hősök Tere Kezdeményezés nemcsak felhívja a figyelmet, de gyakorlati tudást is nyújt, hogy észrevegyük, amikor helyzet van és merjünk kiállni egymásért. Mert ami körülöttünk zajlik, az ránk is tartozik. És mert a közöny helyett az együttérzés is lehetne társadalmi norma.
